Hirt Ferenc hatszázezer emberért harcol

Volt, aki beült a lakossági fórumomra, csak azért, hogy bekiabálhassa: én nem lennék képes ellátni a képviselői feladatokat. Ám úgy tűnik, ez a stílus épp az általuk várt eredmény fordítottját hozza. Ez egy elég kis választókerület, nagyon sokan ismernek, úgyhogy tudják, képes leszek dolgozni. Azért igyekeztem megnyugtatni mindenkit, mondtam, hogy én csak képviselő szeretnék lenni, nem a Balatont akarom átúszni minden nyáron – nyilatkozta lapunknak Hirt Ferenc, Tamási fideszes országgyűlési képviselője.

– Mikor kényszerült tolószékbe?

– Most lettem nagykorú mozgássérült, 1988 áprilisában történt a balesetem. Egy kellemes autózásnak indult, két barátommal beültünk egy Ladába és megindultunk az országúton. Egészen addig nem volt semmi baj, míg egy olyan kanyarban, amit maximum hetvennel lehet bevenni, nem próbált a pilóta százharminccal befordulni. Felborultunk és kiestem a hátsó ülésről, s ennek következtében eltört az ötös nyakcsigolyám. Ezután közel egy év gyógykezelés következett – részben annak köszönhetően, hogy egy kicsit „elrendeztek” az orvosok. Az ilyen töréseket nyolc órán belül meg kell műteni, engem hat hónappal a baleset után operáltak. Még az esélyt sem adták meg a gyógyulásra.

– Meddig tartott, amíg feldolgozta?

– Hosszú idő volt, nagyjából másfél-két év. 21 éves voltam, ami pont az az idő, amikor az ember szinte semmi másra nem gondol, csak a nagybetűs életre. Először még nem fogtam fel olyan tragikusan a dolgot, úgy voltam vele, hogy ha sokáig tart is, fel fogok kelni, meg fogok gyógyulni, azt volt nehéz feldolgozni, amikor kiderült, hogy nem… Az volt a szerencsém, még ha közhelyesen is hangzik, hogy szerető család és sok barát vett körül, s ők mindenben támogattak.

– Az orvosok mivel biztatták a baleset után?

– Ők azt mondták, hogy nyugodjak csak meg, egy éven belül járni fogok. Mondom, én sokáig nyugodt is voltam, de aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok és semmilyen érdemi javulást nem tapasztaltam, akkor kezdett el igazán gyötörni a kétség. Úgy 1990 körül álltam talpra lelkileg, aztán a végső lökést az adta meg, amikor családi vállalkozásba kezdtünk a szüleimmel.

– Ez az autókereskedés volt, amelyet ma is irányít?

– Nem, ez még egy műszaki üzlet volt. Tulajdonképpen minden kapható volt nálunk, amit konnektorba lehet dugni, a kávéfőzőtől kezdve a vasalón át a tévéig. Aztán 1993-ban kötöttünk szerződést a Magyar Suzukival és nyitottuk meg Tamásiban a márkakereskedést. Örömmel mondhatom, ez annyira bejött üzletileg, hogy most már Kaposváron is van egy szalonunk, Budapesten pedig egy használtautó-kereskedést üzemeltetünk.

– Van valamilyen hátránya a helyzetéből?

– A munkában nincs, meg kell tanulni együtt élni ezzel a dologgal. Tulajdonképpen az egyetlen nehézséget a hétköznapokban a közlekedés jelenti. Kevés a mozgássérülteknek fenntartott parkoló, a járdára felállnak az autókkal, ezért nem fér el a tolókocsi és még sorolhatnám. Jó példa a magyarországi állapotokra a képviselői irodaház. A mozgássérült-parkolókba beállnak a nagy Audikkal, mert amúgy csak messze van hely. De ugyanez a helyzet a Parlamentnél is. Szóval úgy látom, egy-két dolgot még meg kell tanítanom a képviselőtársaimnak. De a munkára visszatérve, pályázatokat, szerződéseket tudok írni, a számítógéppel sincs gond, telefonálni is lehet ülve, úgyhogy tényleg semmilyen nehézséget nem okoz, hogy a tolókocsihoz vagyok kötve.

– Az emberek hogyan viszonyulnak önhöz?

– Először szinte mindenkin látok egy kis távolságtartást, nem tudják, hogyan kezeljenek. A gyerekek úgy 12-13 korukig inkább érdeklődők. Mondják a szüleiknek, hogy a bácsinak biztos fáj a lába, esetleg oda is jönnek, megkérdezik, mi bajom. Aztán ezt kinövik, és a felnőttek többsége, ha teheti, elfordítja a fejét. Azt hiszem, ez is nevelés kérdése. Ha az iskolákban, otthon vagy a sajtóból azt hallanák a gyerekek, hogy fogadják el a fogyatékkal élők „másságát”, akkor talán jobb lenne a helyzet.

– A családban már van politikus, a testvére önkormányzati képviselő. Ön hogyan került kapcsolatba a közélettel?

– Valóban, a testvérem 2002-ben – természetesen szintén a Fidesz színeiben – bekerült az önkormányzatba. Én még, ha szabad így mondanom, szűz vagyok. 2005 novemberében kerestek meg ugyanis a tamásiak, addig semmilyen kapcsolatom nem volt a politikával. Elolvastam az újságokat, meghallgattam a híreket és megvolt a magam véleménye, de nem jutott eszembe, hogy én ilyen pályára tévedhetek. Ennek előnye és hátránya is van. Egyrészt romlatlan vagyok, amit szeretnék is megtartani, másrészt azért hátrány is, hogy sok mindent meg kell tanulnom.

– Azt tudja, hogy miért pont önre gondoltak a Fidesz jelöltjeként?

– Ez most úgy fog tűnni, hogy magamat és a cégünket fényezem, de én mindig úgy próbáltam tevékenykedni, hogy az ügyfelek elégedetten menjenek el tőlünk, maximálisan ki legyenek szolgálva. Csak a tamási telephelyen hatezer ügyfelünk volt az elmúlt 13 évben, viccesen azt szoktam mondani, hogy ezzel már szinte választást is nyerhet egy képviselőjelölt. Valószínűleg olyan embert kerestek, aki elismert a településen, letett már valamit az asztalra, és bennem látták ezt a lehetőséget. Először persze megijedtem egy kicsit, hogy lakossági fórumokra kell járni a hónapokig tartó kampány során, de nagyon sok segítséget kaptam, jó kis csapat vesz körül, úgyhogy nem bántam meg, hogy igent mondtam.

– Az ellenfelei nem próbáltak meg visszaélni a helyzetével?

– Az első fordulóig nem. Azt hiszem, nem gondolták, hogy befuthatok, elvégre két neves ellenfelem is volt, a Tolna megyei közgyűlés szocialista elnöke, illetve Dávid Ibolya MDF-elnök. Aztán az első fordulót követően, amikor meggyőző előnnyel vezettem, elindult a gépezet. Elég mocskos kampányba kezdtek, azt próbálták elhitetni, hogy nem tudok majd feljönni a parlamentbe, meg azt is hallottam, hogy nekem csak a nyakam meg a csuklóm mozog. Nem esett jól…

– Mindezt névvel, vagy név nélkül?

– Az MSZP felvállalta ezt a fajta kampányt. Megjelent egy választási újságjuk, ahol szépen megkínálgattak. Aztán volt, aki beült a lakossági fórumomra, csak azért, hogy bekiabálhassa: én nem lennék képes ellátni a képviselői feladatokat. Ám úgy tűnik, ez a stílus épp az általuk várt eredmény fordítottját hozza. Ez egy elég kis választókerület, nagyon sokan ismernek, úgyhogy tudják, képes leszek dolgozni. Igyekeztem megnyugtatni mindenkit, mondtam, hogy én képviselő szeretnék lenni, nem a Balatont akarom átúszni minden nyáron.

– Finom célzás Dávid Ibolyára… Őt ismeri egyébként?

– Igen, bár csak ügyfélként. A kilencvenes évek közepén javíttattak nálunk egy autót, később pedig vettek is a férjével. Nem vagyunk idegenek egymásnak, de azért azt sem mondanám, hogy közeli barátok vagyunk.

– Dávid Ibolyáról azt mondják, ő a legnépszerűbb magyar politikus. Nem tartott attól, hogy felsülhet?

– Őszintén mondom, végig hittem a sikerben. Persze tudtam, hogy az MSZP-s Frankné Kovács Szilvia és Ibolya is kemény ellenfél lesz, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, nem sokat tettek az elmúlt években Tamásiért, illetve ezért a választókörzetért. Úgy gondoltam, ezt a szavazópolgárok is tudják. Őszinte kampányt folytattunk, elmondtuk az embereknek, hogy mi történt, illetve azt, hogy mi nem történt. Az eredményekből ítélve ez hatott.

– A választások óta találkoztak az elnök aszszonnyal?

– Igen, a parlamentben összefutottunk és gratulált nekem. De mielőtt áttérnénk ennek kapcsán a nagypolitikára – én nem politikusnak, hanem egyéni országgyűlési képviselőnek vallom magam. Ez azt jelenti, hogy nem akarok belefolyni a pártcsatározásokba, hanem azt tekintem elsődlegesnek, hogy Tamásiban és környékén végre elinduljon valami. Az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a körzetnek három képviselője is van, mert listáról Frankné és Dávid Ibolya is bejutott a parlamentbe. Ezt szerintem ki kellene használni, és összefogva tennünk ezért a környékért.

– Üdítő kivétel lenne, ha sikerülne létrehozni ezt az összefogást. Az országos politikában milyen céljai vannak?

– Természetesen fel akarom vállalni a hatszázezer fogyatékkal élő ember képviseletét. Bízom benne, hogy valami el fog indulni ezen a téren. És mivel elég jól menő vállalkozásom is van, a gazdaság, a kis- és közepes vállalkozások területe sem áll messze tőlem, ha tudok, itt is szívesen segítek. Pozíciókra viszont nem vágyom, dolgozni szeretnék csupán, ezt komolyan mondom.

– Az esélyegyenlőségi minisztérium tett valamit a fogyatékkal élőkért?

– Nagyon keveset. Úgy látom, folyamatosan kerülgetjük a forró kását. Mindenki beszél arról, hogy ilyen törvény kell, meg olyan szabályozás, aztán soha nem történik semmi. Talán úgy tűnik, én egy kicsit hazabeszélek, de hát tényleg hatszázezer ember életéről van szó, azt gondolom, ez nem egy elhanyagolható réteg. Ehhez képest még a közintézmények jelentős részénél sem megoldott az akadálymentes bejutás.

– Pedig néhány éve volt egy akkor precedens értékűnek tartott per a Centrál Kávéházzal kapcsolatban. Akkor sokan azt gondolták, elindulhat valami, és onnantól kezdve tényleg mindenkit megbüntetnek, aki nem tesz lépéseket az akadálymentesítésért.

– Nem ez történt. Az a baj, hogy nem csupán a régi épületeknél nem oldották meg a bejutást, de az új házaknál is azt látom, a tervek szintjén gondolnak erre a problémára, aztán a kivitelezésnél becsúszik valami hiba. De van más gond is: a munkáltatóknak is előítéleteik vannak, nem szívesen alkalmaznak fogyatékkal élőket. Úgyhogy – talán kicsit fennkölten hangzik – négy pontban össze is tudnám foglalni, miért vállaltam a képviselőséget. Először is azért, hogy a tamási körzetben végre elinduljon valami. Másrészt azért, hogy a fogyatékkal élőknek megmutassam, ne adják fel. Ha kitartóak – és itt persze nem a képviselőségre gondolok elsősorban – megtalálhatják a testhez álló munkakört. Aztán a munkaadóknak is megmutathatom, hogy mi is képesek vagyunk teljes értékű munkaerőként dolgozni. És végül abban is bízom, hogy a jelenlétem felhívja a képviselőtársaim figyelmét is erre a területre.

– A fogyatékkal élők érdekeit képviselő szervezetekkel van már kapcsolata?

– Egyre többen keresnek, és minden hívást nagyon szívesen veszek. Néha persze kilátástalannak tűnik ez a harc, de ha nem kezdünk bele, egészen bizonyos, hogy nem érünk el semmilyen eredményt. Tudom, sokan azt hiszik, ez egy sokadrangú probléma. Hozzáteszem, álszent dolog lenne, ha azt mondanám, én világéletemben nagyon fontosnak tartottam, hogy a magam eszközeivel segítsek a fogyatékkal élőknek. Nem, engem se érdekelt ez a téma – 21 éves koromig. És ahogy nekem sem volt a homlokomra írva, hogy egyszer tolókocsiba kényszerülök, ugyanúgy bárkivel történhet hasonló, azokkal a döntéshozókkal is, akik most csak legyintenek a témát hallva. Remélem, ha többéves munkával is, de sikerül mindenkit ráébresztenem, ez is közös ügyünk.

Bándy Péter