Szentgyörgyi József tárlata az Art 9 Galériában

Egykoron, amikor a művészet még a létezés centrumát alkotta, a régi zene mesterei nem alkalmaztak előadási utasításokat, például dinamikai jeleket. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy miképpen kell előadni, hogyan kell értelmezni egy zeneművet. Ilyen esetben a kérdés mindig akörül forog, hogy tudunk-e, lehet-e görögül, az ókori görögök módján gondolkodnunk? Nyilván nem. Lehetőségünk többnyire csupán arra nyílik, hogy korunk nyelvét megértsük, ehhez viszont feltétlen segédlet, ha igyekszünk megtanulni görögül gondolkodni. E képek előtt állva, regisztereiket szemlélve újfent valami hasonlót kérdezhetünk: tudunk-e az alkotó szándékai szerint gondolkodni? Nyilván nem, ugyanúgy pedig sohasem. Mégis azt feltételezzük, hogy leginkább – a lehető teljességig – a kortárs értheti meg kora művészeti megnyilatkozását. Különösen igaznak tetszik ez a képzőművészethez vezető legalapvetőbb út, a vonal kapcsán, ami kiszökik valahonnan az emberből. Nem úgy, mintha futni, menekülni vágyna, inkább úgy, mint ami meghosszabbítani, kiterjeszteni akar: egy élmény történésterét és szereplőit kiemelni. A kiállított képek, a visszatérő motívumok – a Juss-átiratok, a kereszten függő Krisztus alakja, a repülés kísérlete, kísértete, a párba vagy egymás ellentettjeként álló feketék-fehérek crescendója és decrescendója – szervesen, rendhagyó korreszpondenciákat teremtve épülnek egymásra. A Juss, Tornyai János remeklése az örökségről, a törvény adta jogigényről olyan kiindulópont Szentgyörgyi József számára, amihez hol rajzaiban, hol festett változataikban időről időre visszatér. E szabad átfordításokat, a továbbgondozás és -gondolás változatait felfoghatjuk úgy is, mint egy vers átültetését az egyik nyelvről a másikra. Persze tudható, hogy nem létezik tökéletes fordítás, hiszen annak révén tulajdonképpen egy másik, egy eredetére éppen csak visszatekintő alkotás jön létre. A Juss-vázlatok és -tanulmányok is ennek analógiájára szerveződnek: olyan szimbólummá szélesednek, amelyek a kereszt tövéig vezetnek, az általános emberi osztályrész hordozóivá válnak. És közben nem feledhető, hogy a kereszten függő is – noha Isten – emberként szenvedi el sorsát, elhagyatottságát. E kitüntetetten drámai fekvésű művészet azokat a szituációkat emeli középpontba, amelyek a jelölhető, pontosan körüljárható határain túlnyúlnak. Valahogy úgy, mint amikor azt mondjuk: a testetlen tükröződik a testekben. Feszültségterük éppen itt húzódik meg: az érzékszerveink által kormányzott, méteres nagyságrendbe szerveződő és leírható emberi gondolkodás, valamint az atomi sugallatú lélekszerv, a léleküregek járatai, a kifejezésükre tett kísérletek között, ahová érzékszerveink már nem vezetnek. Klasszikusan modern rajzokat láthatunk. Klasszikusak témáikban, modernek szemléletükben, kifejezéskészletükben, előadásmódjukban. Kor-szerűek, tehát a jelenben jobbára kimondhatatlan dolgok élő rajzi nyelvét hívják életre. Az elrajzolások és elnagyolások lehalkítják a lényegtelen mozzanatokat, hogy az kerüljön előtérbe, aminek súlya nő. Klasszikus rajzok, de egyetlen vonal sem feltétlenül végleges. Minden benső szemlélet megváltoztatja a megfigyeltet, ami átrajzolások és új rajzok szülője. És minden mindig újra végiggondolandó! Szentgyörgyi József életművében nincsenek állomások, csak föltételes megállóhelyek, amelyek a kibontakozás ösvényeit, mellékútjait jelzik. Mert folytonos kételyek kísérik: valóban azt mondta-e el és úgy, ahogyan benne a dolgok hírt adtak magukról, ahogyan az élmények megszólították. Életünk jussa a számtalan igyekezet is, ami az elmúlás felé vezet: hogy benne legyünk, hogy átadhassuk magunk, hogy múljon egymásra minden, ami elérhető. Mindenki a maga jussát keresi, mígnem szinte észrevétlen ráakad a közös osztályrészre. Mert e képeken, aminek nézői vagyunk, annak egyben szereplői is. A juss mint kereszt mindannyiunkban ott lakik. Szentgyörgyi József rajzai errefelé vezetnek, és kicsit tovább. A kortárs – akinek érzékeny és értelmes tekintetére bízza e képeket – bennük beláthatja a maga jussát, személyes érintettségét. A Krisztus-rajzokban leginkább, hiszen a Biblia szerint a lélek a vérben lakik, a testnedvek azonban elapadnak, az agonizáló test sátora összedől, lelke elszakad. Ekkor „és végül csend lesz / iszonyú csend / a fából / kihullnak a szögek”: kezdetét veszi a partitúra nélküli, szárnyaszegett repülés. Balázs Sándor nArt 9 Galéria, Bp. IX., Ráday u. 47.