Franciaországban születtem a Loire völgyében, ott nőttem föl nagycsaládban. Szüleim is, nagyszüleim is mindig mezőgazdasággal foglalkoztak. Tízen vagyunk testvérek, öt bátyám van és négy nővérem, én vagyok a legkisebb.

Írta: Boros Károly Fotó: Todoroff Lázár

– Milyen volt a Loire völgyében felnőni? – Nagyon szép táj. Annyira kötődöm a vidéki élethez, hogy amikor iskolába kezdtem járni, és jól ment a tanulás, aggodalommal gondoltam rá, nehogy az legyen a vége, hogy majd beülök valami irodába, és attól kezdve nem lesz kapcsolatom a természettel, nem leszek kint a szabadban. Ezért is választottam érettségi után a kertészetet. A közeli városban nagy múltú főiskola működik, ott végeztem, de szerettem volna valami többet, mint a kertészet, csak nem tudtam, mit. A borász szakmáról fogalmam sem volt, még borásszal sem beszéltem soha. Azonban egyszer véletlenül olvastam erről, akkor tudtam meg, hogy egyáltalán létezik ez a szó, hogy önológia, borászat. – A Loire völgyében rengeteg a chenin blanc szőlőültetvény, onnan terjedt el ez a fajta világszerte, és ott születnek belőle a legszebb borok. Hogy lehet az, hogy ennyire nem tudott a borászatról? – Az én falumban és a környékén nincsenek szőlők. Természetesen olyan emberrel, aki magának készített bort, találkoztam, de nem tudtam róla, hogy van ilyen szakma. – Akkor mégis mi volt az a szikra, ami lángra lobbantotta? – Nagy adomány Franciaországban, hogy családi ünnep alkalmával a férfiak kivételes évjáratokból származó boraikból felbontanak egy palackkal. Az egyik bátyám nagyon ínyenc férfi, szereti a jó bort, neki köszönhetően rémlett bennem egy ritka szép kóstolás emléke. Akkor nem tudtam rájönni, hogyan lehetnek benne egy borban olyan szép szedres, málnás ízek – vörösborról van szó. Nagyon meglepett. A másik, hogy van egy nagybácsikám, aki nagyon szereti a bort. A szakmája pék, de hobbija a bor. Maga is készít, és ünnepek alkalmával mindig mentünk hozzá, kóstoltuk a borait, nagyon ízlettek, valóban ügyesen készítette. Vele is beszéltem a pályaválasztásról, neki minden fontos borászati könyve megvan. Kezembe nyomott egy alapkönyvet, amit egy bordeaux-i tanár írt – szerintem mindenkinek el kéne olvasni -, az olyan hatással volt rám, hogy eldöntöttem, borász akarok lenni. Rájöttem, hogy a bor nem egyszerűen egy ital, ami szőlőből készül, hanem annak élete van, és azt a borász befolyásolja. Ez az egyik legszebb szakma, ami létezik. – Hol tanulta meg? – Bordeaux-ban. Szerencsém volt, mert olyan iskolába kerültem, ami elég híres Franciaországban, kiváló tanárai vannak. Abban is szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyan borászokkal, akik mentek külföldre dolgozni – ez nagy divat volt nálunk -, és elhatároztam, hogy én is elmegyek tapasztalatot szerezni. Még iskolás voltam, mikor ide jöttem a tokaji borvidékre 1993-ban a Disznókő pincészethez. Ezt egy nagybefektető, egy francia biztosítótársaság alakította ki éppen akkor. Kezdetektől részese lenni egy birtok felépítésének, főleg ilyen kiváló termőhelyen, mint a Disznókő-dűlő, nagyon nagy lehetőség volt. Szőlőt telepíteni, kutatni, hogy hol melyik változat érzi magát legjobban, megfigyelni, hogyan botritiszesednek ősszel a fürtök, ez szakmailag rendkívül sokat ért nekem. Ugyanígy az itteni borkészítési eljárások megismerése, mert Hegyalján másképpen készítünk édes borokat, mint bárhol a világon. – Azért a botritiszről mondjunk el annyit, hogy ez a penészgomba miért fontos Tokaj-Hegyalján, és mennyiben más az itteni édesbor-készítés, mint a világ más botritiszes édes bort adó borvidékein. – A botritisz az érett szőlőfürtön megtelepedve átalakítja a bogyóban lévő nedvet, és abban is nagy része van, hogy ez a nedv sűrűbbé válik, ami szintén fontos a minőség érdekében. Az aszúborok és a szamorodnik ennek köszönhetik jellegzetes ízük egy részét. A természetes édesbor-készítés pedig abban különbözik nálunk, hogy különválogatjuk az aszús szemeket – ezek a botritiszszel borított, összetöppedt szőlőszemek. Máshol a fürtöket egészben dolgozzák fel. Ez utóbbi itt is előfordul, így készül a szamorodni. Az aszú ezzel szemben úgy, hogy a különválogatott aszúszemeket mustban, murciban (erjedő must), vagy azonos évjáratú borban kiáztatjuk. Attól függően, hogy milyen beltartalmi értékű bor jön így létre, beszélünk 3,4,5 vagy 6 puttonyos aszúról. – Miért maradt Magyarországon? – Beleszerettem a borvidékbe és a borokba. Azóta találkoztam mostani férjemmel, és próbálok teljesen beilleszkedni a népek közé. Férjem nevét is ezért vettem fel, annak ellenére, hogy most divat megtartani a lánynevet a házasságban. Engem zavart volna, hogy más legyek, mint az itteni emberek. A beilleszkedés nagyon fontos volt számomra, fontos volt, hogy szót értsek mindenkivel. Gyakornokként nem gondoltam, hogy itt maradok, de mikor láttam, milyen gyorsan fejlődik a borászat Magyarországon, úgy éreztem itt lehetne kezdeni valamit. Mindig is vállalkozó szellem voltam, bennem van a vágy, hogy alakítsak, létrehozzak valami újat. – A Disznókőnél tíz évig ezzel foglalkozhatott – eleinte gyakornokként -, most egy másik, magyar tulajdonú cégnél, a Pannon Tokajnál szintén, azzal a különbséggel, hogy itt birtokigazgatóként és főborászként sokkal több függ öntől, eközben saját borászatot is létrehoztak a férjével Kikelet néven. Mennyi időt tölt munkával? – Sokat, de engem ez éltet. Vannak, akik, ha befejezték a munkájukat, a hobbijuknak élnek, vagy szórakoznak, mi teljesen más világban élünk. Ha létre akarunk hozni valamit, az áldozatot kíván – én ilyen típusú ember vagyok. – Hol van a helye a világ borvidékeinek rangsorában a tokaji borvidéknek, és ott van-e már a helyén? – Semmiképpen nem ott van, ahol lennie kéne, még rengeteg munkára van szükség ehhez. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a tokaji az egyik legjobb botritiszes édes bor a világon, és a borvidék adottságai is kiválóak. Az egyediségét nemcsak a talaj és az éghajlat adja, hanem már az itteni szőlőfajták is mások, ilyenek csak Magyarországon vannak. A furmint és a hárslevelű, amelyek az aszúborok alapanyagát adják, a legjobban aszúsodó fajtáknak számítanak. Az is rendkívüli ezen a borvidéken, hogy nagyon tiszta ízek vannak, igen ritka a zavaró, mondjuk jódos, gyógyszeres íz a borokban. Ez a második. A harmadik, hogy szépen megmarad a savgerinc a magas cukortartalom ellenére – ez máshol nem tud egyszerre benne lenni a borban. Emiatt frissességet érzünk, nem nehezülnek el a borok. Pár napja voltak itt spanyolok kóstolni, nekik is ez tetszett. – Az utóbbi években szép száraz borokat is kóstolhatunk Hegyaljáról, különösen furmintokat. Ezen a téren is ilyen jók a lehetőségek? – Januárban voltam Párizsban egy borkóstoláson, egy nagyon rangos, szakmai körökben jól ismert kóstoló mutatott be néhány bort, és elgondolkoztam rajta, hogy még mindig milyen messze vagyunk saját lehetőségeinktől. Gyerekcipőben járunk, nagyon sok tanulnivalónk van. Rengeteg kutatás folyik, és éppen a száraz borokon keresztül, hogy megismerjük, milyen ízek születnek az egyes termőhelyeken, a különböző fekvésű, talajú dűlőkben. El kell gondolkoznunk azon, hogy itt a fő termék mégiscsak a száraz bor, hiszen a forgalomba kerülő tokaji boroknak csak negyven százaléka édes. A hétköznapok során is inkább száraz borokat iszunk, komoly, nagy édes bort elsősorban ünnepeken bontunk fel. – Hogyan fogadják az értő fogyasztók külföldi bemutatókon a tokaji aszút? – Gyönyörűszép időszakát éli Tokaj-Hegyalja. Sok birtok alakul, amelyek mind a minőség felé akarnak fejlődni, ezért rengeteg különböző bort lehet már kóstolni ezen a borvidéken, amelyik mind ízgazdag, és alkalmas arra, hogy üzenetet vigyen a világnak. Ha borbemutatót tartunk valahol külföldön, mindig meg vannak lepődve, hogy mit tud a tokaji aszú. Nagy felfedezés ez még az ínyenc fogyasztóknak is. Ez megerősít engem abban a tudatban, hogy itt Tokaj-Hegyalján van valami, ami fényt tud csalni az emberek szemébe. Minden itteni borász ezért a fényért dolgozik. – Amikor Magyarországra érkezett, milyennek látta az országot, az embereket, és változott-e azóta ez a kép? – Nagyon vendégszerető nép – ezzel persze nem mondok újdonságot – de nekem szokatlan, hogy bár vendégszerető, mégis általában tartózkodó, nehezen mondják ki, amit gondolnak. Emiatt is nehezen egyeznek meg közös ügyekben. Franciaországban nem ennyire bonyolult a kapcsolatteremtés, ott közvetlenebbek a népek. Itt szívesen fogadják az embert, vendégelik, mégis érezni valami távolságtartást. Szerencsére a bor az egyik olyan területe az életnek, ahol nagyon gyakran lehet találkozni rendkívüli emberekkel. Olyan jóindulatúak, annyi tisztelet van a viselkedésükben és annyi szeretet tudnak adni… Sajnos sokan nem ilyenek – lehet, hogy túlzok, de én így érzem. Ezt nagyon nehéz volt megszokni. És még valamit: a fölösleges beszédet. Ezt tipikusnak érzem. Ebben az országban, ha összejönnek az emberek, hogy megbeszéljenek valamilyen fontos kérdést, például Hegyaljáról van szó, ülnek, beszélnek, és a végén nem jutnak semmire. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire zavaró. Ezért ritkán jön létre összefogás még valóban fontos közös dolgokban is. Talán most már változóban van ez. Az biztos, hogy nagyon művelt országról van szó, és azokkal az emberekkel, akik őszinték, nyitottak, igen-igen érdemes találkozni, miattuk öröm itt lenni. Elnézést, ha kicsit szomorkásra sikerült, amit mondtam. – Az elején említette, milyen szép nagy családból származik. Karácsonykor hányan ülnek az asztalnál? – Most már vannak unokaöcséim, unokahúgaim – legnagyobb testvérem huszonhárom évvel idősebb nálam -, azoknak kezdenek lenni feleségeik, férjeik, nekik gyerekeik, na, várjunk csak. Van huszonöt unoka, az negyvenöt, na mindjárt kiszámolom… úgy hatvanan vagyunk szűk körben, nagybácsik, nagynénik nélkül. – Előfordul, hogy ilyenkor tokaji aszút visz a családnak? – Igen. – Sajátot is? – Azt is. – Hogyan fogadják? – Ízlik nekik. Nagyon büszke vagyok rá, mert ott a borfogyasztás a mindennapi élet szerves része, ezért igen hozzáértően kóstol mindenki. Nem úgy, mint itt, ahol a bor ismerete csak egy vékony rétegre jellemző. De ez nem is csoda, ha meggondoljuk, milyen borok voltak itt még 1993-ban is, mikor ide jöttem. Amit ez az ország azóta fejlődött, az valóságos robbanás. Példakép lehet bármelyik nemzet előtt.