Manapság már ritkán fordul elő, hogy valamelyik szaktudomány eddig általánosan elfogadott, tényként kezelt megállapítását megváltoztassák. Ez történt most napjainkban, a Prágában megrendezett Nemzetközi Csillagászati Unió konferenciáján, ahol 2500 csillagász szavazata döntött arról, hogy ezentúl csak nyolc bolygó tartható számon a Naprendszerben, mivel a kilencedik, a Plútó méreteiben és küllemében nem éri el az előkelő bolygóstátust.

Eddig mindannyian azt tanultuk az iskolában, hogy a Nap körül kilenc bolygó kering, távolsági sorrendben a következők: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz, Plútó. Ésszerű, hogy a legtöbbet azokról a bolygókról tudtak a csillagászok, amelyek közelebb voltak a Földhöz, mivel kutatásuk könnyebb volt. A Plútó már olyan messze esett, egészen a Naprendszer szélén keringett, hogy korábbi űrtechnikákkal, távcsövekkel, egyéb fizikai és űrcsillagászati módszerekkel csak megközelítő adatokat tudhattak meg a kis bolygóról. A Naprendszer eddig ismert legtávolabbi bolygóját 1930-ban fedezte fel C. Tombaugh amerikai csillagász. Felfedezésének alapja az Uránusz és a Neptunusz bolygókra kifejtett hatása volt. Jellegét tekintve a belső, Föld-szerű bolygókhoz hasonlították, mint amilyen a Merkúr, a Vénusz és a Mars. Tömege kisebb, mint a Földé, átmérőjét mintegy 2250 kilométerben állapították meg. Pályája a legelnyúltabb az összes nagybolygó között, időnként még a Neptunusznál is közelebb kerülhet a Naphoz. A Naptól mért átlagos távolsága 5908 millió km, keringési ideje 248 év. Tengelyforgási idejére 6 napot és 9 órát mértek, a felszínének átlagos hőmérséklete pedig mínusz 230 Celsius-fok. Nevét az alvilág istenéről kapta, az ókori görög-római mitológiából. Az univerzum kora mai ismereteink szerint mintegy 14 milliárd éves. A bolygók keletkezéséről különféle elméletek születtek, számos modellt dolgoztak ki. A legújabb időkben általánosan elfogadott nézet szerint az éppen csak kialakult gravitációs erő és a növekvő forgási sebesség eredményeképpen fellépő centrifugális erő hatására a bolygókezdeményezés egy diszkosz formájú, gázból és porból álló forgási testté alakult. A gáznyomás és a centrifugális erő akadályozta meg, hogy ez a test a Napba zuhanjon, így egy stabil, dinamikus rendszer jött létre. A forgástest nehezebb, szilárd részecskéi a forgási síkba vándoroltak, ahol a porrészecskék a kölcsönös vonzások hatására bolygómagokká álltak össze. A nagyobb magok – például a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz – az ősködből nagyobb mennyiségű gázanyagot fogadtak magukba, majd nagyobb előbolygóvá egyesültek, míg végül bolygó nagyságúvá növekedtek. Ezek a gázbolygók. Az űrtechnika fejlődésével egyre több olyan adat birtokába jutottak a csillagászok, amelyek összegezésével számos régebbi elméletet kérdőjelezhettek meg. Így járt a bolygók közül a Plútó is, amelynek besorolása változott az idei legnagyobb szakmai kongresszuson Prágában. A folyamatot érdekes módon egy új, tizediknek vélt bolygó felfedezése indította el, még az elmúlt évben. Az új égitestet Xéna névre keresztelték amerikai csillagászok. Sőt a Xéna tanulmányozása közben rábukkantak egy másik objektumra, amely a Gabrielle nevet kapta (a Xéna című legendás tévésorozat két főszereplője után: Xéna a kardos amazon, hűséges útitársa pedig a szőke Gabrielle – a két szereplő úgynevezett vándorszexualitással rendelkezik, hol egymásért élnek-halnak, hol meglepő módon férfiakat szeretnek – a szerk.). Utóbbi, a Gabrielle azért fontos, mert a hold státusú égitest segít meghatározni a kutatóknak a Xéna legfontosabb jellemzőit. A hold távolságának és keringési idejének ismeretében a kutatók megbecsülhetik a Xéna tömegét is. Minél gyorsabban kering ugyanis egy hold a bolygója körül, annál súlyosabb a bolygó. Néhány évtizeddel a Plútó felfedezése után Kuiper és Edgeworth munkássága nyomán egyre többen vélték úgy, hogy a nagybolygókon túl egy kisbolygóövezetnek kell következnie. Az 1990-es évek bebizonyították az úgynevezett Kuiper-öv létét, amelynek legnagyobb képviselője a Plútó volt, legalábbis 2005 júliusáig. Ekkor jelentette be ugyanis egy amerikai csillagász, hogy megtalálták a tizedik bolygót, ideiglenes nevén a 2003 UB313-at, amelyet tehát később Xenának neveztek el. Miben is különbözik a Xéna a többi Kuiper-övbeli kisbolygótól? Egyetlen dologban, a nagyságában. Az első mérések szerint 3000 km az átmérője, míg a Plútóé csak 2250 km; tehát az utóbbi kisebb. De hogyan lehetne egy kisbolygó nagyobb, mint egy nagybolygó? Így adódott a válasz, hogy valójában a tizedik nagybolygót találták meg. A bolygó besorolása sok csillagásznak nem tetszett, és a problémát úgy vélték megoldhatónak, ha a Plútót visszaminősítik kisbolygónak, vele a Xenát is, és marad nyolc valóban nagybolygó. A Plútó státusát az is kétségessé teszi, hogy nem a Naprendszer fősíkjában kering, mint a többi nyolc nagybolygó, és időnként megnyúlt ellipszis alakú pályáján a Neptunusznál is közelebb kerül a Naphoz. Mindent összevetve, 2000-ben a Nemzetközi Csillagászati Unió a térségbeli újabb objektumok számának szaporodása okán föltette azt a kérdést, hogy maradjon-e a Plútó nagybolygó rangban? A döntés szerint ugyan a Plútó a Kuiper-öv tagja, de hagyománytiszteletből meghagyták a nagybolygók sorában. A kutatások előrehaladtával azonban egyre több, a Plútóét megközelítő méretű objektumot fedeztek fel a Kuiper-övben, és a Xéna volt az első, amelyik nagyobb volt a Plútónál. Valószínű, hogy még több hasonlóan nagyméretű kisbolygót fognak találni a térségben, ezért rendezni kellett a nagybolygó-kisbolygó besorolást. Mára ugyanis világossá vált, hogy sok millió jeges objektum kering a távoli Kuiper-övben, és a Plútó csak az egyik nagyra nőtt képviselőjük, de mint láttuk, nem a legnagyobb. Stílusosan mondva, Xéna legyőzte Plútót. Ám a Plútó veresége ellenére is érdekes égitest, vizsgálatára ez év januárjában útnak indította a NASA a New Horizons nevű űrszondát. Az űreszköz több mint kilenc évig lesz úton, hogy megvizsgálja a Plútót és a mögötte elterülő kisbolygó-övezetet, a Kuiper-övet. A New Horizons csúcssebességgel száguldva teszi meg majdnem ötmilliárd kilométeres útját. Ideális esetben 2015-ben éri el célját. Érdekes volt a Plútó-szonda megszületése. Már 1977-ben elkezdték tervezni, de évtizedekig nem volt rá pénz. Hol elfogadták, hol törölték a programját. Közben kiderült, hogy különleges tulajdonságai miatt a Plútó izgalmas célpontnak számít, emellett ez volt az egyetlen bolygó, amelyhez még nem indítottak szondát. A Naptól való távolsága miatt a Plútónak légköre feltehetően csak napközelben van, s ahogy elnyúlt ellipszispályáján távolabb merészkedik, légköre kifagy a felszínre, hogy néhány száz év múlva elszublimálva ismét atmoszférát alkosson. Ha 2006-ban nem indították volna el a szondát, akkor mire odaér, a Plútónak már nem lenne légköre. A szonda neve is magyarázatot igényel. Először Pluto Expressnek nevezték, ezt később Pluto-Kuiper Expressre módosították, miután bevettek a programba több másik Kuiper-objektumot is. Az egész programot bevonták a megszülető New Horizons koncepció alá, ami több, távoli világokat felderítő űrszondát tartalmazna, melyek közül a Plútó-szonda csak az első lenne. A New Horizons következő szondája azonban csak évtizedek múlva indulhatna, így jelenleg a New Horizons elnevezést a Plútó-szondára használják. (hankó)