Fotó: MTI/AP/Jevhen Maloletka
Hullazsákok egy feltárt tömegsírnál a kelet-ukrajnai Harkiv megyében levő Izjumnál
Hirdetés

Váratlanul érte és kínosan érintette a harkivi front összeomlása Oroszországot, egyben önbizalmat adott az ukrán félnek, amely így igazolhatta nyugati támogatói előtt is a fegyverszállítások fontosságát. Kijev nem véletlenül időzítette mostanra az ellentámadást: az orosz erősítés, a sokat emlegetett 3. hadtest katonái csak részben érkeztek meg az ukrán frontra, de talán még ennél is fontosabb volt a háború elhúzódásával törvényszerűen elfáradó, a következményeivel szembesülve pedig jó eséllyel elbizonytalanodó nyugati politikai elit és a társadalmak felrázása még az igazi nehézségeket hozó őszi-téli időszak előtt.

Nem véletlen az sem, hogy az amerikai és brit katonai tanácsadók az eddigieknél is jobban odatették magukat, és a felderítési információk mellett közvetlen tervezési és hadvezetési segítséget nyújtottak a művelethez, amelyben külföldi zsoldosok és magánhadseregek katonái a korábbiaknál látványosabban vettek részt. A sikerhez hozzájárult, hogy az ukrán fél a front széthúzásával átvette a kezdeményezést, és folyamatos átcsoportosításokra, állandó reagálásra késztette az orosz oldalt. Mivel pedig a gyengébb minőséget képviselő szeparatista alakulatokkal együtt is nagyjából 200 ezres orosz élőerővel szemben legalább kétszer ennyi ukrán katona áll – igaz, ebből maximum 200 ezer a harcedzett –, a több mint ezer kilométeres frontvonal orosz oldalán lyukak keletkeztek, egyes szakaszai elvékonyodtak. Az ellentámadás fő irányába, Herszon térségébe az orosz erők közel 30 ezer katonát csoportosítottak át, megerősítették a védelmi vonalakat, így ott a hadműveletek gyorsan megrekedtek. A front északi részén, Harkiv régiójában viszont az orosz védelem gyenge volt, és láthatóan nem is nagyon számítottak itt komolyabb támadásra. Annak ellenére, hogy erre már a média is figyelmeztetett.

Az ukrán ellentámadás sikeréhez tehát nagyban hozzájárultak az orosz hadsereg rendszerszintű problémái. Így a szovjet időkből örökölt erős központosítottság, ebből fakadóan a merevség, a lassúság és a stratégiai kreativitás hiánya. A felderítés ismét csődöt mondott, ráadásul ebben a térségben az orosz hadvezetés nem épített ki mélységi védelmet, gyenge harcértékű gárdisták és belügyi csapatok védték a városokat, amikor pedig a re­gu­lá­ris erők megérkeztek, már a bekerítés fenyegette őket, így inkább visszavonultak. Az ukrán erők ugyanis tűszerűen, szűk fronton támadva a mélységi behatolásokkal az oroszok háta mögé kerültek, az utánpótlási vonalakat pedig elvágták.

Az egész történetben orosz részről talán az egyetlen pozitívum, hogy a régi szovjet stílussal szakítva a háború első hónapja óta nagyon védik az élőerőt, miközben paradox módon éppen az ukrán politikai vezetés küldi a véren vett idő elképzelés jegyében gond nélkül a húsdarálóba a katonáit. Így volt ez mostani hadműveletek során is. Az orosz visszavonulást még az is nehezítette, hogy a hadvezetési pontokat korábban kilőtték, és az egységek közötti rádió-összeköttetést is lebénították. A moszkvai hadvezetés tehát a háború elejéhez hasonlóan ismét alábecsülte az ukrán hadsereg képességeit, így pillanatok alatt elveszítette a nehezen megszerzett Balakliját és Izjumot, részben pedig a fontos közlekedési csomópontnak számító Kupjanszkot. Limant sikerült megtartani, és az Oszkil folyó mentén alakítottak ki védelmi vonalat, de ezzel a visszavonulással megnehezedtek a Donbasz északi részének hadműveletei. A Donbasz déli részén közben az orosz erők haladnak előre, míg az ukránok Zaporizzsja térségében vontak össze komolyabb erőket, és jó eséllyel megpróbálják visszaszerezni az atomerőmű feletti ellenőrzést.

Korábban írtuk

Már csak azért is, mert Moszkva a háború most kezdődött szakaszában az új helyzettel kikényszerített eszkaláció részeként még a tél beállta előtt az ukrán fegyveres erők és az ukrán állam hadviselő képességének további felőrlése mellett az ukrán társadalom megtörésére törekszik. Ennek része a hőerőművek lövése, a zaporizzsjai atomerőmű lekapcsolása az ukrán villamos hálózatról. A civil infrastruktúra durvább támadása vagy a Krivij Rihnél lévő Karacsun-gát lövése azonban – ez az Inhulec folyó vízszintjének több mint kétméteres emelkedésével megakasztotta az ukrán műveleteket a déli fronton – azt jelenti, hogy leomlanak a belső morális gátak. Moszkva ugyanis a hazai radikális patrióták növekvő nyomása ellenére továbbra sem akar mozgósítani, így látványosan nagyobb létszám orosz oldalon egyelőre nem jelenik meg a fronton. A Kreml arra számíthat, hogy a stratégiai célpontok hatékonyabb támadásával a télen megtöri az ukrán társadalom és a hadsereg ellenállását. Bár megnő a kísértés az ennél is durvább eszkalációra is, a taktikai atomfegyver sokat emlegetett bevetésére egyelőre nem kell számítani.

Oroszország győzelemre van ítélve, így mindent meg kell tennie a deklarált célok eléréséért. Ezt elvárja az orosz társadalom többsége, és egzisztenciális kérdéssé vált Moszkva számára a globális pozíciók megtartása-megerősítése érdekében is. De a katonai siker elmaradása óvatosságra intheti a szankciókhoz eddig nem csatlakozó országokat is, sőt lassíthatja az úgynevezett nem nyugati alternatíva alakulását is. Kínával az élen ezek az országok ugyanis úgy gondolhatják, hogy még nincs itt az ideje az Egyesült Államokkal szembeni nyílt fellépésre.

Ennek a Nyugaton kívüli világnak az egyik legfontosabb platformja a Sanghaji Együttműködés Szervezete (SCO), amely a napokban az üzbegisztáni Szamarkandban tartotta immár 22. csúcstalálkozóját. Az együttműködési kereten belül a tagországok sokkal lazábban kötődnek egymáshoz, mint a NATO-n vagy az Európai Unión belül a nyugati oldalon. A közös pontokat keresik, mindenek előtt a gazdaságra és a biztonságra koncentrálnak, és a belső feszültségeket elkerülendő nem hoznak mindenkire kötelezően érvényes döntéseket. Ez a gyakorlatias megközelítés teszi lehetővé, hogy a tagok felülemelkedjenek akár a kétoldalú kapcsolatokban meglévő – kínai–indiai vagy indiai–pakisztáni – feszült­ségeken is.

E pragmatizmus mellett a világ átalakulásának felgyorsulása, a nemzetközi kapcsolatok egyre hektikusabbá válása, az ENSZ csendes leértékelődése, a regio­nális együttműködések erősödése vezethetett oda, hogy az eddig hosszú éveken át szinte észrevétlenül működő szervezethez egyre többen akarnak csatlakozni, és immár a világ is felfigyelt rá. Nem véletlenül, hiszen amikor Kína, Oroszország és India vezetői ülnek le egymással, arra oda kell figyelni. No meg azért is, mert Szamarkandban a világ lakosságának majdnem a felét képviselő politikusok jöttek össze, és ráztak kezet a nyugati világban kitaszítottként kezelt Vlagyimir Putyinnal. De az is erőt sugároz, hogy a szervezethez tartozó országok területe Eurázsia 60 százalékát fedi le. A „sanghajiak” a világ népességének 41, a globális GDP-nek pedig 24 százalékát képviselik, arról nem is beszélve, hogy olyan adottságokkal, ásványkincsekkel, energiahordozókkal bírnak, ami megkerülhetetlenné teszi őket.

A regionális biztonság erősítésére alakult szervezet elődje az 1996-ban Kazahsztán, Kína, Kirgizisztán, Oroszország és Tádzsikisztán által alapított „sanghaji ötök” voltak. Hozzájuk csatlakozott Üzbegisztán, és alakult meg 2001-ben a Sanghaji Együttműködési Szervezete. A projekt 2017-ben Indiával és Pakisztánnal egészült ki, jelenleg pedig további tíz állam kapcsolódik valamilyen szinten a szervezethez. A szamarkandi csúcson teljes jogú taggá vált Irán, megfigyelő státussal rendelkezik Belarusz, Mongólia, valamint Afganisztán. A szövetségnek van hat párbeszédpartnere – Azerbajdzsán, Kambodzsa, Nepál, Örményország, Srí Lanka, Törökország – is, és hozzájuk kíván csatlakozni Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Szíria és Egyiptom. Ezek az országok az Egyesült Államokkal ellentétben nem akarják megszerezni az ellenőrzést a globális kereskedelem és politika felett, hanem a globális hatalmak közötti viszonyok új típusát hoznák létre. Mint a szamarkandi csúcson történteket figyelve is láthattuk, szép lassan formálódik a világ másik fele. Hogy miként, azt befolyásolja az Ukrajnában dúló háború végkimenetele is. Mint ahogy azt is, hogy milyen helyet foglal el ebben Oroszország.