Éppen olyan vidékén születtem a Kárpát-medencének, amely még nem a zordon Kárpátok, de már nem is az Alföld. Gyönyörű, dimbes-dombos táj, ahonnan, ha kedvem tartja, egy magaslatról gondolatban messzire el tudok szabadulni, vagy egy völgyben el tudok zárkózni. Ilyen helyen bátran élheti az ember saját életét.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Családja révén is kötődik a földhöz? – Paraszti családból származom, de édesapám az ötvenes években már gyári munkás volt Ózdon. Acélöntő. Mellette a földet is művelte, mert nem tudott és nem akart elszakadni attól a természetes rendtől, amely az embert élteti szemben azzal a mesterséges renddel, amely a nagyipari munkást elszakítja a valódi élettől. Nagyapám és apám mellett tanultam meg, hogy egy munkanap nem nyolc órából áll, hanem huszonnégyből, amiben nagyon kevés a pihenés. 1956-ban születtem, féléves voltam a szabadságharc idején. Akkor két hónapig a szénahordó kosárban aludtam, mert szüleim úgy készültek, hogy bármikor indulhassanak Kanadába. Édesapám a szabadságharc alatt nemzetőr volt. A falunkban, Pétervásárán védték a magtárat, nehogy a környékbeli falvakból az emberek elhordják a terményt. Ezért két hónapig bujkálnia kellett, csak esténként jött haza, és ezeken az estéken arra készültek édesanyámmal, hogy kivándorolnak. De nagyapám azt mondta, csak nélkülem mehetnek, engem nem engedett. Így maradtak itthon. Hála Istennek, mert szerintem szebb hely, mint a Kárpát-medence, nincs a világon. – Hogy került Egerbe? – A Dobó gimnáziumba jártam. Még most, ötvenévesen is úgy érzem, hogy a lehető legjobb gimnáziumba – ott váltam egrivé. Igazából az fogott meg az itteni emberekben, hogy szeretik a szőlőt. A szülőfalumban csak árnyékadónak volt egy-egy tőke. A gyöngyösi főiskolán aztán örök barátságot kötöttem ezzel a növénnyel. Olyanoktól kaphattam az ismereteket, akiket nem a szocializmus alatt tanítottak meg tanítani. Annyira sugárzott belőlük a szőlő és a bor szeretete, hogy még akinek nem sok köze volt ehhez, az is megszerette ezt a hivatást. 1977-ben végeztem, és az Egri Csillagok Téeszben lettem agronómus. Nem vagyok csapongó természet, tizenöt évig dolgoztam ott, ezalatt hozzám nőttek az egri szőlőhegyek, én meg hozzájuk. Megismertem a szőlőművelő embert, láttam, hogyan fogynak az egri kapások. A kilencvenes évek elejére el is fogytak, azóta már csak a környékbeli falvak népe táplálja az itteni szőlőtermesztést. – Nem lehet ez a gátja a borvidék fejlődésének? – Remélem, hogy nem lesz. Mi a természetet használjuk arra, hogy közvetítsük egy-egy táj tehetségét. Nekem nincs más dolgom, mint ebből a tehetségből a legtöbbet felszínre hozni. Az egri dombokban nagyon sok érték van. Ehhez van rengeteg kitűnő borász – már hárman is megkapták az Év borásza címet – ha ezek mind megtalálják a saját útjukat, sokan fognak az egri borvidékre irigykedni. Ha eljutunk odáig, hogy nem a mindennapok megoldandó feladatai kötik le az erőnket, hanem hosszú távra tudunk gondolkodni, akkor Egerbe eljönni a világ bármely tájáról nagy szerencsének számít majd. Hogy a világpiac még nem ismeri a magyar borokat, annak egyik oka, hogy kis mennyiséget állítunk elő, de ezen hamar túltehetnénk magunkat, ha ez a kis mennyiség a hab lenne a torta tetején. Ma benne van a bortörvényben, hogy minőségi bort csak 140 mázsás hektáronkénti termés alatt lehet előállítani. A szocializmusban minél többet adott egy terület, annál jobban veregették a szőlész vállát a téeszben. Ez tetszett legkevésbé annak idején, hogy mindent elnyomott a mennyiségi szemlélet. Ennek a levét még ma is isszuk. Az akkori vezetés számára – ilyen világban éltünk – nem létezett jobb és rosszabb dűlő. Mikor a munkatársaim, vezetőim eljöttek a saját pincémbe, mindig értetlenkedtek, mitől más az én borom. Nem értették, hogy csak attól, hogy én nem sokat akarok, hanem jót. Akkor még ösztönösen, ma már tudatosan. Jobb lett volna, ha már akkor is tudatos vagyok, mert így valójában elvesztegettem, elvesztegettünk húsz esztendőt. De végső határt így is csak kétezerben húztam, akkor azt mondtam, mostantól vagy jót palackozok, vagy semmit. Amikor az ember ilyen bort iszik, szinte sajnálja lenyelni, mert annyira jó a szájnak. Ilyen bortól nem megzavarosodik a fej, hanem egyre tisztább lesz a gondolat, csak a láb nehezedik el. Bölcsebbek leszünk. Az én életem arról szól, hogy keresem a jót. Néha már rágondolok így ötvenévesen, hogy nincs hátra annyi időm, amennyit eltékozoltam. Eltékozolt idő az életben mindaz, amikor az ember nem a jót keresi, hanem a sokat. De úgy gondolom, ha kitartóan keresem a jót, még elég időt kapok rá. Hogy így lesz-e, majd az idő megmondja. – Kevesen gondolkodnak így… – Jelenleg amellett is szó nélkül megy el a társadalom, hogy ihatatlan borok tömege uralja az országot. – Miért vagyunk ennyire bénult állapotban? – Én még úgy nőttem fel, abban a tudatban, hogy az én családom a legjobb hely, ahol csak élhetek. Ha valaki úgy él, hogy ugyanezt gondolja a nemzetéről is, akkor megtanul büszkén élni. De már régóta azt halljuk, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem, hogy kussoljunk, mert akkor maradhatunk meg. Vannak pillanatok az életben, amikor tényleg ezt kell tenni. Csakhogy már ott tartunk, hogy ha így viselkedünk továbbra is, eltűnünk. Ma egy jellegtelen, arc nélküli országban élünk, aminek szégyellünk arcot adni, nem vállaljuk önmagunkat, szégyelljük a nyelvünket, szégyelljük, hogy magyarok vagyunk, nem fejlesztjük, nem erősítjük, nem építjük a nemzettudatunkat. – Egy időben pálinkázott is, de eladta a főzdét. Miért lett vége? – Szép szó ez a pálinkázás. A mi vidékünkön a borfogyasztás nem volt megszokott része a mindennapi életnek, annál inkább a reggeli fél deci pálinka a dolgozó férfinépnél. Annak a minősítését apámtól, nagyapámtól tanultam meg már gyerekként. Talán innen ered, hogy a borra is ugyanígy tudtam figyelni kezdettől. A kilencvenes évek második felében éppen akkor lett eladó egy pálinkafőzde, amikor nekem volt pár fölösleges forintom. Egy percig sem gondolkoztam, megvettem a főzdét, és azt mondtam magamban, most olyan pálinkám lesz, amilyenről ők mindig is beszéltek. A borászkodás miatt a törköly kéznél volt, nem volt más feladat, mint olyan italt készíteni, ami után mindenki megnyalja a száját és csettint egyet. Az első tételeket 1997-ben főztem le, nagyon lassan, nagyon finoman, ahogy tanították. Akik a cefréjüket odahozták, mind meglepődtek, hogy nálam több pálinka jön ki belőle, és az íze is egészen más. Egyre keresettebb lett a főzdénk, és bennem a gondolat egyre erősebb, hogy minden gyümölcs ízét a lehető legteljesebben közvetítsem, főleg, amikor a törkölypálinkákat egymás mellett kóstolva a különböző szőlőfajták eredeti íze, illata érződött. Lassan a palackozáson kezdtem törni a fejemet. Ez két dolog miatt volt bátor dolog. A kereskedelmet akkor azok a tömény italok uralták, amik szesz, aroma és víz keverékéből voltak. Ezzel egy kézműves főzde nem tudott versenyezni. A másik, hogy a nagy cégek jól kiépített elosztóhálózata, szilárd kapcsolatrendszere miatt igen nehéz volt betörni a piacra. Eközben néhány, vagy inkább csak egy-két nagy forgalmazónak olyan befolyása volt, hogy a jövedéki törvény módosításával gyakorlatilag kizárták az összes kis főzdét a piacról. Így a szándék álom maradt. Gondoljuk meg jól, hogy kilenc év telt el azóta. Ha a kisüsti főzdéknek csak egy része törekedett volna a jóra, már hol tartana a magyar pálinka! Hiszen az alatt a rövid idő alatt is, mióta nemzetközileg védetté tettük ezt az elnevezést, már jó néhányan a legfinomabb italokkal álltak elő. De a 40 milliós jövedéki letét miatt a kicsik esélytelenek. Most hasonló gondolkodás kezd érződni a bortermelés és forgalmazás terén is. – Ön az egri hegyközség első embere, tehát hivatalból is feladata a bikavér minőségének védelme. A nagy tömegben forgalmazó cégeknek azonban nem érdekük, hogy ez a márka újra régi híréhez méltó legyen, mert magas színvonalon csak kevesebbet lehet termelni, nekik pedig a mennyiségből van nagyobb haszon. Mit tudnak tenni? – 1997 óta szeretnénk elérni az egri eredetvédelmi rendszer bevezetését, hogy a bikavért megvédhessük. Sikerült majdnem teljesen felépíteni, de a legfontosabb, a helyben palackozás kötelezővé tétele az atyaúristennek sem megy. A gondolkodásunkat kilenc éve ébredéstől lefekvésig ez hatja át, hogy a legszigorúbb helyi ellenőrzés legyen a szőlőtermeléstől a palackozásig. Már tudjuk, mely dűlőkben szabad bikavért termelni, tudjuk, mennyi ideig kell kötelezően érlelni, de amíg bárhol palackozható, addig valójában semmiféle védelme nincs ennek a márkanévnek. – Amíg ez így lesz, egyetlen biztosíték marad, a borász neve. – Ez igaz, csakhogy a kézműves borászatok a magyar piacnak csak kisebb részét látják el, talán negyedét. A többi bor nagy tömegben készül, ezek több ember életminőségét befolyásolják. Aki silány bort fogyaszt, az magának silány életminőséget akar, és ha azt akar, azt is kap. Ha a borok középmezőnyében emelkedne a minőség, a magyar ember életminősége is emelkedne. Aki jobb bort kezd fogyasztani, önmagával szemben is igényesebb lesz, és ez az élet minden területére kihat. Ebben lenne óriási feladatuk a nagyüzemeknek, hogy a nagy tömegben előállított, egyszerűnek mondott borok minősége tisztességes legyen. Sajnos az üzleti szempontok a tisztességtelenség határán túl is fontosabbak, mint az, hogy a termék az emberi létet jobbítsa. – Milyen mennyiségben fogy egri bikavér Magyarországon, és ebből mennyi az, amellyel az egri borászok elégedettek? – Tízmillió palack fogy évente. Rendszeresen kóstolunk itt a borvidéken egy erre hivatott bizottságban, hogy megállapítsuk, forgalomba hozható-e egy bor ezen a márkanéven. Közben gyakran kérdezem magamtól, miért büntet az Isten azzal, hogy ilyen borokat kell a számba vennem? Sokszor majdnem ihatatlan borokkal is próbálkoznak, amelyeket csak erőszakkal lehet a szájban tartani. Jelenleg talán nincs még egy árucikk a világon, amelyiknek az ára ugyanazon márkanév alatt ilyen tág határok között mozogna. Tizenötszörös árkülönbség is megszokottnak számít, és ez pontosan jelzi a minőségbeli különbséget. – Hogyan lehet ma megélni a borászatból? – A nyolcvanas években, igaz, hogy rengeteg munkával, de fényesen megéltünk. Mikor elkezdődött a változás, azt gondoltam, ha visszafizetem a birtok és a pince fejlesztésére nagy hirtelen fölvett hiteleket, már semmi más dolgom nem lesz, mint a legjobb bort elkészíteni. Ehelyett benne vagyok egy mókuskerékben, egyre jobban fejlesztem a pincémet, egyre több bort adok el, egyre nagyobb a pénzforgalmam, mégis egyre kevesebb az a pénz, ami ahhoz kellene, hogy nyugodtan alhassak. Nem tudja megemészteni a szervezetem, hogy tartozom, dolgozom, közben jó pár embernek munkát adok, igyekszem is nekik rendes fizetést adni, úgy érzem, tisztességesen végzem a dolgom, mégsem tudok nyugvópontra jutni.