Gondolatok Kiszely István új könyvéről

Kiszely István antropológus munkája e cím alatt jelent meg először 1969-ben, nemzedékek sora nőtt fel e tankönyvként is használt művön, mely az embertan tudományának kézikönyve lett. A mostani, bővített kiadás egy alcímmel is kiegészült: Sírok, csontok, emberek (és egy ember) – a szerző önvallomása. A Püski Könyvkiadónál megjelent, gyönyörű, gazdagon illusztrált kötet a világ népeinek ötkötetes leírását követi. Az Ausztrália és Óceánia népei című könyv 2005-ben látott napvilágot, A magyar ember című könyv pedig nemrég páratlan bőséggel foglalta össze mindazt, amit a magyarságról tudni kell és lehet a történeti antropológia szemszögéből.

Amikor ez utóbbi könyvet volt szerencsém bemutatni a Magyarok Házában, azt mondtam, ez egy nagy magyar ember műve. Kiszely István harmincöt éve tanít és kutat, olyan irigylésre méltó optimizmussal és lelkesedéssel, mely – sajnos – a mai fiatalokra sem nagyon jellemző. „Én száz évre tervezek” – szokta mondani, és abban bízik, hogy az a tízezer hallgató, aki nála vizsgázott, nemcsak a magyarságtudományt, hanem az ő világszemléletét és hazaszeretetét is továbbviszi és beoltja a következő nemzedékekbe. Egyre inkább híján vagyunk nagy embereknek, lassanként már csak afféle pillanatsztárok jutnak nekünk. Küzdelmes és gyönyörű életem volt, írta Kiszely István, aki feleségével és munkatársával, Hankó Ildikóval együtt olyan munkát végzett el, melyet szerencsésebb országokban egész intézeteknek sikerülhet talán. Az első könyvet 1969 óta vagy harmincöt másik követte, és félezer publikáció. Mivel ifjúkoromban magam is kacérkodtam azzal, hogy régész leszek, annak idején nagy gyönyörűséggel olvastam a Sírok, csontok, embereket, már csak azért is, mert édesapám, dr. Szabó Károly nyelvrégészként az etruszkokkal és az etruszk-magyar rokonsággal foglalkozott akkoriban. A sors úgy hozta, hogy nem lettem régész, de történelmi regényeimben minden ismeret hasznosnak bizonyult így is. Igaz, a történeti embertan magát az embert kutatja, vagyis elsősorban természettudomány, biológiai tudomány, természettörténet, mely nemcsak leírja a leleteket, de össze is hasonlítja és megpróbálja kideríteni az okokat is: egyfajta biológiai rekonstrukciót végez. Kiszely István kimondja: „A mát csak a múlt ismeretében érthetjük meg. Ebben a liberalizálódó és globalizálódó újgazdag világban egyre nagyobb szükség van saját- és szállásterületünk, a Kárpát-medence múltjának a megismerésére, mert gyökerek nélkül élni nem lehet. E kötet egy élet munkássága eredményéből született; ajánlom ezt a kis összeállítást az orvosoknak, a biológusoknak, a régészeknek és mindazoknak – fiataloknak és idősebbeknek -, akik a múltat hívják segítségül jelenük megértéséhez és saját helyük megbecsüléséhez a nagyvilágban.” Persze ez a „kis öszszeállítás” hatszázhuszonnégy oldalas „kódex”, amelynek minden közkönyvtárban, minden iskolában ott (lenne) a helye, nem csak a magyar értelmiségiek és szakemberek könyvespolcán.

A recenzens zavarban van, hiszen ha csak felsorolná a fejezetcímeket, kitöltené a rendelkezésére álló helyet. A könyv leírja, hogyan kerül elő a csontváz a földből, hogyan tájolták a sírokat, szól a temetkezési szokásokról, az ember kialakulásáról, a Kárpát-medencében élt népekről, a népvándorlás koráról és a honfoglalástól napjainkig terjedő időről. Megvizsgálja az embertípusokat, a csontvázleletek kormeghatározásának módszereit, a nemek meghatározását és annak nehézségeit, elődeink életkorát és annak meghatározását, termetét, a híres magyarok, illetve nevezetes magyar történelmi események exhumálásának és azonosításának módozatait. Külön kitér a barguzini Petőfi-sír kálváriájára és arra az expedícióra, melynek szakmai vezetésére Kiszely Istvánt kérték fel az 1980-as évek végén. A szibériai sírban talált csontvázat az antropológusok „nagy valószínűséggel”, 28 egyező ismérv alapján Petőfi Sándor földi maradványaiként azonosították, de először a Magyar Tudományos Akadémia cáfolta ezt (szerintük 1849-ben az oroszok egyetlen hadifoglyot sem vittek Szibériába), majd megkezdődött a hiúságukban sértett Petőfi-kutatók és a balliberális sajtó hadjárata, hogy nevetségessé tegyék a barguzini expedíciót, sőt kegyeleti okokra hivatkozva 2003-ban is megtagadják a Petőfi-család exhumálását, hogy DNS-mintát vehessenek a csontokból. Más embert minden bizonnyal végleg tönkretett és elhallgattatott volna ez a másfél évtizeden át tartó gyűlöletáradat, de – mint említettem – Kiszely István a nagy emberek jellemével rendelkezik, bízik az isteni és a tudományos igazságban és az utókor józan eszében.

A hatalmas szakmai tudással és rendkívül érdekfeszítő módon tárgyalt további fejezetek közül egyet emelek ki csak. A fejezet címe: Hogyan tovább? Elképzelések a jövő emberéről. Mint egykori sci-fi írót nyilvánvalóan ez izgat leginkább: megáll-e az ember evolúciója? Ha elpuhultunk elődeinkhez képest, folytatódik-e ez a folyamat? Egyesek azt jósolják, a jövő embere roppant nagy fejméretekkel fog rendelkezni. Az átlagtermet növekedését mi magunk is megfigyelhettük az elmúlt évtizedekben, de az akcelerációt mutatja, hogy a fogzástól kezdve a nemi érésig minden folyamat egyre előbb kezdődik. A mozgáshiány ernyedtebb izomzatot eredményez, az átlagos életkor növekedése pedig talán „bölcsebb” életvitelt eredményez. Kiszely István ebben a kérdésben nem foglal állást, csak ismerteti a különféle véleményeket – mindenesetre jó lenne hinni, hogy a jövő embere „emberarcú” marad, és nem követi Madách rettentő jóslatát. És ha egyszer a mi maradványainkat rekonstruálják, ránk ismernek utódaink.

Kiszely István az utószóban megnyugtatja egyik bírálóját, aki szerint az előző kiadásokban nem volt elég „rendszeres” – ő nem is akart az lenni. „Az elhanyagolt történeti embertant szerettem volna emberközelbe hozni; erről is, arról is írtam valamit, ahogy a kötet címe is elárulja: sírokról… csontokról… emberekről.” A termetes könyv borítójának hátoldalán egyetlen mondat áll: „Minden ember egyenlőnek születik…” A régész, az antropológus szemszögéből egészen bizonyosan. Amúgy meg mi magyarnak születtünk, márpedig „a magyar az egyetlen belső-ázsiai nép, amely az őt körülvevő indoeurópai tengerben mintegy ezerszáz esztendőn keresztül harmincszorosára megsokasodva meg tudott maradni és ősi élettani jellegeit, kultúráját és nyelvét meg tudta őrizni.” Adja Isten, hogy népünket továbbra is megtartsa az idő és a szerencse, az állhatatosság és a hagyomány ereje. Fogyatkozó és öregedő magyar népünk – teszem én hozzá – a várható, minden eddiginél nagyobb népvándorlási hullám ellenében ismét végvári helyzetben van, vigaszul csupán az szolgálhat, amit Kiszely István A magyar ember című könyvében mondott ki: a belső-ázsiai, ősmagyar gének erősebbnek bizonyulnak, és a magyarrá lett idegen népeket is magyarrá tették nemcsak nyelvükben és kultúrájukban, de biológiai értelemben is.

Szentmihályi Szabó Péter