Amerikai dokumentumfilm 1956-ról

Egy kanadai testvérpár, Colin Keith Gray rendezô és Megan Raney Aarons operatôr független dokumentumfilmje túlzás nélkül az egyik legszélesebb látókörû és legátütôbb munka, amely az 1956-os forradalomról készült. A szabadság vihara pörgôs cselekményû, drámai feszültségû, mégsem hatásvadász mû. Csúcspontja a melbourne-i olimpia szovjet- magyar vízilabdameccse, mellyel emléket állít egy Magyarországon kevésbé, külföldön inkább ismert sporttörténeti eseménynek. A mi javunkra 4:0-s meccset az akkori nemzetközi sajtó csak „melbourne-i vérfürdô”-ként emlegetette, mert az egyik szovjet játékos megütötte a magyar Zádor Ervint, aki vérzô fejjel mászott ki a medencébôl. Mindenki az elnyomott kis országnak szurkolt. A rendkívül alapos dokumentumfilmben megszólalnak a magyar és a szovjet játékosok, a forradalmárok – köztük Wittner Mária és Mécs Imre -, Szergej Hruscsov, történészek és még sokan mások. Röviden, de velôsen szó esik a Rákosi-éráról, Kádár szerepérôl a forradalom leverésében, a megtorlások kegyetlenségérôl és Nagy Imre sorsáról. A testvérpárnak nem ez az elsô ilyen próbálkozása: eddigi munkáikat is az elfeledett történelmi és politikai események bemutatása, valamint a társadalmi igazságosság kérdésének feszegetése jellemzi.

– Miért választották éppen ezt a témát, illetve hol hallottak az ’56-os forradalomról? Colin Keith Gray: – A legjobb barátom magyar származású, ô mesélt a forradalomról még gyerekkorunkban. Késôbb együtt mentünk a michigani egyetemre, ahol elkezdtem vízilabdázni. Az edzômtôl, Quittner Bencétôl hallottam a melbourne-i meccsrôl, ôt még Gyarmati Dezsô edzette! Politológus hallgatóként is nagyon érdekelt ez a történet, de féltem, hogy másokat nem fog, hiszen Amerikában sokan azt sem tudják, hol van Magyarország, és a vízilabda sem annyira népszerû sport. Megan Raney Aarons: – Colin kikérte a véleményem a történetrôl és a késôbbi producerrel együtt engem is elvitt egy meccsre. Nagyon tetszett a hangulata, és eldöntöttük: mindenképpen filmet csinálunk a melbourne-i mérkôzésrôl! – Az ’56-os forradalom bizonyos mozzanataiban még ma sem értenek egyet a történészek, sôt még a szabadságharc résztvevôi sem. A kutatás során hogyan tudtak eligazodni idegenként a rengeteg, sokszor ellentmondó adatokban és nézetekben? Colin: – Ôszintén szólva ez a jelenség igen megijesztett bennünket. Olyan tényszerû kérdésekrôl is, mint például az utcai harcok áldozatainak száma, többféle adatot találtunk. 1998-ban, mikor elkezdtük a kutatást, harmincötezerrôl tudtunk, ami 2002-re húsz, majd tizenötezerre csökkent. Az utolsó stádiumban, az anyag lektorálásánál az 56-os Intézettel a több mint háromezerben maradtunk. Így biztosan nem tévedünk. Megan: – Amikor elmentünk Király Béla történészhez, rengeteg információval árasztott el bennünket. A beszélgetést követôen Colin elszürkült arccal rágyújtott, és magába roskadva egyre csak azt kérdezte: „Hogyan fogok én ebbôl filmet csinálni?” Lehetetlennek tûnt kibogozni a szálakat. Colin: – Igen, jól megszorongatott minket ez a sztori. Magyarországon mindenki politikai megközelítéssel beszél a forradalomról, és mindenki azt gondolja, csak neki lehet igaza. Furcsa, hogy 1956-ban akkora egység volt Magyarországon, most pedig olyan különbözôképpen ítélkeznek róla, még azok is, akik együtt vettek részt benne. Az anyag feldolgozása alatt egy Voltaire-idézetet raktunk a falra: „There is no history, only fiction of various degrees of plausibility.” (Nem létezik történelem, csak a valószínûség különféle fokozatainak fikciója.) Nem az egyetlen igazságot kerestük tehát, nem adatokat akartuk elmesélni, hanem egymás mellé tettük a szabadságharcban részt vett személyek emlékeit, véleményét. A nézôké a feladat, hogy ezekre reflektáljanak és leszûrjék az igazságot. Megan: – 150 órányi anyag gyûlt össze, amit aztán nagyon nehéz volt másfél órára szûkíteni. Csak az a rész, amely a kommunista hatalomátvételrôl szól, eredetileg negyvenöt perces volt. Ebbôl a filmbe öt perc kerülhetett csak be. Sajnáljuk, hogy annyi izgalmas, csodálatos pillanatot kellett kihagyni a történetbôl! – Mely intézetek és történészek segítették a kutatást? Colin: – Nagy Piroska volt a magyarországi produkciós menedzserünk, az ô édesapja Nagy Károly forradalmár, aki nagyon sok ötvenhatost ismer. Ezenkívül Rainer M. János, az 56-os Intézet vezetôje, Varga János, a Nemzeti Filmarchívum titkára, a Terror Háza és a Nemzeti Sportmúzeum munkatársai mind készek voltak az együttmûködésre. A Belügyminisztérium pedig kiadta az ávós aktákat azokról a személyekrôl, akikkel a forgatás során interjút csináltunk. Hihetetlen, hogy mindenkinek volt aktája, még a vízilabda-játékosoknak is! Megan: – Láttunk fényképeket, melyek akkor készültek, amikor követték ôket, meghallgattuk a rögzített telefonbeszélgetéseket is, megdöbbentô volt! – Rengeteg gyönyörû szép archív felvétel látható a filmben. Honnan kerültek elô? Colin: – Nem mindegyik igazi. Például a nevezetes meccsért bejártuk az egész világot, Angliától Kanadán át Ausztráliáig, és kiderült, hogy csupán négy perc archív maradt meg az egész mérkôzésbôl. El sem tudom képzelni, mi lenne velünk, ha a film apropóján jelentkezne valaki, hogy neki megvan az egész meccs, és miért nem használtuk az ô felvételét! Az ötvenhatos eseményekrôl viszont nagyon sok felvételt találtunk, valamint a vízilabdások akkori edzéseirôl is. Megan: – Nagyon meglepôdtünk, amikor kiderült, hogy a csapat akkori edzôje, Rajki Béla csinált egy olyan kamerát, amellyel víz alatti felvételeket lehetett készíteni. Tehát már az ötvenes években használtak Magyarországon ilyen készüléket! Colin és én fontosnak tartottuk, hogy a filmünk ne a szokásos dokumentumfilm legyen, amiben csak „beszélô fejek” vannak. Nem akartuk ezt a drámát szárazon dobni oda a közönségnek. Érzelmekkel szerettük volna megtölteni a lecsupaszított történetet, ezért azokat a pillanatokat, melyekrôl nem készült felvétel, de fontosnak tartottuk, hogy benne legyenek a filmben, mi magunk vettük fel, olyan technikával, hogy illeszkedjen a többi felvétel közé. Ilyen esemény volt például az, mikor Prokop a meccs vége felé képen törölte Zádor Ervint. A sérülésérôl készült híres fényképbôl indultunk ki, és az ötvenes évekbôl fennmaradt kamerákkal dolgoztunk. A másik ilyen kihagyhatatlan felvétel annak a nôvérnek a története volt, aki a visszaemlékezések szerint elsôként vágta ki vörös csillagos címert a magyar zászlóból. Colin: – Összekapcsoltuk a film huszonegyedik századi részét, az interjúkat az archív, ötvenhatos szállal, a fô motívum pedig a víz lett. Egy fiatal, általunk felfedezett szerzô, Les Hall zenéje pedig rengeteg feszültséget, drámaiságot visz az egész filmbe. – A szovjet játékosok hogyan fogadták a megkeresést, és tudták-e, mekkora jelentôsége volt ennek a meccsnek? Megan: – Ôk évtizedekig csak annyit tudtak ’56-ról, hogy ellenforradalomnak kell tekinteniük, így valójában rendkívül kíváncsiak voltak, hogy miért is volt ez az egész felhajtás. Maga a meccs akkor azért volt nekik meglepô, mert korábban nagyon sokat tanultak a magyar csapattól, sokat edzettek velük, így a barátaiknak tekintették ôket. Most nagyon örültek a felkérésnek, mert az olimpia óta legtöbbjükkel soha nem találkoztak. – A filmet producerként többek között Lucy Liu és Quentin Tarantino is jegyzi. Ôk nagy húzónevek, hogy kerültek bele a film készítésébe? Colin: – Lucy és én egy egyetemre jártunk Michiganben, ahol nagyon jó barátok lettünk, ôt is épp annyira vonzotta a politika abban az idôben, mint engem. Ô ázsiai nyelveket és kultúrát tanult, sokat beszélgettünk a kínai forradalomról és a Tienanmen téri mészárlásról, én pedig meséltem neki a magyar szabadságharcról. Lenyûgözött minket a magyar és a kínai hétköznapi emberek bátorsága. Mikor megtudta, hogy filmet készítünk ’56-ról, megkérdezte, miben tudna segíteni. Mondtam, hogy elsôsorban pénz kellene. Így ô lett a jótékonysági pénzgyûjtô estek háziasszonya, és az ô garázsában vágtuk a filmet – ez egy nagyon független film volt. Épp akkor dolgozott Quentin Tarantinóval a Kill Bill címû filmen és összehozott vele minket. Mikor megmutattuk a promót, Tarantino azt mondta: „Ez minden idôk legjobb el nem mesélt története!” Ez azóta szállóige lett. Megan: – Quentin nem éppen egy tipikus hollywoodi karakter. Egyszer csak megjelent a ház elôtt egy öreg, teljesen rozzant kocsi, mi meg csak néztük, hogy ki lehet ez a fickó, aki ilyesmivel közlekedik? És olyan furcsa, magas hangja van! Föl-alá járkált és durrogott, hogy mi találtuk meg a sztorit, és nem ô. – Milyen élményekkel gazdagodtak nálunk, mit gondolnak a mai Magyarországról? Colin: – Sokfelé jártam már a világban, de ez volt életem egyik legjobb utazása. Kétlem, hogy találnánk még egy ehhez fogható történetet. Nagyon megtisztelônek érzem, hogy mi forgathattuk le ezt a történetet, valamint azt, hogy igazi vízilabdás hôsökkel találkozhattam. Reméljük, a filmmel hozzájárultunk ahhoz, hogy most, az ötvenedik évfordulón a magyarok valamilyen egységes képet teremtsenek egy olyan eseményrôl, amelyre méltán büszkék lehetnek mindannyian. Számomra nagyon inspiráló volt a forradalom hôseinek a hozzáállása, hogy megvédik a szabadságukat és az igazukat, akkor is, ha az az életükbe kerül. És a magyarok a világ legjobb vízipólósai! (fehérváry-szvath)