Nagyváradi reflexiók a Magyar Demokrata Csíksomlyó számához

I. Nemes vállalkozás Sándor Csilla részéről, hogy a Demokrata különszámát, Csíksomlyót megszerkesztette. Ötlete hiánypótló folyóiratnak is tekinthető, mely köszöntőjét Bencsik András írja: Úton Csíksomlyó felé, ekképpen mutatva be a lapot: „Formára újság, tartalmát tekintve emlékeztet az útikönyvekre, bár tagadhatatlanul színesebb…, lelkiségét illetően pedig mintha távoli rokonságot mutatna az imádságos könyvekkel”. Az impozáns megjelenésű folyóiratot forgatva elsőként a nemzet jobbik részének ébredezéséről és a közösségek újrateremtéséről olvashatunk, személyes viszonyban lévő recenzensben. Az Erdélyi évszázadok, a Tündérország felelevenítése, nyilván több és más akar lenni, mint egy hagyományos Erdély-album : történelmi városok ismertető képeskönyve, ugyanakkor az idegenforgalmi promóciós kiadványokkal szemben támasztott igényeknek is megfelelő kiadvány. Tartalmazza a fontos és hasznos tudnivalókat a romániai utazáshoz, autóbuszjáratok menetrendjét Székelyföldre, erdélyi nagyobb városok (Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Torda, Székelyudvarhely, Csíkszereda) történelmi múltjának nevezetességeit, úti térképeket, gasztronómiai érdekességeket, Erdély ízeit; felemlíti a hagyományokat őrző népballadákat, kiemelve jellemző példákat, mint Biró szép Anna, vagy Fogarasi István. Az Út a Kárpátok lábánál c. írás Dél-Erdélyen vezet át Csíksomlyóra, képanyaga megidézi történelmi múltunk emlékeit, a trianoni diktátum utáni helyzet tragikusságát. Az erdélyi meseirodalomból, Kriza János: Székely népmesék gyűjtéséből is ízelítőt kap az olvasó. Felsejlik a jövő, mint a Szeretet útja a Böjte Csabával készült interjúban, aki tudvalévőleg az erdélyi árváknak teremtett otthont. A mozaikban az erdélyi arcképcsarnok jelenik meg, azok a nagyok név szerint, akik életükkel, tudományos és közéleti tevékenységükkel gazdagították a magyarságot és az egész világot. Olvashatunk még arról is, mi lett „A vallási türelem országá”-ból, t. i. az erdélyi fejedelemség a 16. századi Európa mintaállama volt, a vallási türelem és a különböző nációk békés együtt élésének tekintetében. A kontinensen elsőként Tordán fogadtak el törvényt a hívek szabad vallásgyakorlásáról. Végül Róma után a legszentebb hely, Csíksomlyó jelenik meg írásban és képanyagban: a búcsújárás története, Szűz Mária különleges tisztelete, a pokoljárás és a feltámadás, mint az erdélyi magyarság útja Gergely István csíksomlyói plébánossal való beszélgetésben sejlik fel. A lelki megújulás szükségességéről Spányi Antal püspök üzenetét olvashatjuk. Érdemes oldalról oldalra lapozgatva megállni egy-egy képnél, elolvasni az odatartozó szöveget és figyelni az üzenetekre. Szép példáit láthatjuk a megőrzött és a pusztulóban lévő értékeinknek, melyek talán megmenthetők lesznek, ha az Európai Uniónak hivatalos tagja lesz majd ez a régió is. Örvendezzünk, hogy a maga nemében hiánypótló, reprezentatív, erdélytörténeti albummal gazdagodott a magyarság helytörténeti irodalma. Lipcsei Márta, költő Nagyvárad

II. A harmadik Partiumi Írótábor résztvevőiként jutottunk hozzá a Magyar Demokratának a Csíksomlyói búcsú alkalmából megjelentetett ez évi első különszámához. Sajnos nem vagyunk folyóiratuk állandó olvasói, de a hozzánk eljutott számokat olvasva eddig is ismertük, elismertük az összmagyarság ügye iránti elkötelezettséggel folytatott munkájukat. Ezt a legújabb különszámot különösen nagy érdeklődéssel forgattuk, olvastuk valamennyien, hisz szűkebb hazánkról, Erdélyről szól, s érdekel bennünket, milyen az a kép, melyet egy anyaországi lap mutat fel rólunk olvasóinak. Nagyra becsüljük és hálásan köszönjük a főszerkesztőnek és munkatársainak a magyarság ügyéért, összefogásáért végzett kitartó munkáját, melynek újabb tanújele ez a tartalmas, jól megírt és gondosan szerkesztett összeállítás, amely többet mond, mint bármilyen igényes útikönyv, s megerősíthetjük, hogy valóban „rokonságot mutat az imádságos könyvekkel”. Rokonságot mutat, mert valóságos áhítattal ír Erdély viszontagságos sorsáról, népünk történetében betöltött különleges szerepéről. Szeretettel és féltő aggodalommal mutatja be Nagyváradot, Kolozsvárt, Tordát, Marosvásárhelyet, Székelyudvarhelyet, Csíkszeredát – utalva gazdag történelmi múltjára és mai, nem túl rózsás állapotára. Mély vallásos szellemben ír a közösségek újrateremtéséről, Böjte Csabának szebb világot teremtő munkájáról, az erdélyi hagyományos vallási tolerancia megkopásáról, Szűz Mária hagyományos tiszteletének ősi gyökereiről, a csíksomlyói búcsúzarándokok „kovász” szerepéről. Ugyanakkor szükségesnek tartjuk, hogy néhány fenntartásunknak is hangot adjunk. Elsőként a városunkról szóló írás címében megfogalmazott állítást kifogásoljuk. Az itt élő magyarság erejéhez és lehetőségeihez mérten igyekszik mindent megtenni azért, hogy Nagyvárad nehogy „elenyésszen”. A valóban meglévő és tapasztalható negatívumok felsorolása mellett szót ejthettek volna az 1990 óta elért eredményeinkről. A magyar keresztény egyetem alapítása, a magyar művelődési intézmények, civil szervezetek működése, történelmi egyházaink gazdag tevékenysége, új szobrok, emlékhelyek, emléktáblák állítása, irodalmi, színházi, kulturális életünk pezsgése mind arra irányul, hogy a lassú enyészetet megállítsa, megakadályozza. A váradi vár valóban veszélyes, rossz állapotban van, de az önök által leírtak nem a jelenlegi állapotot tükrözik. Az utóbbi időkben történt egy és más. A rendőrség már jó két éve kiköltözött a várból, a fejedelmi palota tetőzetét, ha lassan is, de fokozatosan javítják, felújítják. Van a várnak gondnoka s egy karbantartó-javító brigádja, amely a szűkös anyagi keretekből igyekszik legalább az épületek állagát megóvni. Az írások történelmi tényeket, eseményeket idéző részeiben is találni vitatható adatokat, megállapításokat, pontatlanságokat is, igaz, ezek nem lényegbevágóak, nem félrevezetőek, de nagyobb odafigyeléssel a jövőben ezeket jó lenne elkerülni. Szeretnénk kifejezni legőszintébb elismerésünket s köszönetünket a főszerkesztőnek és munkatársainak azért a szeretetért és hivatástudatért, amellyel ezt az igényes és színvonalas öszszeállítást elkészítették, s bízunk benne, hogy a megfogalmazott gondolatok, eszmék értő és fogékony olvasókra találtak Kis-Magyarországon is. Áldozatos munkájukhoz erőt, egészséget, kitartást kívánunk. Őszinte tisztelettel: Kupán Árpád, történész Nagyvárad

Vakugrás Az átkosban azért „jó” dolgok is voltak. Például jelentősebb változások előtt (időben) úgynevezett társadalmi vitára bocsátották az ügyeket (más kérdés, vita volt-e az a vita). Ma is ezt kellett volna tenni, ha meg akarják változtatni a 45+15 éves alapvető szociális vívmányt, az egyenlő és ingyenes egészségügyi ellátást. Nem ismervén a részleteket, a kisemberek attól félnek, hogy ha az egészségügybe behatol a privát érdek, a pénz, az üzlet, akkor csökkenő szolgáltatást fognak kapni egyre drágábban. Félelmük tán nem is alaptalan, érezni, hogy a pénzemberek zsebében már türelmetlenül táncolnak a forintok a gyors megsokszorozódásra várva. Az lett volna méltányos és igazságos, ha a döntés előtt a kérdést általános vitára bocsátják. Az embereknek töviről hegyire meg kellett volna ismerniük a kérdéseket, javaslatokat, azt, hogy más országokban e téren milyen a helyzet, hogy legyen összehasonlítási alapjuk. De ezt a lehetőséget már „elpuskázták”. (A vezetők őszödi titkos bujkálása egyébként már gyanússá tette a dolgot.) Az egészségügyi „reform” a nép számára így „vakugrás” a beláthatatlanba. Kövér Károly, Szeged

Hogyan lett a bal jobb? A „jobb” fogalma eredetileg pozitív értelmű volt. Nyelvhasználatunkban ez a fogalom a jobbulás, jóakaró, jóravaló, jóság, becsületes értelemmel bír. A „bal” fogalma ezzel szemben mindig is negatív volt: balsors, baleset, ballépés, baljóslatú, kétbalkezes, balul ütött ki. A Szentírásból nyilvánvalóvá válik a jobb és bal isteni rendje: „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot.” (Mt. 25:34). „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre” (Mt. 25:41). Az apostoli hitvallásban is így mondjuk az Isten Fiáról: „ül az Atya Istennek jobbján”. Az ősi szkíta-hun vendégszeretet értelmében a magyarban is minőségi rangsort jelent a jobb és bal: Akit megtisztelünk, azt jobbunkra ültetjük vagy engedjük. Így volt ez a közlekedésben is: „balra hajts, jobbra előzz!” A jobbra hajts-ot a „nagy” szabadkőműves forradalom robespierre-i kormánya tette először kötelezővé. Az eredeti rendet Magyarország jóval tovább fenntartotta (1941. 11. 09-ig), mint a „kiválasztottak” még erősebb szellemi és társadalmi befolyásának kitett nyugati országok, amelyeket egymás után térítettek át az ősi rendről a jobbra hajtsra. Etika kérdése, hogy megtisztelem-e a másikat azzal, hogy fenntartom számára jobbomon a helyet. Ebben a vad-hajtásban is az a szellem mutatkozik meg, amely saját magát kiválasztottnak tartja, s a nem kiválasztott másik előnyben részesítését büntetendő gyengeségnek. De a jobb fogalmát, amit ezzel a sok pozitív tulajdonsággal és lelkünk örök üdvösségével azonosítunk, az utóbbi néhány évtizedben a dexterofób tömegmédiák „politikailag korrekt” – azaz a globális hatalom politikájához alkalmazkodó – gondolkodás megregulázói az ellenkezőjére fordították. A Jobb Balra-át-értelmezésének köszönhetően olyan negatívvá, megvetendővé és elítélendővé vált, hogy minél többeket elrettentsen attól, hogy az „áldott örökösök” jobboldali csapatába sorakozzanak fel. Héjj Andreas