Együttműködés

Akár tudunk róla, akár nem, nevelés alanyai vagyunk mindennap. Nevel az iskola, a tömegtájékoztatás, az élet. Például arra, hogy a „pénz beszél”, nem a becsület. Lassan már kezdjük is elhinni, hogy pénzért minden kapható. Tapasztalom, hogy a buzgó rábeszélők gyakran nevelnek minket egységre, összefogásra, együttműködésre is. Teszik ezt azzal a hittel, mintha az egység (uniformizálás) mindenre kulcs és megoldás lenne. Javasolják például, hogy az ellenzék fogjon össze a kormánnyal, a segédmunkás (havi ötvenezerért) a munkaadójával, a gyermekeiért aggódó anya a drog-szigort lazító liberálisokkal. Tőlem is elvárnák, hogy a magam keresztény-konzervatív értékrendjével fogjak össze a materialistákkal, a volt marxistákkal. Én viszont nem szívesen keverednék olyanokkal, akik ezer forintért adják-veszik a meggyőződésüket és a voksukat. Soha semmilyen körülmények között nem szeretnék egységet Princz Gáborral, Kulcsár Attilával, a volt olajszőkítőkkel, a pilótajátékok szervezőivel, a lakásmaffia haszonélvezőivel, de azokkal sem, akik hallgatólagosan egyetértettek velük, illetve akik kényelemből nem tiltakoztak ellenük. Szellemi síkon nem szívesen fognék össze azokkal, akiknek gondolkozását képtelen vagyok megérteni. Ilyen például Boross Péter, Dávid Ibolya vagy Kupa Mihály. Erősek és gyengék között szerintem azért nem lehet összefogás és együttműködés, mert az előbbiek monopolhelyzetet akarnak, ahol „kaszálhatnak”, az utóbbiak pedig igazságos versenyt. Úgy vélem, ha valaki nemzeti öszszefogást követel, akkor lapos és üres frázisok helyett inkább azzal kezdje, ő maga mennyit hajlandó az elképzeléseiből feláldozni az együttműködésért. Sokan úgy tesznek, mintha a demokrácia nem egyenrangú felek viszonya volna, hanem a privilegizáltak előjoga. Kövér Károly, Szeged

Békeharc

Irakból hazajöttek a katonáink, alig pihentek idehaza – bérmunkában közreműködtek az árvíznél -, és máris évekre bevonulnak Afganisztánba. A béke nevében megszálljuk Irakot és Afganisztánt. Miután Amerika „megcsinálta” Bin Ladent, utóbbi önjáró lett, s bekövetkeztek a békésnek nem nevezhető események. Mért kellett beszállnunk ebbe a kilátástalan háborúba, honnan rá a pénzünk? Ha az ország bekerült a mókuskerékbe, onnan csak vesztesként kerülhet ki. A globalizáció nem kell az irakiaknak és az afgánoknak, ebbe Amerikának bele kell törődnie. Nekünk se kell, de a mi fejünket a vezéreink belehajtják a járomba. Irak már romokban hever, a polgári áldozatok számát sohasem fogjuk megtudni. Ha pedig Afganisztán térképére rápillantunk, láthatjuk a terepviszonyokat, az nem Budapest, amit a szovjetek nyolc nap alatt le tudnak rombolni. (Reménytelen.) Az egész országot – kezdetben csak Nagy Imre szobrát – letegező miniszterelnök nem tudja eldönteni, melyik hatalmi szekértábor után kösse az országunkét: Európához, Amerikához vagy Kínához? Kóka doktor azon örvendezik, hogy nem a választások előtt foglalkoztak a közgazdászok az ország valós gazdasági helyzetével. Ködösítés, hazudozás! A rengeteg választási csalás, a kétharmados parlamenti többséget igénylő belügyminiszteri törvénymódosítás (utaztatott szavazók) megtette a magáét. Az ország lisztkészletét kiosztották szavazatért cserébe. Elvtársak! A nagy Lenin azt mondta, hogy ami nem megy, ne erőltessük, de meg kell próbálni! Négy évig próbálkoztak, nem ment. Újra csak próbálkoznak. Pedig most már el lehetne tolni a biciklit! Forgó Irén, Békéscsaba

Esélyegyenlőség

Esély vagy egyenlőség? Miközben zárt ajtók mellett arról tárgyal a leendő kormány, hogy minél több ember életét hogyan nehezítse meg különböző áremeléssel, adók emelésével és újabbak bevezetésével, hogy segélyért menni legyenek kénytelenek, mert akkor ezek biztos MSZP-szavazók lesznek, és miközben azon erőlködnek, hogyan és milyen címen kérjenek pénzt a tovább tanulni vágyóktól, aközben a politikusok gyerekei külföldön sajátítják el az idegen nyelveket, mintha azt itthon nem tehetnék. De a pénz nem számít alapon lásson csak világot is az a gyerek, és ha kell, repülővel viszi az anyuka a pénzt és a szeretetet. A mondvacsinált esélyegyenlőségi miniszter asszony megjegyezte-e egyszer is, akárcsak halkan, hogy ez bizony szakadék a fiatalok között. Tett-e lépéseket azért, hogy itthon legalább tandíj vagy költségtérítés nélkül legyen lehetősége tanulni a szegényebb szülők gyermekének is. Jó, tudom, ha csak két ember élne a Földön, akkor sem lennének egyenlő esélyűek. No de ekkora különbség – miközben egy egész minisztériumot állítottak föl nem tudom, hány dolgozóval, hogy vigyázzanak, teremtsék meg a lehetőséget mindenütt, mindenki számára. Az élet egyetlen területén sem érzékelhető az egyenlő esély. (Vagy csak azért kellett ez a minisztérium, hogy néhány embernek jól fizető állása legyen?) A sokat emlegetett takarékosságot az ilyen felesleges helyek megszüntetésével kéne kezdeni, és azokkal megfizettetni a hiányt, akik azt előidézték! Czető Lászlóné, Bp.

Megyék vagy régiók?

Évek óta be-bedobja az SZDSZ, s most már kormánytervezetté formálta a New York-i globális parancsot: kevés régió kell, nem sok megye! Például Magyarországnak elég öt régió! Minek az a 19 megye? (Ja, hogy valamikor Kölcsey és Kossuth a megyegyűléseken fontos csatározásokkal, beszédekkel vitték előre a megyék és az ország dolgát, tolmácsolták az ott élők panaszait? No de meddig jutottak el? Ugocsa nem volt hajlandó az aradi tizenhármat felakasztató Ferenc Józsefet megkoronázni!) Nem kell rebellió, viszszapofázás! Amit majd az öt kiválasztott régióelnök diktál, az lesz a jó. Persze, öt embert jobban lehet befolyásolni, esetleg jutalmazni a szófogadásáért, mint 19-et. És egyáltalán, minek az a sok párt? Elég kettő, mint az USA-ban. És minek az a sok határ? Régiók kellenek és collstockkal meghúzott határok. És minek az a sok nyelv? Lám az USA-ban is csak a felsőbbrendű angol nyelvet használják (azért délen már a spanyolt is!). Szóval a kozmopolita SZDSZ ezt a történelmünket és a vidéki honfitársaink életét semmibe vevő, távirányítású parancsot akarja véghezvinni. Ha hagynánk! És Európa népei sem hagyják majd ezt az USA-távirányítást. Még egy dolog érdekel. Miért járt itt januárban Tom Lantos? Csak nem hozott pénzt is valakinek? Egy biztos: nem október huszonharmadika végett jött! Kéri Edit, Bp.

Horváth János

Az új országgyűlés alakuló ülésének közvetítése felháborított sok hasonló erkölcsi alapállású nézőt. Az 1945-ben Kádár János vetélytársaként Angyalföldről kisgazda színekben nemzetgyűlésbe került Horváth János korelnök megnyitóján túlélő pártmunkások és yupie-k viselkedése sértő volt. Már Varga Laci bátyánk megnyitójánál is láthattuk, hogy milyen kor- és tekintélytisztelettel ülnek az országházban megválasztott képviselőink. A korelnök a parlamenti börtön és az Andrássy út 60. említésével sérthette egyes képviselőtársai családját és rokonságát. Az még sértőbb lehetett, hogy elmondta, milyen „választási esélye” volt 56-ban a kommunistáknak, akiknek utódai ma többséget szereztek az ötvenedik évforduló évében. A költészet parlamenti alkalmazása is szokatlan a csak támadni tudó társai számára. A kampány során sokat hangoztatott idősek megbecsülése ilyen a gyakorlatban, amint azt bemutatták a már üzletkötésre, kiárusításra siető „honanyák és honatyák”. Én szégyelltem magam. A hazánkban még a nemzetgyűlésben is uralkodó stílus kérdésessé teszi, hogy tényleg visszakerültünk-e Európa jobbik felébe, vagy még mindig a családját és falubelijeit feladó hős pionyér a példakép sokak számára. Az USA-t negatív példaként emlegető volt konzervatív vezető erről is beszélhet, hiszen Horváth János 56 után emigrálni kényszerülve ott tanított az egyetemen. Igaz, nem marxizmust, mint több képviselőtársa. Szeretett volna Cecén szerzett emberségével „harangozni” a mind sötétebb viharfelhőket látva. Az Aczél György és Kádár János mellett vagy hatására szocializálódott politikusok ezt csak a kutyákhoz hasonló morgással viselik el. Ők szüleiket és őseiket se tisztelik, így érthető a viselkedésük. Szilágyi Ákos, Győr

Frundizmus

Megint hülyének nézik az erdélyi magyart. Még meg sem száradt Szili Katalin fenekén az új parlament régi elnöki tentája, Frunda már el is futott hozzája kezet smárolni, az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának diktátori minőségében. Frunda az utóbbi időben csendben vegetált, rendezgette maszek bizniszeit, s most, hogy odaát a régi haverjai visszakerültek a hatalomba (Szekeres Imi és zenekara) nekilódult önimidzsét újraépíteni. Dicsérgették egymás „pótolhatatlan kvalitásait”, tető alá hoztak néhány népbutító tervet, és Frunda sajtónyilatkozott az MTI-nek: „Remélem, hogy az Országgyűlés továbbra is támogatni fogja az RMDSZ-t abban a próbálkozásában, hogy a kisebbségi törvényt elfogadja a parlament (román).” A törvény vitája jelen pillanatban nem halad. Megállt annál a pontnál, hogy a gyerekek a történelmet és a földrajzot anyanyelven tanulhassák. „Ha ezen túljutunk, következne a kulturális autonómia, az az autonómiaforma, amiről az RMDSZ nem mond le. Ezzel párhuzamosan az RMDSZ tárgyalni fog a területi autonómiáról is, mert a kulturális autonómia nem egész a területi autonómia nélkül.” Aki eddig figyelemmel kísérte Frunda politikai ámokfutását, az tudja, hogy a fiú nagyon neptunos és autonómiaellenes, így hát szájából ez az egész blabla úgy hangzik mint az ördög szájából a Miatyánk. S végül: mondja meg már valaki Frundának, hogy területi autonómia nélkül közösségi szinten nincs kulturális autonómia, esetleg csak a családban, de ott is csak a spájzban. Ne fogja be ismét az erdélyi magyarok szekere mögé a lovakat!!! TO., Mikháza

Szíj Rezső

Atyai, fiúi és református-atyafiúi barátság fűzött hozzá, a XX. század magyar polihisztorához, a szerény tudós-óriáshoz, akit kevesebben ismernek, mint kellene. Aki nem hallott róla, annak röviden csak ennyit: pápai diák, könyvtáros, református lelkész (akit e hivatástól előbb megfosztottak, évtizedekkel később rehabilitáltak) író, lap- és könyvkiadó, zenetudós, társadalomszervező, történész, műértő és kultúrhistorikus, filozófus, kritikus, parasztpárti képviselő, igazságszerető humanista, néprajzkutató, doktor, egyetemi tanár, kiváló magyar és jó hazafi. Aki többet akar tudni róla, menjen el a könyvtárba… Kollégiumának régi pecsétjén ez olvasható : Pro bono publico. (A közjóért.) Ez a jelmondat vezette egész életében, ezért dolgozott idős korában is tizenórákat naponta. „A lustaság, unatkozás bűn – ez kimaradt a Tízparancsolatból” – mondogatta. Mi sem természetesebb, hogy egy szellemi nagyságnak ellenségei, irigyei is vannak. Voltak neki is. Író, kritikus, tehetségtelen művész, hiú püspök és még sokan mások. Bírálta az egyházi vezetést ? Miért ne tette volna? Nem volt – és nincs – elég ok rá? Ember volt, ebben-abban kételkedett, bizonytalankodott ő is… de nemegyszer leírta: „Krisztus számomra nem elmélet, nem dogma, hanem mindennapi valóság.” Ki mer követ vetni rá ? Egyszer így nyilatkozott: „Életem fő célja a magyarság szolgálata, mert ebben találtam meg azt, amivel az emberiséget szolgálhattam. Lelkiismeretem vizsgálva látnom kell, hogy családommal szemben sok mindennel adós maradtam, de hazámért amit csak lehetett megtettem.” Kell ennél szebb „hitvallás” ? Gyakran idézte a Bibliából, hogy a fa gyümölcséről ismerszik meg. Jót terem, vagy rosszat ? Szellemi faóriás volt, tele csodálatos gyümölccsel, általa írt vagy „csak” kiadott művekkel. Elméje, memóriája minden adatot, évszámot, nevet, címet tudott, megjegyzett és most előttünk van felravatalozva ami maradt belőle, a néhány maréknyi por. Ki érti ezt? Kocsis Sándor, Bp.