Pénteken nyitotta meg kapuit a hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum és Oktatási Központ. A Dél-Alföldön egyedülálló létesítmény a város 1945 és 1990 közötti történelmét mutatja be. Az idelátogatók a helyi lakosok szemszögéből ismerhetik meg a kommunista diktatúra időszakát. A vásárhelyiek a múzeum megépítésére a budapesti Terror Háza stábját kérték fel.

Az intézmény létrehozását a város polgármestere, Lázár János fideszes országgyűlési képviselő kezdeményezte. Mint ahogy azt a megnyitó előtti sajtótájékoztatón is hangsúlyozta, a múzeum azért jött létre, hogy Hódmezővásárhely megmutathassa múltját, hiszen a történelem csak akkor lesz teljes, ha azt megosztják mindenkivel. – Szerettünk volna lehetőséget biztosítani mindenkinek, akinek megtiltották, hogy beszéljen, most beszélhessen. Akinek megtiltották, hogy emlékezzen, emlékezhessen. Akitől elzárták a gyászolás lehetőségét, most gyászolhasson. Aki pedig büszke volt arra az ötven esztendőre, aki sikeresnek érezte magát, az most elmondhassa, hogy miért büszke rá és miért vállalja – mondta a polgármester. A kormánypártiak többsége természetesen ellenezte a közel hétszázmillió forintos kulturális beruházást. Nem értettek egyet a helyi vezetőséggel, akik szerint a kultúra fejlesztése időtálló befektetés lenne. A helyi önkormányzat semmiféle állami támogatást nem kapott a kivitelezéshez. A másfél évig tartó építkezés alatt a közreműködők törekedtek a tökéletességre, így a legmodernebb multimédiás eszközökkel rendezték be a külsejét tekintve sem mindennapi épületet. A külső tervek F. Kovács Attila munkáját dicsérik, aki olyan meghökkentő elemeket is használt, mint például a homlokzaton ülő, ezüstszínűre fújt Lenin-szobor. A történészi alapkoncepciót Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója készítette, míg a kísérő zenét – csakúgy, mint a budapesti múzeumban – Kovács Ákos komponálta. A kiállítótermekben elénk tárul a tanyafelszámolások és az ellenállás időszaka, illetve a 60-as, 80-as évek puha diktatúrája, valamint hogy miként próbáltak az emberek boldogulni ezekben az időszakokban. Az itt található műtárgyak és fényképek nagy részét a helybéliek adományozták a múzeum számára. A Megszakított hagyomány nevű terem a második világháború utáni mezőgazdaság helyzetét mutatja be. Az akkori kommunista ideológia szerint ezen a területen is meg kellett szüntetni a magántulajdont, és termelőszövetkezetekbe, illetve állami gazdaságokba kellett beterelni a mezőgazdaságból élőket. A földjéhez ragaszkodó parasztok szövetkezetekbe kényszerítése érdekében a politikai vezetés minden eszközt igénybe vett. A mértéktelen adóztatás kilátástalanná tette a talpon maradásukat. A kulákság felszámolása érdekében fizikai bántalmazást is alkalmaztak a kiszolgáltatott parasztokon. A sajtó olyan hangnemben írt róluk, mint néhány évvel korábban a zsidókról. „Kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építéséért.” Ez a falra vésett Rákosi-idézet jellemzi legjobban a rendszer aljas törekvéseit a mezőgazdaság ellen. A következő helyiségbe egy Rákosi Mátyás-arcképet ábrázoló függönyön keresztül léphetünk be, majd áthaladva a rövid folyosón, ahol az elhurcoltak neve olvasható, Kádár János portréján át jutunk a második terembe. A kiállítás következő állomása a Fehér Gárda ellenállási mozgalomról emlékezik meg, ami 1949 nyarán alakult, amikor már elviselhetetlenné vált az élet a falvakban. A szervezet csak rövid ideig működött, sikertelenül szállt szembe a kommunista diktatúrával. Tagjait, s azok családtagjait kitelepítették, letartóztatták, megkínozták vagy kivégezték. A diktatúrában az egyházak is első számú ellenségnek számítottak, vezetőiket és intézményeiket a haladás gátjaként tüntették fel a kommunisták. Ezt példázzák azok a múzeumban látható felvételek is, amelyekben vásárhelyi lelkészek szólalnak meg. Az alagsorban a Munkásőrség és az ÁVH egykori tevékenykedéseit követhetjük nyomon. A televíziók képernyőin rövidfilmeket vetítenek arról, miképpen építették ki az országban a besúgóhálózatot, hogyan szervezték be a spicliket. Ebben az időszakban az erőszakszervezetek által keltett félelem és terror megmérgezte a lakosság életét. A bizalmatlanság és a veszélyeztetettség a mindennapok részévé vált. A falakon hátborzongató idézetek olvashatók „Apámat többször berendelték a városi tanácsba, hogy miért kell az iskolában énekelni a Himnuszt meg a Szózatot”, vagy „1951 és 1953 májusa között a rendőrség, mint kihágási bíróság 850 ezer esetben szabott ki büntetést” . Az emeleten a hatalmas szovjet katona szobra emelkedik a magasba, mely jól tükrözi a korszak egyik stílusjegyét, a monumentalitást. Sokat elmond erről az időszakról, hogy a szobrász, Kamotsay István állítólag galambbal a karján képzelte el a katonát, azonban ez nem tetszett az elvtársaknak, így a figura furcsa kartartása miatt leginkább egy közlekedési rendőrre hasonlít. Ebben a helyiségben a látogatók kedvükre „gyönyörködhetnek” a szocreál festményekben, majd a korszak jellegzetes termékeiben is, mint például az alumíniumeszközökben, a vásárhelyi porcelánedényekben és a hazai autógyártás remekművében, a Hódmezővásárhelyen készült Puliban. A Sport Büfében aztán megkezdődhet a kellemes nosztalgiázás. A piros műbőr ülőgarnitúra, a mozaikköves dohányzóasztal, a műanyag, átlátszó hamutál, a KISZ feliratú dohánytartó, a jellegzetes fém virágtartó, és a bambis üvegek a mindennapi élet emlékeit idézik. Szintén a korszakra jellemző a falra festett Kádár-idézet 1956 novemberéből: „A rádió és a sajtó többet ér, mint a puska!” Szencz Dóra

Kultúra és emlékezés

Az elmúlt tizenhat évben nagyon jólesett a szabadság, csak éppen elfelejtettünk beszélni arról, mi is történt a rendszerváltozás előtt. Azt gondolom, erősít egy közösséget, ha mindenki szabadon emlékezhet, elmondhatja, miért volt neki rossz abban az időszakban, milyen sebeket okozott neki a diktatúra, illetve – és ez sem elhanyagolható szempont – a másik oldal is elmondhatja, miért vállalt részt abból a rendszerből, adott esetben miért tartotta jónak a kommunizmust – mondta a Demokratának Lázár János fideszes országgyűlési képviselő, Hódmezővásárhely polgármestere.

– Mikor és honnan jött az ötlet, hogy létrehozzák az Emlékpontot? – Azzal az elképzeléssel vágtunk neki 2002-ben ennek a ciklusnak, hogy olyan beruházásokat hajtunk végre, amelyek növelik, erősítik a város ismertségét, arculatát, respektjét. Ennek keretében két történelmi időszak, a holokauszt és a kommunizmus feldolgozására gondoltunk a XXI. századi építészeti és technológiai megoldásokba ágyazva. Azért nem klasszikus értelemben vett múzeumokat képzeltünk el csupán képekkel, szobrokkal, tárlatokkal, mert azt szerettük volna, ha ezek a helyek a fiatalok számára is vonzóak. Ha úgy tetszik, „trendi” múzeumot álmodtunk meg, aláfestő zenével, filmekkel. – Az első beruházás a holokausztmúzeum volt. – Valóban, illetve egész pontosan a zsinagóga felújítása és ehhez kapcsolódóan a múzeum létrehozása. Ezekkel 2004-ben, a holokauszt hatvanadik évfordulóján lettünk készen. Egyedülálló az országban, hogy állandó kiállítással emlékeznek a helyi zsidóság életére, sorsára. – Majd jött egy még nagyobb ívű terv, a Terror Háza szakmai segítségével létrehozott Emlékpont megvalósítása. Aki látta a budapesti múzeumot, annak miért lehet érdekes ez a hely? – Azért, mert nem csupán a kommunizmus kegyetlenségét mutatja be, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek már-már nevetséges, abszurd világát is, elsősorban a hódmezővásárhelyiek megközelítésében. Az elmúlt tizenhat évben nagyon jólesett a szabadság, csak éppen elfelejtettünk beszélni arról, mi is történt a rendszerváltozás előtt. Azt gondolom, hogy erősít egy közösséget, ha mindenki szabadon emlékezhet, elmondhatja, miért volt neki rossz abban az időszakban, milyen sebeket okozott neki a diktatúra, illetve – és ez sem elhanyagolható szempont – a másik oldal is elmondhatja, miért vállalt részt abból a rendszerből, adott esetben miért tartotta jónak a kommunizmust. Az volt a koncepció, hogy a képekhez, filmekhez, visszaemlékezésekhez nem teszünk hozzá egyetlen sort sem, hogy aki végigmegy ezen az épületen, abban mindenféle befolyástól mentesen alakulhasson ki valamilyen kép erről az időszakról. – A Terror Háza egyes körökben meglehetősen nagy ellenkezést váltott ki. Önnek Hódmezővásárhelyen mennyire volt nehéz keresztülvinnie az elképzelését? – Nagyon érdekes volt, mert arról könnyű volt meggyőzni a képviselőtársaimat, hogy Hódmezővásárhely legyen a múzeumok, az emlékezés városa, tehát egy olyan kulturális centrum, ahová érdemes elmenni. Azt is elfogadták, hogy az Emlékpontban bemutatott korszak érdekes és kellőképpen provokatív. Azon ment a vita, hogy vajon ilyesmire megéri-e ennyit költeni. Erre válaszoltam azt, Magyarországon és a világon a kulturális beruházások térülnek meg a leginkább. Gondoljunk például az Eiffel-toronyra vagy a budapesti Operaházra. Sokba kerültek, a hétköznapi életben talán nincs különösebb hasznuk, mégsem mondja azt senki, hogy felesleges volt felépíteni őket. És ha arra várunk, hogy sok pénzünk legyen, akkor soha sem vágunk bele ilyen beruházásokba. Szerintem tehát igenis kell költeni a kultúrára is. – Mennyibe került a múzeum? – A város éves költségvetése körülbelül 20 milliárd forint, az Emlékpont mintegy 700 millióba került. Bevételt is remélek tőle, hiszen a kiállítóterem mellett kávézó és könyvesbolt is helyet kapott benne. Az intézmény egyébként oktatási célt is szolgál, az őszi időszaktól kezdve iskolások is fognak itt tanulni. – Ezt a 700 millió forintot a város teljes mértékben önerőből finanszírozta? – Száz százalékban önkormányzati költségvetésből valósult meg a múzeum létrehozása, amit nagyon lényegesnek tartok. Nem rovom fel a kormányzatnak, hogy nem adott rá pénzt, bár azért remélem, eljön az az időszak, amikor a mindenkori kulturális vezetés támogatni fogja az ilyen törekvéseket. (bándy)