2006. augusztus 14-e minden bizonnyal bekerül a történelemkönyvekbe. Olyan dolog történt, amilyet korábban még nem látott a világ. Izrael, történelme során először fogadott el és tartott be rá vonatkozó ENSZ Biztonsági Tanácsi határozatot. Mindezt vesztes pozícióból. A nemzetközi szervezet elmúlt heti döntése megfogant. A Közel-Keleten elcsitultak a fegyverek. Tel-Aviv és Bejrút is beleegyezett a fegyvernyugvásba. A libanoni és izraeli nép pedig 34 idegtépő nap után végre levegőhöz jutott.

{mosimage}

„Teljesítettük a küldetést?” Ez a kérdés volt az első mondat, ami elhagyta Tomer Bohedana izraeli kiskatona száját, miután többnapos kóma után magához tért a Romban kórház egyik betegágyán. Bohedana kérdése, melyet a legtöbb izraeli napilap leközölt, minden bizonnyal izzó vasként hatolt Ehud Olmert húsába. Az izraeli miniszterelnök küldetése ugyanis elbukott. Egy pár ezer fős gerillacsapat kitartó harcok árán megfutamította a világ legerősebb és technikailag legjobban felszerelt hadseregét. Komoly pofon ez az izraelieknek, akik kezdetben túlnyomó többségben támogatták a háborút. Végül azonban rádöbbentek, hogy kormányuk cserbenhagyta őket. Ehud Olmertnek egyetlen, nekik tett ígéretét sem sikerült beváltania. Nem fegyverezte le a Hezbollahot, nem szabadította ki a két túszul ejtett izraeli katonát, nem hozott létre ütközőzónát Libanon déli határán, és nem likvidálta a Hezbollah vezetőjét, Hasszán Naszrallahot. Nem csoda hát, hogy az izraeliek korábbi optimizmusa igencsak megkopott. A Haaretz legutóbbi felmérése szerint 30 százalékuk bukott ügynek tartja a háborút, 44 százalék szerint nincs egyértelmű győztes, és mindössze 13 százalék reménykedik abban, hogy Izraelnek van még esélye a győzelemre. Nem csoda, hogy a Knesszetben is viharok dúlnak. Olmertet balról és jobbról egyaránt érik pofonok. A Jerusalem Postnak adott interjújában Silvan Salom likud-párti képviselő így nyilatkozott: „Ha tudtuk volna, milyen eredménnyel zárul a háború, nem támogattuk volna egy percig sem. Olmert alig egy hónapja az ENSZ libanoni békefenntartóit hasznavehetetlen nyugdíjasoknak nevezte, most pedig jóváhagyta, hogy őket bízzák meg Izrael védelmével.” Hasonlóan vélekedik a baloldal is, amely már kezdetektől szkeptikusan állt Olmert hadjáratához. Az izraeliek érzéseit legtalálóbban Ari Shavitnqk a Haaretzba írt kommentárja közvetíti: „A pofátlanságnak is vannak határai, nem lehet háborúba vinni egy országot a győzelem ígéretével, megalázó vereséget szenvedni, és azután a hatalomban maradni. Nem lehet 120 izraelit eltemetni, egy hónapig óvóhelyeken tartani 1 millió izraelit, kompromittálni Izrael elrettentő képességét, ezzel előre hozva a következő háborút, és azután azt mondani: Hoppá, elszúrtam, bocsi. Adjatok egy szivart.” Shavit szavaival nehéz vitatkozni. Az izraeli kormánynak 23 milliárd dollárjába került a Libanon elleni hadjárat. Az anyagi károk azonban eltörpülnek a lelki síkon elszenvedett veszteség mellett. Izrael elvesztette egyik legnagyobb fegyverét, a saját legyőzhetetlenségébe vetett hitét. Mindezt nem egy nála erősebb hatalomtól, hanem néhány elszánt embertől, aki kész volt életét áldozni hazája szabadságáért. Kétségtelen, hogy egy pár ezer fős gerillacsapat, a Hezbollah nagyobb károkat okozott Izraelnek, mint a korábbi arab-izraeli háborúk idején az összes arab ország együttvéve. Haszan Naszrallah pedig úgy kerül be az izraeli köztudatba, mint az ellenség, aki büntetlenül megúszta, hogy rakéták százait zúdította Izraelre. Súlyos presztízsveszteség ez Olmertnek, akinek választási programjában előkelő helyen szerepelt a biztonság megteremtése. Izrael egyetlen számba vehető katonai sikere az volt, hogy elfoglalta Mardzsujúnt. Azt a zömében keresztények lakta, dél-libanoni városkát, amely az előző invázió idején az Izraellel kollaboráló dél-libanoni hadsereg fellegvára volt. A megszállás persze ideiglenes állapot, hiszen a föld olyan, mint a szép aszszony. Megszerezni könnyebb, mint megtartani. Mardzsujún megszállása minden bizonnyal visszafelé fog elsülni. Már csak azért is, mert a Shebaa-farmok mellé újabb jogalapot szolgáltat a Hezbollah számára fegyverarzenálja megtartására, illetve az, hogy továbbra is ellenálló mozgalomként folytassa pályafutását. Olmert ennek ellenére kénytelen lesz ragaszkodni a megszállt területekhez, hiszen ha feladná azokat, az azt jelenté, hogy a 34 napos háború minden emberi, anyagi és erkölcsi áldozata hiábavaló volt. Ki nyert hát a 34 napig tartó vérontásban? Izrael semmiképp. Libanon még úgysem. Az aprócska ország több mint ezer embert vesztett. Közel nyolcszázezer embernek kellett elhagynia otthonát, az anyagi károk pedig minimális becslések szerint is kétmilliárd dollárra rúgnak. A Hezbollah, ha nem is könyvelhet el elsöprő győzelmet, két dolgot mindenképpen elért: bebizonyította, hogy továbbra is képes megvédeni országát az izraeli agressziótól, illetve tárgyalási alappá tette az Izrael által megszállt Shebaa-farmok ügyét. A háborúnak Libanon számára mindenképp volt egy pozitív hozadéka. A fegyverek zaja elcsendesítette a korábban hangos pártviszályokat. A libanoni nép egységbe kovácsolódott. Csak úgy, mint az arab és iszlám világ, mely egy hónapra megfeledkezett a mesterségesen szított síita-szunnita ellentétekről, és egy emberként szurkolt a síita Hezbollahnak. A Hezbollah, és így az arabok megnyerték a csatát. A háborúnak azonban még nincs vége. Mordor seregei már készülnek az újabb összecsapásra. Sayfo Omar