Bencsik István rendhagyó köszöntése

Azért bizonyosan meghatároz egy művészpályát a születés ideje, helye, körülményei. Ha bármely művészpályáját elemezzük, vizsgáljuk, nem lényegtelenek ezek a szempontok, noha közvetlenül nyilván nem befolyásolják a pálya későbbi minőségét. Az 1931-ben születettek válságos időkben jöttek világra, kamaszként élték át a második világháború eseményeit és nyiladozó elmével zuhantak bele a Rákosi-éra téveszméibe, hogy aztán még éppen huszonöt évesen végigküzdői és nem szemlélői legyenek az idén ötvenéves magyar forradalomnak. Ez az évjárat nehezen találta meg a helyét, mert nehezen találta meg önmagát a történelem kíméletlen és sokszor kegyetlen determinációi közepette.

Hogy kik ennek a nemzedéknek a tagjai? Sajnos már többen nincsenek is köztünk. 1931-ben született az 1945 utáni magyar képgrafika zseniális alkotója, Kondor Béla. Alkotómunkája során szinte elégette magát, 1972-ben meghalt. Ennek az évnek szülötte Huszárik Zoltán, aki ugyancsak a jelzett korszak filmnyelvének szelíden küzdő megújítója.

A bevezető sorokban azt jeleztük, hogy a születés idején kívül fontos a születés helye és annak körülményei is. Nos ez így van Bencsik István esetében is, aki a Dunántúlon született Marcaliban, ám Nagyatádon gyerekeskedett. Szegény családból származott. Ez azért fontos, mert hozott egy egész életre szóló élményanyagot, hozta törekvő, nem belenyugvó alkatát, mellyel – bár évekig a főváros lakosa, alkotója volt – sosem vált urbánus művésszé. A plasztika iránti vonzalma korai, s a vidéki gyerek Budapestre került a Szépmíves Líceumba, amely hamarosan a Képző- és Iparművészeti Gimnázium nevet kapta. Az intézménynek – politikailag nehezülő időkben is – kiváló tanárai voltak, s egy egész életre szóló indítást szobrász tanárától, Somogyi Józseftől kapott. Bencsik tehetségét mestere hamar felismerte, így 1951-től folytathatta tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán.

A politika iránt mindig érdeklődést tanúsító szobrászhallgató hamar felismerte a politika kegyetlen torzulásait, így nem csoda, hogy az 1956-os forradalom során tagja lett a Magyar Képzőművészeti Főiskola forradalmi bizottságának. Érdekes a névsor, elevenítsük fel egy dokumentumból. A forradalmi bizottság tagja lett Barcsay Jenő, Domanovszky Endre, Koffán Károly – a főiskola neves tanárai – és öt hallgató: Ambrus Győző, Bencsik István, Csizmadia Zoltán, Pálfalvi János, Tóth Sándor.

Bencsik is politikailag megbízhatatlanná vált, ám a megpróbáltatásokat követően 1957-ben mégis diplomát szerzett. Értett a faragáshoz, a mintázáshoz, s lendülettel indult pályáján, mint figurális szobrász. Aztán – természetesen – ismét közéleti feladatot vállalt, amikor a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának választott elnöke lett 1965 és 1968 között, s amely időszak számára telis-tele van ütközésekkel, konfliktusokkal, amelyek szükségszerűen politikai vonatkozásúak: 1966-ban létrejön egy szinte kivételes kiállítás, ahol az absztraktok (!) először megjelenhettek. A fiatal művészek fellángolása ellenállást vált ki a hatalomból. Olyan helyzet teremtődik, hogy Bencsiket saját kortársai is diszkreditálják, s elutasítja a politika is. Leváltják a Stúdió elnöki tisztségéből. Lényegében véve feketelistára kerül. S milyen különös a sors: egy betegség (később kiderül, gyerekkorban lábon kihordott tbc) miatt szanatóriumba kerül, ahol megismerkedve Kovács Ferenc tüdőgyógyász professzorral, kutatóval lehetőséget kap művészete megújítására.

A kutatómunkához segítségül plasztikai modelleket készít, apró fakockákból épít testrészleteket, s ezáltal rátalál saját szobrászi tehetsége új útjára, amelyhez azonban a nemes materiális lehetőséget 1971-ben a villányi művésztelepen találja meg. Itt először legendás kavicsszobrait készíti el – a nonfiguráció jegyében -, s ekkoriban keresi önmaga hiteles művészi nyelvezetét is. Rájön – mint ahogy sok interjúja egyikében nyilatkozza -, hogy „nincsenek felkavaró nonfiguratív szobrok. Nincsenek. Nem lehet olyat csinálni”. Mégis 1974-től az általa kezdeményezett és azóta művészettörténeti legendákat teremtő nagyatádi faszobrász-szimpózium során olyan idolokat és bálványokat készít, amelyek hallatlanul erős térszervező erejükkel szellemi és fizikai erőt sugároznak. Hiába Nagyatád gyermekkora kedves helyszíne, ahol sokakat ismer, ahol testvérei élnek, itt is konfliktusai lesznek, politikai zaklatásban részesül, s 1982-től Pécsett él, ott dolgozik. Ismét visszajár Villányba, de járja Európa és világ szimpóziumait. Nagyharsányi mészkőből, tardosi és siklósi márványból, süttői és szürke mészkőből faragja, készíti szobrait, amelyek egy sajátos mediterrán, ókori szépségeszményt újítanak meg, s teszik maivá, kortársi meditációs és emocionális objektumokká munkáit. Valóban nem nonfiguratív szobrok ezek, hanem a figurális szobrászat radikális megújítói. Egy-egy fragmentumot emel ki az emberi, jellemzően női testből, arcból, mellből, combból, hasból, s ezeket úgy varázsolja plasztikává, hogy azok a maguk érzékletességével együtt szinte kitágítják képzeletünket, s megjelenik előttünk egy imaginárius tér, amely óriásivá növeli a szobor dimenzióit.

Többször alkalmazza az emberi ujj (ujjak) motívumát, melyek valóban első pillanatra meghökkentő látványa az anyagmegmunkálás mindig kivételes szépségével, mívességével együtt lassan átúsznak, felemelkednek egy szakrális magasságba. Szépen fogalmaz ihletett írásában legidősebb fia, Bencsik András, amikor így ír: „A szakralitás egészen egyszerűen az a gesztus, ami egész életútját meghatározza, a Végtelenség érintésének vágya, s az ebből fakadó azon művészi törekvés, hogy Istent elérje”. E munkái valamiféle emelkedett esztétika sugallatában jelzik, hogy a mindig lázadó szobrász immár szelídebb vizekre evez, ám innen nagyon messzire lát.

Bencsik István művészi munkásságához, folyamatosan sistergő közéleti tevékenységéhez 1982 óta hozzátartozik a tanítás. Először Pécsett oktat a főiskolai karon, 1992-től egyetemi tanár ugyanitt, majd néhai mestere, Somogyi József halála után 1993-tól a Magyar Képzőművészeti Főiskola osztályvezető tanára. 1995-től a Janus Pannonius Tudomány Egyetem Művészeti Karán a doktori program vezetője, 2001-től professor emeritus. 1991-ben választja tagjai sorába a Magyar Művészeti Akadémia, melynek 1994-től alelnöke. 1992-ben részesült Kossuth-díjban. Ez egyben élete első kitüntetése is. Ő erre a rendszerváltás előtt sosem számíthatott.

Végül ugyanilyen születésnapi alkalomból hadd köszöntsük Marton Magda grafikusművészt is, akivel élete első időszakát Bencsik István összekötötte, akivel családot alapított, s aki társa és az egyik legendás, 1953-ban készült portrészobrának modellje is volt. S még egy emlékezés, mégpedig azért, mert keveset fogunk hallani róla: most lenne 90 éves a Bencsiket pályáján elindító Somogyi József szobrászművész.

Amikor – életműve művészi értékeit magasra tartva – Bencsik Istvánt köszöntjük 75. születésnapja alkalmából, ismét felhívjuk az illetékesek figyelmét arra, hogy – két fiatalkori munkája mellett – jelentős szobra nem áll Budapesten (még élvezhetjük talán egy ideig Európa című plasztikáját az Erzsébet téren, de az kiállítás jellegű, nem végleges elhelyezés). Nem mintha egy köztéri szobrászt egy fővárosi megbízás hitelesítene. Nem. Erre Bencsiknek már nincs szüksége. Hanem, mert egy nagy méretű és dimenziójú Bencsik István-plasztika nélkül a főváros szegényebb. Erre nekünk van szükségünk. Ezen még lehetne segíteni. Itt az ideje.

Feledy Balázs