Jogszerűen ELTŰNT milliárdok?

Nem találtak bűnöst Postabank-ügyben – Az államnak 150 milliárd forintjába került

Első fokon mindenkit felmentett a bíróság a Postabank egykori vezetői közül. Pedig a múlt évtized végén indított vizsgálatban eredetileg hűtlen kezeléssel, csalással, sikkasztással is vádolták az ország második legnagyobb bankját csődbe vezető igazgatóságot. Emlékezetes, az államnak több nekifutásban mintegy 150 milliárd forintjába került, hogy a pénzintézetet megmentse a teljes összeomlástól. A hiányzó pénz egy részét egyébként a bankvezér különböző szervezetek és közismert személyiségek támogatására fordította, sokak szerint még ma is működik az akkor kiépített kapcsolati háló. Talán ennek is tudható be, hogy igazából mintha az ügyészség és a rendőrség sem akart volna igazi felelősségre vonást: az évtizedes időmúlásra hivatkozva például még a vád képviselője is csak felfüggesztett büntetést kért Princz Gábor ellen.

Minden vádpontban ártatlannak mondta ki Princz Gábort és a Postabank további vezetőit a Fővárosi Bíróság. Az ítélet szerint nem bizonyítható, hogy a vádlottak megtévesztették volna a bank tulajdonosait vagy a hivatalos állami szerveket, és nem áll a hűtlen kezelés vádja sem. A legismertebb magyar védőügyvédeket felvonultató perben ugyanakkor a bírónő fontosnak tartotta hangsúlyozni: a döntésnél csak a vád által előterjesztett pontokat vizsgálhatták, amely lényegesen szűkebb volt a kilencvenes évek végén előterjesztett feljelentéshez képest. A súlyosabb pontok ugyanis elolvadtak az évtizedes nyomozás folyamán, mint ahogy a Postabankból eltűnt 150 milliárd forint helyett is csupán 34,6 milliárdért akarták felelősségre vonni Princzéket. Az eredetileg esélyes nyolc év helyett így már maximum két év büntetés lett volna kivethető a korábbi bankvezérekre. Bírósági szakértők informálisan többször jelezték az ügyészségnek: a vádpontok gyengék lesznek, ezért ha komolyan gondolják az eljárást, változtassanak a vád felépítésén. Ennek ellenére minden maradt a régiben. A vádlók komolyságát jelzi, hogy az ügyész eleve csupán felfüggesztett szabadságvesztést kért a „több mint évtizedes időmúlás, és a vádlottak büntetlen előéletére” hivatkozva. Végül azonban ez sem jött össze. Bánáti János, a volt bankigazgató által felfogadott egyik sztárügyvéd így kommentálta a felmentő ítéletet: „ezután több lesz a bizalom a magyar igazságszolgáltatásban”. Minden bizonnyal ezért vállalta el Princz Gábor védelmét a korábbi igazságügy-miniszter, Bárándy Péter is, aki így fogalmazott: „megállapíthatatlan, hogy a Postabank korábbi vezetői bárkinek vagyoni hátrányt okoztak volna”. A pánik következmény volt Emlékezetes, 1997 februárjának végén igazi bankpánik tört ki Magyarországon. Az emberek rémülten értesítették egymást: üres a Postabank kasszája, aki tudja, menekítse pénzét, néhány nap múlva már lehet, hogy késő lesz. Pár óra alatt a bank összes fiókját megrohamozták a betétesek, és csütörtök délutántól péntek estig 24 milliárd forinttól szabadították meg az akkor második legnagyobbnak számító pénzintézetet. A menekítés a következő hetekben is folytatódott, s mire sikerült megnyugtatni a kedélyeket, 70 milliárddal csökkent a bank betétállománya. A vezetés látszólag úrrá lett a helyzeten, a következő egy évben azonban lassan kiderült: mégsem voltak alaptalanok a problémás fizetőképességről elterjedt hírek (ami bankárkörökben már másfél hónappal a pánik előtt beszédtéma volt). A Postabank helyzete egyre instabilabb lett, 1997-ben négyszer szorult állami segítségére. Rögtön a pánik után felmentették jegybanki tartalékképzési kötelezettsége alól, ami a felmentés idejére 45 milliárd forinttal növelte meg a bank pénzállományát. Két hónappal később az állam garanciát vállalt egy 12 milliárd forintos kétes kinnlevőségre, amit a pénzintézet annak rendje-módja szerint le is hívott. Azonban ez sem volt elég: nyár elején 7 milliárd forinttal kellett megnövelni a Postabank alaptőkéjét, amit döntően három állami cég állt (az Egészségbiztosítási Önkormányzat, a Magyar Villamos Művek és a Magyar Posta). Aztán rövidesen újabb segítség: az ÁPV Rt. 15 milliárd forintnyi részvényt adott át egy kétes értékű, a könyvekben 10,7 milliárd forinton szerepeltetett ingatlanegyüttesért. S amikor kiderült, hogy e többszöri segítség ellenére a bank még mindig veszteséggel zárta az 1997-es évet, 1998 elején ötödször is segítségére sietett az állam: ezúttal 24 milliárd forintnyi tőkeemeléssel. A bank vezetése arra hivatkozott: az újabb és újabb nehézségek még mindig a tőkekimenekítési pánik következményei. Ahogy mondták: bármelyik bankot megrogyasztaná, ha néhány nap alatt ennyi pénzt akarnának kivonni betétesei. Az állam egészen a Horn-kormány bukásáig cinkosan elfogadta ezeket az érveket, pedig az illetékesek pontosan tudták: valójában a pánik csak következmény volt, mégpedig annak következménye, hogy kiszivárogtak az Arthur Andersen könyvvizsgálócég lesújtó megállapításai. Az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet nyomására ugyanis Princz Gábor kénytelen volt nemzetközileg is elismert auditorcéggel ellenőriztetni a Postabank könyvelését, s a revízió nyomán a korábban várt 3 milliárdos nyereség veszteségbe fordult. Az auditorcég kifogásolta, hogy a bank számtalan, funkciójától idegen tevékenységet folytat, túlzottnak tartotta ingatlanbefektetéseit, főleg, hogy azokat rendre valós értékük fölött tartották nyilván. A legerősebb kritikát azonban az kapta, hogy a Postabank számos kritikus kötelezettségét pénzügyi machinációkkal a következő évekre tolja át. Bár a lesújtó megállapítások hatására Princz Gábor többet nem kérte fel az Arthur Andersent, hasonló megállapításra jutott az 1997-es év vonatkozásában a Deloitte & Touche (ennek nyomán vált szükségessé az 1998-as 24 milliárdos tőkeemelés). S a feketelevest a KPMG 1998 őszi vizsgálata jelentette, amikor kiderült: a kétes befektetéseket 104 milliárd forinttal valós értékük fölött tartják nyilván a Postabanknál. Ennek nyomán állította fel immár az Orbán-kormány a bank vezetését, s került sor a magyar bankkonszolidációk legnagyobb, összesen 150 milliárdos állami tőkepótlására. Kozmetikázott szakadék 1999 elején az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet, valamint az Állami Számvevőszék együttes feljelentést tett a következő bűncselekményekre hivatkozva: számviteli fegyelem megsértése, gazdasági adatszolgáltatás elmulasztása, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés, gazdasági társaság vezető tisztségviselőjének visszaélése, csalás, sikkasztás, orgazdaság. A feljelentésben visszaköszönt az Arthur Andersen-féle fő kritika: a Postabank az utolsó években különböző átcsoportosítgatásokkal tartotta fenn a működőképesség látszatát. A pénzintézeti törvény előírásai szerint ugyanis a bankoknak – a működőképesség megőrzése érdekében – céltartalékot kell képezniük kétesnek bizonyuló kihelyezéseik után. E céltartalék mértéke a késedelem időtartamával együtt gyorsan nő, éven túli nemfizetés esetén már megegyezik a tartozás összegével. A Postabank ezt a tartalékot nem akarta megképezni – alacsony alaptőkéje nem tette ezt lehetővé -, ezért hazardírozni kezdett. Princz Gábor jogilag függetlennek minősülő társaságokat alapított, és ezeknél tüntette el a kétes hiteleket. A varázstrükk a következő volt: Modus A, Modus B, Modus C néven – és így tovább kilenc Modus elnevezésű cégig – követeléskezelő társaságokat alapított, amelyek a Postabank által biztosított hitelből „megvették” a rossz adósságokat. Így azok formailag kikerültek a Postabank mérlegéből, nem kellett tehát utánuk céltartalékot képezni. Igaz, egy évvel később a Modusok is rossz adóssá váltak, hiszen nyilvánvalóan nem tudták behajtani a tartozást, és így a hitelt sem fizethették vissza, ekkor azonban egy újabb Modus-társaság újabb postabankos hitelből megint felvásárolta az első Modus tartozásait, vagyis jogilag ismét egy „jó adóshoz” került a követelés. És így tovább. Hasonló szerepet kapott a cég életében az utolsó időkben felvásárolt PK Bank, valamint a Dunaholding is. E görgetett kozmetikázások mögött természetesen egyre mélyült a gödör: az 1998-as végső lebukás időszakában már 85 milliárdos eltitkolt kinnlevőségre bukkantak az ellenőrök. Szintén kozmetikázó szerepük volt az ingatlanbefektetéseknek. Könyvvizsgálók szerint a bank azért tartott szokatlanul nagy ingatlanvagyont, mivel ezek értéke nehezen forintosítható, kitűnően alkalmasak tehát arra, hogy a bank vagyonát értékesebbnek lehessen beállítani, mint amilyen valójában. Ráadásul az ingatlanokat gyakran cserélgették: így ha valamely könyvvizsgáló rá is jön egy-egy épület túlértékeltségére – a helyette becserélt újabb építményre már nem feltétlenül érvényes a kritika. Jellemző, hogy Princzék még a százmilliárdos hiány felfedése utáni pillanatban is e bevált módszerrel próbálták megzavarni a vizsgálatot: 15 milliárd forint értékben spanyolországi ingatlanok vásárlására kötöttek szerződést. A hiány eltussolásához azonban szükség volt a bankvezető által kiépített kapcsolati hálóra is. A Postabank ugyanis számos fontos személyiséget támogatott a kilencvenes évek közepének társadalmi és politikai elitjéből. Írók és zenészek mellett a legprominensebb név Horn Gyula akkori miniszterelnök volt, akinek remetehegyi úszómedencés villáját szintén a Postabank egyik vállalkozása építette. E befektetés különösen jól kamatozott: banki körökből származó értesülések szerint a miniszterelnök előbb Bokros Lajosnak tiltotta meg, hogy csökkentse a Princz kezében összpontosuló hatalmat, később pedig a Medgyessy Péter által követelt átvilágításokat is megakadályozta. Emlékezetes, hogy a Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet csupán a Horn Gyula bukását hozó választások után merte elindítani a botrányos eredményt hozó KPMG-vizsgálatot – akkor viszont azonnal. De Princz Gábor támogatta a rendőrséget is: a Teve utcai új központ felépítésének 6,8 milliárdos számláját például a Postabank előlegezte meg, amiért cserébe a pénzintézet csupán nagyrészt lepusztult ingatlanokat kapott. Sőt, Princz alapítója volt a Police vagy a Társadalmi Összefogás a Bűnözés Ellen alapítványoknak is. Éppen ez indokolta, hogy az ügyészség a szokásosnál is erősebben kézben tartotta a Postabank-vezetők elleni nyomozást. Lekenyerezett hatalmasok Princz Gábor pénzei a harmadik hatalmi ágat, a médiavilágot is behálózták. Ahogy Németh Péter, a sajtóbirodalom egykori vezetője fogalmazott: a holdinghoz tartozó lapoknak komoly szerepük volt abban, hogy lecsendesítsék a betétkivonási pánikot (Demokrata, 1998/34). És persze abban is, hogy eltussolják a bankkal kapcsolatos kínos híreket. A birodalomhoz egy rádióműsor, egy tévéprogram és 13 újság tartozott – többek között a Magyar Narancs, a 168 Óra, a Magyar Nemzet, a Kurír, a Szabad Föld és a Világgazdaság. Emellett azonban a Postabank külön is támogatott ismert médiaszemélyiségeket. 1998-ban kirobbant az úgynevezett VIP-listás botrány, amelynek lényege volt, hogy a kedvezményezettek az átlagosnál lényegesen alacsonyabb kamatra kaphattak hitelt, miközben betéteik a szokásosnál lényegesen erőteljesebben kamatoztak. Számos politikus mellett a kedvezményezettek között feltűnt Mester Ákos, a 168 Óra főszerkesztőjének, valamint az azóta a másik nagy bankbotrányban, a K&H-ügyben gyanúsítottként szereplő Forró Tamás, a Nap-kelte műsorvezetőjének a neve. Az élet minden területére kiterjedő szponzorációról Princz Gábor így nyilatkozott a tárgyaláson: az akkor átalakuló társadalomtól nem független, hanem azzal szorosan összekapcsolható pénzintézetet akart létrehozni. Valójában azonban jócskán féloldalas volt ez a támogatás: a felsorolt újságok – két kivétellel – baloldali vagy liberális értékek követőinek vallották magukat. Az egyensúlytalanság még látványosabb a politikusokkal fenntartott kapcsolatokban. A VIP-listán például a szocialista Nagy Sándor, Sándor László, Csiha Judit, Rubicsek Sándor mellett csupán Herényi Károly képviselte a jobboldali pártokat. A Postabank segítette Szekeres Imre feleségének szállodaalapítását, és több közös ügylete volt Máté László egykori MSZP-pénztárnokkal: a Budai Hengermalom megvásárlásakor fizetett 2,6 milliárd forintos hitelt azóta sem tudta visszaszerezni a pénzintézet. Egyébként a Budai Hengermalom ügye konkrétan is szerepelt a most befejeződött tárgyaláson, azonban a bírónő – bizonyítottság hiányában – ebben az esetben is felmentő ítéletet hozott. Mivel Princz Gábort ártatlannak találta a bíróság, természetesen arra sem kaphattunk választ: hová tűnt a feljelentésben nevesített 34,6 milliárd (esetleg a Postabankból összesen eltűnt 150 milliárd) forint? A médiabirodalom fenntartása Németh Péter korábbi számítása szerint ugyanis maximum egymilliárdot vitt el, s még ennyibe sem került a különböző művészek, rendezvények támogatása. A választ valószínűleg a rossz hitelek között kell keresni, arról azonban egyelőre semelyik hatóság nem lebbentette fel a banktitok fátylát: kik is a haszonélvezői ezeknek a vissza nem fizetett hiteleknek? Csak annyi tudható, hogy nem sok szereplő között oszlik meg: a Postabank hitelállományának több mint egynegyedét tíz ügyfél birtokolta. Ki fizette a pert? Princz Gábor az utolsó szó jogán utódaira támadt a bírósági tárgyaláson: milyen számítások, auditált mérlegek alapján történt a Postabank 150 milliárd forintos konszolidációja, hova lett a pénz? Hogy lehet, hogy akik ezt felhasználták, a mi feljelentőinkké váltak? – kérdezte. Princz arra utalt, hogy bizonyos bankárkörök úgy vélekednek: a polgári kormány 1998-ban túlkonszolidálta a Postabankot. Bár erre még pénzügyminiszterként Járai Zsigmond azt mondta: a 150 milliárdból 110-et emésztett fel a rejtett hiányok betömése, 40 milliárd pedig azért kellett, hogy alaptőkéje is maradjon a banknak. Bár a bíróság ártatlannak minősítette a volt bankvezért, kérdés ugyanakkor az is: miből élt az elmúlt évtizedben Princz Gábor? Miből telt neki a minden bizonnyal tízmilliókra tehető sztárügyvédi gázsik kifizetésére? Ne feledjük: Princz a legkisebb mértékben sem volt tulajdonosa a Postabanknak, csupán elnök-vezérigazgatója, maximum tehát havi fizetéséből rakhatott félre (ami az Állami Számvevőszék jelentése szerint mintegy huszonötszöröse volt az akkori átlagos fizetéseknek). A bank éléről történő leváltása után Princz gyorsan Bécsbe távozott – az ottani megélhetés sem olcsó mulatság -, ennek ellenére folyamatosan állni tudta az ügyvédi számlákat. Bárminemű munkavégzést csak egyetlen időszakban láthattunk tőle: néhány hónapra műsorvezetőjévé (!) fogadta a szocialista kötődéséről ismert Magyar ATV televíziós csatorna. Vajon a tárgyalás költségeinek fedezésében a korábbi hálás ügyfelek csorgatnak valamit vissza? Vagy mégis volt Princz Gábornak valami olyasféle zsebpénze, amire meg sem próbáltak rávilágítani a vizsgálatok? Kárász Andor