Itt születtem Válaszúton, de nem ebben a kúriában. Mikor szüleim összeházasodtak, a kastéllyal szemben vettek házat egy Sinkovics nevű örménytől. Üzletet és kocsmát nyitottak benne. Az öregek szerint, amióta világ a világ, ott mindig kocsma volt.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Honnan költöztek ide? – Édesapám 1918-ban házasodott Feketelakról – édesanyám odavaló volt. Úgy kerültek kapcsolatba, hogy nagyanyám egyik testvére Wass gróféknál volt béresbíró a szomszédos faluban. Náluk nem volt református templom, ezért átjártak vasárnaponként Feketelakra. Az volt a szokás, hogy mindig meghívták őket ebédre a lakiak, aztán ott maradtak délután táncolni, meg vecsernyére is. Egy alkalommal éppen édesanyámékhoz kerültek ebédre. – Amikor ön született, éppen most nyolcvan éve – Isten éltesse! -, már román világ volt itt. Járhatott magyar iskolába? – Egy évig járhattam, mert 1933-ban már kezdődött az Antonescu-korszak, akkor rendeletileg betiltották a magyar elemi népiskolai oktatást. De tízéves koromban, mikor gimnáziumba mentem, már bekerültem a Kolozsvári Református Kollégiumba, az természetesen magyar nyelvű volt. Mikor leérettségiztem, ideért a háború. Utána végeztem el a tanárképzőt, zenei szakon, szintén Kolozsváron. – Hol tanítóskodott? – Kikerültem Magyarvistára. – A népzene kedvelőinek ismerősen cseng ez a név. A mezőségi zene egyik kincsesbányája, melyet ön nyitott meg és termelt ki, és aztán sorra a többit. Kodályék miért nem gyűjtöttek a Mezőségben annak idején? – Jártak ők a Mezőségben, de nem találtak rá az adatközlőkre, ezért azt hitték, itt nincs mit gyűjteni. – Önt mi indította arra, hogy gyűjteni kezdjen? – A református kollégiumokban nagy divatja volt a falujárásnak. A negyvenes években Kolozsváron járt a debreceni testvérkollégiumból egy regős csapat – így nevezték a gyűjtő diákokat. Bemutatkozásképpen hortobágyi népdalokat énekeltek, és az alföldi nép ajkán élő történeteket meséltek. Végül kérték, hogy énekeljünk mi is valamit. Jó hangú gyermek voltam, rám esett a választás. Addig azt hittem, hogy amiket én tudok, mindenki tudja, és kiderült, hogy nem. A Mezőség teljesen ismeretlen volt abban az időben mind szellemi, mind tárgyi vonatkozásban. Akkor azt a feladatot kaptam felügyelő tanáromtól, Nagy Gézától – ő magyar szakos volt -, hogy írjam össze, amit a falumban énekelnek. Nem volt nehéz, mert falun az volt a szokás itt Erdélyben, hogy mindenkinek volt egy füzete, abba beleírta a számára kedves dalokat, mondókákat, locsolóverset, rigmusokat, karácsonyi köszöntőt, vőfélyverset, meg mindent, úgyhogy csak ki kellett másolnom ezekből a füzetekből, és a dallamot megtanulni hozzá. Amit Válaszúton gyűjtöttem, beadtam a református ifjúsági irodalmi lap pályázatára, és első díjat nyertem vele. Emlékszem, tíz forintot kaptam, akkor az sok pénz volt. Nyolc forint harmincért vettem magamnak egy aranyhegyű töltőtollat, és kezdtem gyűjtögetni. Az ember minél jobban belemerül ebbe a munkába, annál többet szeretne markolni. Ugyanakkor a kollégium lapjába is írtam karácsonyi és húsvéti népszokásokról és néprajzi előadásokra is bejártam az egyetemre. Volt az iskolában egy ifjúsági könyvtár, azon végigrágtam magam, de úgy, hogy mindent elolvastam, ami kezembe került, a csillagászattól Vámbéry Árminig. Így akadtam rá Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című könyvére. Olyan nagy hatással volt rám, hogy már akkor elhatároztam, hogy egyszer oda el kell menjek. Kiírtam belőle az irodalomjegyzéket, és amit lehetett, megszereztem. Közben jártam a Mezőséget, és egyre többet gyűjtöttem. Kolozsváron a múzeum és az akadémia között egyezség volt, rendszeresen tartottak egy-egy néprajzi, népzenei vonatkozású tudományos előadást. Oda is bejárogattam, ott ismerkedtem meg Jagamas Jánossal, aki Bartók és Kodály tanítványa volt, ő tanította az akadémián a néprajzot. Mikor elénekeltem neki két magyarszováti népdalt, nem hitte el, hogy Szováton így énekelnek, sokkal gazdagabban díszítenek, mint a székiek. Kimentünk, hogy lássa, és 15-16 éves lányok a legszebb régi stílusú népdalokat adták elő csoportosan. Nagy meglepetés volt neki, mert Kodályék már a század elején kijelentették, hogy a régi stílus eltűnőben van. Az is érdekes, hogy Kodály munkatársa, Lajtha hogyan jutott el Székre, mert a Mezőség sehol nem szerepelt, ami engem bántott is, látva, milyen értékek vannak itt. – Ötven év eltelt úgy, hogy nem vettek tudomást erről a néprajzi tájegységről? – Egyáltalán nem. – Mi indította Lajthát, hogy mégis felkeresse Széket? – A negyvenes években megjelent Palotai Gertrúdnak egy tanulmánya a széki varrottasokról, az eljutott Kodály kezébe, aki azt mondta, ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük. Így jött el Lajtha. Akkor ott még minden a felszínen volt. Onnan elment Szépkenyerűszentmártonba és mind a két gyűjtést megjelentette nyomtatásban. – Gondolom, az ötvenes évek légkörében a gyűjtőmunka mögött is politikát láttak, nem lehetett úgy menni, mint a negyvenes években. – A néprajzosok – nemcsak a magyarok, a románok is – úgy voltak elkönyvelve, mint narodnyikok meg nacionalisták. Gyanús, mert minek mászkál. Ki kellett érdemelni egy megbízatást a tartományi illetékestől. Sőt minden faluban kihirdették, hogy nem szabad kiszolgáltatni ezeket a szellemi javakat, akárki jön. Vagy pedig jelentkezni kellett a községházán, vagy a csendőrségen. Nekem is több adatközlőmet meghurcolták, még a rokonság köréből is. Pénzbírságot kaptak, amiért énekeltek. – Válaszút háromnyelvű falu. Gyűjtött románok és cigányok között is? – Egy időben az volt a tervem, hogy összehasonlító tanulmányt írok, mert sok olyan dallam él a falumban, amit románul is, magyarul is, cigányul is énekelnek. Tudok cigányul is, gyermekkoromban tanultam. De nem tudtam elvégezni a munkát, mert már nincs kitől gyűjteni. Főleg a román fiatalok már egyáltalán semmit nem tudnak, nem is akarnak népdalt énekelni. Éppen most rendeztek vitát erről, találkoztam ott egy idevaló román tanítónővel, nagyon rendes asszony, régen is jóban voltunk, ugyanezt panaszolta. A cigányok sem tudnak már semmit, az öregek elhaltak, pedig gyönyörű karácsonyi énekeik voltak. Meg is jelentettem néhányat a Néprajzi Közleményekben Válaszúti cigány kántáló énekek címmel. – És a magyarok? – Itt a magyarok még énekelnek, itt igen, még lehet gyűjteni, habár kicsi a közösség. – Mennyire hatnak ezek a dallamok egymásra? – Kodály tanulmányt írt erről A magyar és a szomszéd népek zenéje címmel. Ebben többek között egymás alá állít két dallamot, a magyar Korondról van, a román innen a szomszéd faluból, Kendilónáról. Megállapítja, hogy a mezőségi román népzenében erős a székely hatás. Persze nem a székely, hanem a mezőségi magyar hatás. Ugyanakkor a magyar népzene annyira egységes, nem érződnek benne sem történelmi, sem földrajzi határok. Ez igaz az egész magyar népi kultúrára mind szellemi, mind tárgyi vonatkozásban. Csak bizonyos típusok egyes vidékeken nagyobb számban fordulnak elő. Például gyűjtöttem Moldvában a csángók között olyan népdalt, aminek szövege is, dallama is teljesen megegyezik egy dunántúlival. – Hány népdalt gyűjtött össze életében? – Pontosan nem lehet tudni, úgy 14-15 ezer dallamot. Ennyi van a Magyar Tudományos Akadémián letétben, a Hagyományok Házában pedig másolat van róla – én is kaptam egy példányt. Nincs mind lekottázva, sok a magnófelvétel, még fonográffelvételek is vannak köztük. Ezen kívül a Hagyományok Házának odaadtam háromezer fehér-fekete képet és vagy háromezer-négyszáz diát adatközlőkről, lakodalmakról, szokásokról – pótolhatatlan képek. Olyan is van köztük, hogy Vistán szánon viszik nyáron a vetett ágyat bivalyfogattal az esküvő után, amikor a fiatalasszony a kelengyéjével átköltözik az új házba. Azért szánon, hogy ne döcögjön, nehogy leessenek a párnák. Perec van a bivalyok szarvába húzva. Mezőségben a szegényebb lányoknak hat nagypárnájuk volt és két kicsi, a gazdagabbaknak kilenc nagy, a még módosabbaknak tizenkettő, de kispárna mindig csak két darab. Ezen a vidéken a gyapjút is feldolgozták. Lett belőle szőrlepedő, szőrabrosz, s az asztalra úgy került, hogy egy fehér, egy színes, egy fehér, egy színes. Volt olyan ház, hogy nyolc, kilenc abroszt is tettek az asztalra ünnepkor. Sokat gyűjtöttem ilyen tárgyi anyagokat is, van közte olyan – majd mindjárt megmutatom a másik szobában -, amiről a Budapesti Néprajzi Múzeumban azt sem tudták, hogy ilyen készítési mód létezik a magyaroknál, ezt borzasnak nevezik. A Krisztus előtti negyedik századból már ismert. Csak Afrikában van hasonló. Az összegyűjtött tárgyi anyagokból szeretnék múzeumot berendezni ebben a házban, ha itt mellettünk az új épület elkészül. Minden szoba más tájegységet mutatna be. – Az ágyneműt, a ruhákat, terítőket minden lánynak magának kellett elkészítenie, mire eladósorba került? – A kislányok úgy hét-nyolc éves korukban kezdtek el varrni, először persze egyszerűbbeket, és tizenhat-tizenhét éves korra meg kellett legyen minden, ami a házassághoz kell, hiszen legkésőbb tizennyolc évesen férjhez mentek. – A Ceausescu-rendszer bukásáig Kallós Zoltán nevét csak a néprajzos szakma ismerte, a nagy nyilvánosság elé nem lépett ki. Miért? – Sok mindent nem lehetett kiadni 1990 előtt, főleg csángó anyagot nem, mert előszedték volna az adatközlőket. Vallásos anyagokról nem is beszélve. Legelső kiadványom az Uram, irgalmazz című lemez volt, amelyen csángó vallásos énekek vannak. Aztán jött egy sorozat, vagy tizenöt kazetta, egymás után a mezőségi hangzóanyag falvanként. Most kijött egy monográfia, az Elindulok este guzsalyosba, benne két cédével. Balladákat is gyűjtöttem. Adok nektek aranyvesszőt címen adtam ki moldvai balladákat, de már kapható a Balladák új könyve nyolc kazettával. Nagyon érdekes, hogy Visában még most is tudnak Kőműves Kelement énekelni – ugye elmondott ballada nem létezik -, és ugyanúgy szerkesztenek, mint Moldvában a csángók. – Jól tudom, hogy székelyföldön szokás volt egy ház felépítésekor baromfit áldozni? – Ez sok helyen szokás volt. Építő áldozat. Egy léleknek fizetnie kell, hogy felépülhessen a ház. Például Szervátiusz Jenő bácsiéknak idevaló kőművesek építették a házát, és végigcsinálták ezt az áldozati rítust – fekete tyúk fejére építették. A tyúkot pedig megfőzték és megették. – Mesét is gyűjtött? – A mesére nem nagyon mentem rá, csak egyetlen mesélőtől van anyagom, mert anynyira szépen mesélt, hogy nem lehetett ellenállni. Egy asszony volt, velem egyidős, már nem él. Harmincas éveiben járt, mikor a meséit lejegyeztem, most jelentettem meg őket Világszárnya címmel.