Édesapám a két háború között jött Budapestre Erdélyből tizenhét évesen. Eleinte egy fűszerkereskedésben dolgozott, mikor az tönkrement, úgy döntött, benzinkutas lesz. Ez nem volt túl gyakori foglalkozás akkoriban. Édesanyám egy Kecskemét környéki sokgyermekes parasztcsaládból származik. Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– A családban nem akadt senki, akitől művészi indíttatást kapott volna? – Nem volt ilyen. Gondolom, sokat számított, hogy Budapesten a hatodik kerületben laktunk, így közel voltak az ország legnagyobb múzeumai. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye a rengeteg múzeumba járás. Azonkívül apámnak kedvelt szórakozása volt a Várban sétálgatni. Nemigen szerettem ezeket a sétákat, mert nagyon kellett viselkedni, mégis jó hatással voltak rám, mert a művészetet mindig is csodáltam. Azért sem volt kérdés, hogy ilyen pályára jövök, mert kiskoromtól jól rajzoltam. Mégis egy kicsit a véletlennek köszönhetem, hogy éppen a faszobrászat lett a kenyerem. Egyszer, éppen a pályaválasztás idején, sétálgattunk szüleimmel a Podmaniczky utcában, tűnődtünk, hogy mi legyen belőlem, mikor megláttuk a feliratot, hogy faszobrász mester. Akkor még volt képzés. Ma már nincs. Bementünk, a mester rám nézett a vastag szemüvege mögül, kezébe fogott két gyönyörű szobrot, és azt mondta, na látod, öcsi, mi ilyeneket csinálunk. Az egyik barokk, a másik reneszánsz angyalka volt. Ez nekem rettenetesen megtetszett, és elhatároztam, hogy megtanulom ezt a szakmát, ha tudom. – Hogy ment? – Jó ideig nem is engedtek faragni, pedig nekem minden porcikám azt kívánta volna. Ott volt a véső, ott volt a fa, és nem nyúlhattam hozzá. Azzal telt az idő, hogy hoztuk, vittük a faanyagot, takarítottunk, meg kijártunk a boltba a segédeknek ennivalóért. Esténként maradtam ott engedéllyel, úgy próbálgattam az ügyességemet. Másnap, hogy az önbizalmamat kissé megtámogassák, mindenki kinevetett. Ha lovat faragtam, megkérdezték, mi ez, kecske? – A hatvanas években miféle megrendeléseket kaphatott egy faszobrászműhely? – Ez egyben asztalosműhely is volt, és nyugat-európai megrendelésre gyártottak mívesen faragott bútorokat. Volt egy külkereskedelmi vállalat, amelyik kivihette ezeket, attól jöttek a megrendelések. Akkoriban még volt jó néhány iparos, akik képesek voltak ilyen minőséget előállítani. Az a műhely, ahol én voltam, minden évben két-három mintadarabot készített, azt vitték a nemzetközi vásárra, az alapján rendeltek a külföldi kereskedők. – Volt erre külön iskola? – Létezett egy középiskola, ahol együtt jártunk faszobrászok, ötvösök, üvegfestők és hasonlók. Hamar látta az ember, hol születnek szakmailag komolyabb dolgok, és ez bizony a kisipar volt, ott lehetett valamit tanulni, ez tény. Sajnos lassan kihaltak azok a mesterek, akik ezen a színvonalon tudtak dolgozni, az utolsó mohikánok között vagyok. Elhalt ez a szakma, és nincs képzés. – Nincs olyan, aki szívesen tanulná? – Lehet, hogy van, de évekkel ezelőtt kitalálták, hogy ehhez érettségi kell. Ha valaki idejön tizennyolc évesen, azt másfél év alatt kellene megtanítani rendesen faragni. Ennyi idő alatt nem lehet olyan szintre jutni, ahol már megbízhatóan dolgozik valaki. Szerintem én még most sem tudok, pedig már gyakorlom egy ideje, és húszéves koromban mestervizsgám volt. Negyvennégy éve vagyok a pályán. Úgy gondolom, minden pálya ilyen, hogy ha valaki igazán jól akarja csinálni, élete végéig tanulhatja, és minél magasabbra jut, annál jobban látja, milyen sokat nem tud. Hiszen egy jó szakembernek elvileg mindazt kellene tudni, amit az elődeink tudtak. Egy reneszánsz mester egész életében azt a stílust faragta, és mindig mindegyik csak a saját koráét, így ment ez egészen a szecesszióig. Az már rengeteg gépet használt a gyártáshoz, de még gyönyörű kézimunkákkal voltak tele a darabok. A huszadik században mindent eluraltak a gépek, a tömegtermelés, és ehhez igazították a formákat. Nem úgy, mint addig, hogy a kialakítandó formához választották meg a megmunkálás módját. Az előbbire kitűnő példa az art deco és a tonettbútorok. Nekünk meg mindet tudni kell, illetve mindegyiknek a lényegét, mert a mi korunknak már nincsen stílusa, a múltból kell merítenünk, ha szépet akarunk. – A szakmai fogások is eredetiek? – Bármihez nyúlunk, ma is mindent az eredeti módon készítünk, mint a műbútorasztalosság fénykorában, az előző századfordulón, mikor az Országház, a budapesti Bazilika, az Andrássy úti paloták épültek, meg nagyon sok vidéki kastélyt is akkor rendeztek be. Akkoriban szerettem volna faszobrász lenni, mert voltak még komoly feladatok. Ha az ember előtt van valami akadály, azt le akarja küzdeni, attól fejlődik. A mi korunk egyre kevesebb akadályt állít elénk. Úgy értem, szakmailag. Mert egyébként egyre többet. Ma az iparosok zöme megkísérli összeegyeztetni a tisztességes munkát a megélhetéssel, és ez majdnem mindig a tisztességes munka rovására megy. Soha nem szeretném megélni, hogy idáig kelljen jutni. Nem tudok úgy elmenni egy munkadarab mellett, hogy ha úgy érzem, onnan még valami hiányzik, vagy egy vonal nem az igazi, úgy hagyjam. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy ha törekszem rá, hogy a legjobbak között legyek, akkor sokáig lesz munkám. Azokban bízom, akinek van szemük a szépre. Bár meg kell mondjam őszintén, az utóbbi ötven- hatvan év nem a mi kezünkre játszott. Amióta ezt a szakmát művelem, folyamatosan az az érzésem, hogy fölöslegesek vagyunk. A szocializmusban folyton azt sulykolták, hogy amit mi csinálunk, az kispolgári, meg nagypolgári, megjegyzem, azért az elvtársak is megfordultak nálunk. Később meg jött egy újgazdag réteg, amelyiknek csak pénze volt, műveltsége nem, de annak már legalább lehetett fogni a kezét és vezetni. Van köztük olyan is, aki ennek hatására elkezd érdeklődni és kicsiszolódik. Attól kezdve észreveszi az utcán a szép kapukat, a szép homlokzatokat, mert különben a legtöbb ember csak az első emeletig lát a városban. Ilyen jótékony hatást csak ritkán lehet tapasztalni. A legtöbbnek az a központi kérdés, hogy a reneszánsz tálalószekrényben hol lesz hely a tévének. – Érdekes, hogy nem a könyvek miatt aggódnak. – Egyszer elkeseredésemben megkérdeztem valakitől, mit tetszik gondolni, hogyan viszonyul egy ilyen bútor értéke egy televízióéhoz, és főleg hogyan fog húsz év múlva? Nem is értette. – Ha már itt tartunk, mibe kerül például az említett reneszánsz tálalószekrény? – Másfél, kétmillió forint. – „Szerencsére” most már tévét is lehet ennyiért kapni, így ez az ellentmondás, hogy úgy mondjam, a világ süllyedésével magától megoldódott. – Ne is beszéljünk erről! Dolgoztam már olyan helyen is, ahol mikor megkérdeztem, miért akarnak pont ilyen bútort, azt válaszolták, azért, mert szeressük a szépet. Mit mondhatok még ezek után? – Talán vigasztalhat bennünket az a tény, hogy a szép tárgyaknak mindenképpen ízlésformáló hatásuk van. – Feltétlenül. Ha valaki egy ilyen berendezéshez mondjuk étkészletet vesz, az már olyan porcelánt választ, ami illik hozzá, és így tovább, tehát a jótékony hatás vitathatatlan. Ugyanakkor rám is jótékony hatással volt a szakmám, mert például ha valaki gótikus, barokk vagy bármilyen bútort akar megfaragni, főleg, ha még emberalakok, még inkább, ha életképek is vannak rajta, bele kell ássa magát abba a korszakba. Tudnia kell, milyen ruhákat viseltek, milyen tárgyak vették körül őket. Ha már beleássa magát, akkor a zenéjével is alaposabban megismerkedik, és így fokozatosan egyre jobban kitárul előtte a világ. Márpedig minél tágabb kört lát valaki, annál árnyaltabban és annál teljesebben látja a világot. Ilyen szempontból is nagyon sokat kaptam ettől a pályától. – Ha valaki idejönne, hogy tanítsa őt, elvállalná? – Ha lenne ideje és kitartása, hat-hét év alatt megtanulhatná, de nem tennék jót vele, mert olyan pályára állítanám, amire igazából nincs szükség. Mire kialakítana magának egy megrendelői kört, megismertetné magát, újabb évekbe kerülne. Ennyi kitartás ma senkiben sincs. – Ezért nincs szakképzés? – Ezért is, meg azért is, mert nézzük meg, merrefelé tart a világ. Ma az a lényeg, hogy senki ne értsen semmihez, csak apró, minél egyszerűbb részfeladatokat tudjon ellátni, amelyek úgy vannak kitalálva, hogy az ember, mint egy sok helyen használható gépalkatrész, ide-oda rakható legyen. Gombnyomogatókat képeznek. Erre szoktam azt mondani, hogy ma már egy csomó olyan pálya van, ahol a csimpánz is boldogulna. Azt is meg lehet tanítani, hogy a piros gombot nyomja meg, akkor elindul a számítógép. Én rá vagyok szorítva, hogy elég sok szakmába belelássak. Sehol sem úgy van, hogy elkezdek benne haladni fölfelé, aztán gondolok egyet, és átmegyek egy másik pályára. Nem igaz, hogy bármelyik utat bármikor el lehet hagyni, és másik úton lehet folytatni. Így nem jut az ember sehova. Mindig csodálkoztam azokon, akik azt mondták, nekik öt szakmájuk van. Az ilyen valószínűleg egyikhez sem ért rendesen. Újból olyan embereknek kellene születni, akik mindent egységben látnak. – Kós Károly óta hiányoznak. – Ezért is tisztelem az ő munkáját. Meg azért is, mert a szecesszió magyar irányát képviselte. Szemben mondjuk Lechner Ödönnel, aki nem magyarul, hanem magyarosan épített. Félreértés ne essék, nagyon szépeket. Ősi hímzéseken föllelhető díszítőelemeket vitt át az építészetbe. Kár, hogy végül is nem tudta kifutni magát a szecesszió sehol Európában.