Beszélgetés Wittner Máriával

Már javában folyik az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára emlékező ünnepségek szervezése szerte az országban és Magyarország határain túl egyaránt. A nemzet számára nagyon fontos, hogy egészséges, erkölcsileg és emberileg tiszta rendezvénysorozat valósuljon meg, és senki se sajátíthassa ki magának 56-ot – mondta a Demokratának Wittner Mária országgyűlési képviselő, a forradalom aktív résztvevője.

– Mi jut az eszébe: „október végi hangulat”?

– Mindenekelőtt az a példaértékű összefogás, ami sajnos ma nem jellemző a magyar társadalmi és politikai életre. 1956 októberében szinte teljesen idegen emberek együtt kötöttek ki a barikádokon, egy közös cél érdekében: megdönteni a kommunista diktatúrát és kivívni a szabadságot.

– Lehetett-e hinni, hogy ez valóban sikerül?

– Igen. Őszintén hittük, hogy az elnyomásnak vége lesz. Mi, naivak, akik nem voltunk járatosak a politikában, valóban azt hittük, hogy győz a forradalom.

– Mi erősítette önöket ebben?

– Pontosan emlékszem arra, amikor 1956. október 28-án kimondták, hogy győzött a forradalom. Úgy gondolom, hogy ez volt az a nap, amikor Nagy Imre igazán a forradalom mellé állt. Ettől a naptól számítódik Nagy Imre szerepe a forradalomban, amit haláláig vállalt.

– Ezt megelőzően, október 24-én,statáriumot mondtak ki a forradalmárokra…

– Így van, statáriumot hirdettek, ha a forradalmárok leteszik a fegyvert. Sőt a statáriumot meghosszabbították 14 óráról 18 órára. Ennek előzménye az volt, hogy katonai támadást akartak intézni a Corvin köz ellen, a földről és a levegőből egyaránt. Ekkor Nagy Imre azt mondta, ha ezt megteszik, akkor ő lemond, hiszen rengeteg áldozat lett volna. Nagyon sok fiatal gyerek harcolt a Corvin közben. A mi ellenállási csoportunkban is sok fiatal volt, ott volt például a svájcisapkás kis Janika, aki az ítéletnél 13 év börtönt kapott. Úgy volt, hogy hétfőn, november 5-én, helyreáll a rend, és mindenki újra felveheti a munkát. Az oroszok azonban vasárnap hajnalban megtámadták Budapestet.

– Lehetett-e egyáltalán védekezni az orosz támadás ellen?

– Nem nagyon, hiszen távirányított aknavetővel lőtték a nyolcadik és kilencedik kerületet. Borzalmas látvány volt, ahogyan a támadás után kinéztek ezek a városrészek.

– November 4-én ön is éppen egy ilyen aknatámadásban sérült meg…

– Igen. Akkor bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba.

– Ön a Vajdahunyad utcai ellenállási csoport tagja volt. 13 évet ült börtönben az ellenállási mozgalomban folytatott tevékenységéért. Mivel vádolták?

– A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkosság, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, csoportosan elkövetett fegyveres rablás és disszidálás.

– A per 680 oldalas anyaga a Történeti Hivatalban számos valótlanságot tartalmaz…

– Amikor kikértem az anyagomat a Történeti Hivatalból, igen nagy meglepetések értek. Például azt olvastam benne, hogy a fegyveres harcok csillapultával oldalkocsis motorkerékpárral hordtam be a sebesülteket a kórházba. Nyilvánvaló, hogy ez ma jól jönne nekem, és én lennék a nagy hős, csakhogy ez nem igaz. Ez eredetileg benne sem volt a vádiratban, azt sem tudom, hogyan került bele. Itt jelezném, hogy 39 éves koromban tanultam meg kerékpározni. A tanúkihallgatási jegyzőkönyvek is tele vannak valótlanságokkal, hiszen például azt állítják, hogy november 4-én délelőtt a Vajdahunyad utcában tartózkodtam – pedig akkor már régen a kórházban ápoltak mint sebesültet.

– Bírósági tárgyalásán botrány tört ki…

– Mert a védőtanúkat nem hallgatták ki. Tehát azokat, akik a mi védelmünkben kiálltak volna. Ezt Tóth József, az ellenállási mozgalom tagja kifogásolta a bíróságon, mondván, a népbíróság nem igazságos. Erre Tucsek bíró rendre akarta utasítani Tóthot, hogy milyen jogon meri kétségbe vonni a bíróság hitelességét. Tóth pedig felpattant és behúzott egyet Tucseknek. Kitört a botrány, s addig minket fel sem vittek kihallgatni, amíg ki nem ürítették a termet.

– Tucsek nem tárgyalhatta volna tovább az ügyüket…

– Nem. Az incidens befolyásolhatta volna az ítéletet, s így Tucsek a jog szerint nem folytathatta volna a tárgyalást. Csakhogy a jogot akkoriban nem szolgálták, hanem megcsúfolták. Itt maga a pártbizottság döntött, bármennyire is igyekeznek ezt tagadni. Az ítéleteket nem a népbíróság és a bíró, hanem a párt hozta meg. Nem beszélve arról, hogy akik október 30-án jöttek fel Budapestre, élelmiszert hozva, azokat azzal vádolták, hogy részt vettek a Köztársaság tér ostrománál. Fizikailag nem lehettek ott, mégis felakasztották őket!

– Hogyan lehetetett kibírni 13 évet a börtön falai között? Mi tartotta önben az erőt?

– Talán a gyermekkori neveltetésem, a hit, ami bennem volt, mindemellett bennem van egy igen nagy adag makacsság is. A börtön jó iskola volt. A 13 év kitűnő tanulási időszak volt, hiszen a kalocsai börtönnek igen gazdag könyvtára volt. Keményen olvastuk például azokat a könyveket, amiket kint feketelistára tettek. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor szabadultam. Mindemellett azzal foglalatoskodtam, hogy gyűjtöttem az aforizmákat.

– Mit érzett, amikor 1970-ben kilépett a börtönkapun?

– Rettenetesen nehéz volt újrakezdeni. Azért is, mert nem volt mellettem senki. Tele voltam félelemmel, hiszen azt gondoltam, hogy a börtönévek letöltésével az üldöztetésem nem ért véget. Egykori igazgatóm, az ízig-vérig pedagógus Patkó Sándor, aki többször meglátogatott a börtönben, azt tanácsolta, hogy Szolnokra menjek, mert ott számomra biztonságosabbnak tűnt az élet, mint a fővárosban. Munkahelyet szerzett nekem, segített talpra állni. Egy varrodában, minőségi szabóságnál dolgoztam.

– Ön miatt a fia is bűnhődött…

– Ma szeretik hangoztatni, hogy a gyermekek nem vállalhatnak felelősséget szüleik bűneiért. Ez nem volt igaz, hiszen a fiamat gyógypedagógiai intézetbe íratták be. Éppen akkor ballagott, amikor kijöttem a börtönből, s ezek után a fiam csak segédmunkás lehetett. Egy életre megbélyegezték. Barátaimnak köszönhetem, hogy elvégezhette az általános iskolát, és emellett épület- és bútorasztalos szakmát is tanulhatott. A parlamentben ma is ott ülnek az ÁVH-s verőlegények gyermekei, akik vérdíjon tanulhattak, mi viszont nem tanulhattunk. Amit mi tanultunk, azt a börtönben tanultunk, arról viszont nincs végzettséget igazoló okmány.

– Jött 1989…

– A viták már 1986-ban kezdődtek, amikor a 30. évfordulón bemutatták a Kádár-Grósz-féle „ellenforradalmat”. Akkor azt mondtam: én ott voltam a Bródy Sándor utcában, pontosan tudom, mi történt, ne akarjanak engem átverni. 1988-ban televíziós vitákkal folytatódott 1956 nyilvános „megvitatása”. Én akkor azt mondtam: elég volt, nekem ne szépítsék a dolgokat. 1988 decemberében viszont jött a hír, hogy lehetőség nyílt a hozzátartozók eltemettetésére. Ez engem nagyon felvillanyozott, hiszen lehetőségem volt eltemettetni a társaimat. Többek között a már említett Tóth Józsefet, aki az 1957-es tárgyaláson megverte a bírót. Megismerkedtem Tóth József fiával, nagyon megható találkozás volt, hiszen ő nem ismerte az édesapját, akkor született, amikor az apja már a börtönben ült. Én abban a siralomházban megfogadtam, hogy ha egyszer lehetőségem lesz rá, megemlékezem a társaimról, ha másként nem, akkor egy verssel. De ennél több is sikerült. Eltemettettem őket. Bár én igazán nem rendszerváltásnak, hanem az általuk levezetett módszerváltásnak nevezem 1989-et, hiszen mégiscsak az ’56-os csontokat használták fel ehhez. Miközben az 56-osokat teljesen háttérbe szorították.

– A mai politikai felállásban megünnepelhető-e tisztességesen az 1956-os forradalom 50. évfordulója Magyarországon?

– Ha az MSZP kisajátítja magának, akkor nem. Legalább ebből az alkalomból vonuljanak háttérbe. Nem akarjuk 1956-ot az MSZP-vel közösen ünnepelni, még akkor sem, ha Mécs Imrét a keblükre emelték. Mi nem akarjuk a forradalom leverőivel együtt szorongatni egymás kezét. Egy tisztességtelen módszerváltást követően igen erkölcstelen dolog, hogy most le akarják nyúlni a forradalmat. Az egész magyar nemzetnek kell ünnepelni az 50. évfordulót.

– Mint ellenzéki parlamenti képviselő mit tehet annak érdekében, hogy az évforduló tisztességes legyen?

– A párton belül természetesen egyértelmű az emlékezés tisztességessége és tisztasága, hiszen ezek a fiatalok már jóval 1956 után születtek, és nem szolgálták ki azt a nómenklatúrát, amely a halálgyárat működtette.

– Apropó, milyen érzés bejárni a képviselőházba?

– Nyomasztó, hiszen 1956 novemberében engem is ide hurcoltak le, több emelet mélységbe. Abban a házban meggyilkolt emberek szellemei bolyonganak. Nemrég arról beszélgettünk néhányan, hogy kellene hívni egy papot és felszentelni az épületet, mert ez lelkileg tarthatatlan állapot.

– Jól emlékszünk még rá, amikor Nagy Imre lánya és Horn Gyula együtt koszorúzott a 301-es parcellánál. Ezt sokan a megbékélés jelképének, sokan pedig elhibázott politikai gesztusnak nevezték. Önnek mi a véleménye erről?

– Én ezt teljes mértékben helytelenítettem. Szóvá is tettem Mécs Imrének az 1956-os Emlékbizottságban, majd azt javasoltam, hogy nekünk is meg kellene tennünk azt, amit a lengyelek megtettek: tojással meg paradicsommal várták a kommunista elnököt a két fiatal mártír emléktáblájánál. Nekünk élőláncot kellene volna alkotnunk a 301-es parcella körül, hogy a forradalom leverői és utódaik ne tehessék be oda a lábukat. Én mindig nagyon tiszteltem Nagy Erzsébetet, de ez egy elhibázott lépés volt a részéről. Én ekkor láttam először a 301-es parcellát kordonnal lezárva. Be akartam vinni a virágaimat a sírokhoz, de a gorillák odaugrottak, hogy nem lehet bemenni. Azt kérdeztem: mi az, hogy nem lehet bemenni. Mire ők: majd a protokoll után. Én pedig a protokoll előtt fogom ezt megtenni – mondtam, és bevittem a virágaimat a halott társaimhoz, mivel a vezetőjük beengedett. Jogom van hozzá. Amikor visszatértem a kordonhoz, csak annyit mondtam az őröknek: uraim, jegyezzék meg, itt enyém az elsőbbség, mert én áldozata és nem hóhéra vagyok a forradalomnak.

– Lehetséges-e megbékélés 1956 ügyében?

– Magyarországon mindenekelőtt igazságosság kellene, s csak aztán lehet megbékélés. Erkölcsi alapon, igazságosan kellene helyre tenni a dolgokat, s csak aztán jöhet a megbékélés. Addig azonban, amíg egy demokratikusnak nevezett kampány úgy zajlik Magyarországon, hogy lángol benne a gyűlölet, nem lehet megbékélés.

Tarics Péter