A jó megoldások nem véglegesek. Csak a már elavult megoldások maradnak azok – mondta egykoron Wigner Jenő. Magyarországon több mint húsz éve, 1982 decemberében indították be az első energiatermelő atomreaktort, amelyet öt éven belül még további három blokk követett. Paks évtizedek óta a hazai villamosenergia-termelés 38-45 százalékát adja. Az erőmûvet eredetileg 30 évre tervezték, azt remélve, hogy addig alternatív megoldások is születnek az energiatermelés terén. Ez nem valósult meg, ezért úgy határoztak az illetékesek, hogy húsz évvel meghosszabbítják az atomerőmû mûködését. A tervet tett követte, és az Országgyûlés 2005. november 21-én megszavazta az üzemidő meghosszabbítását. Elodázva ezzel olyan feladatok megoldását, amelyek fölgyorsítanák az alternatív energiaforrások kiaknázását, amelyek tiszták, olcsók, veszélytelenek és megújulóak.

Megindultak a tárgyalások a szomszédos államokkal, hogy elfogadják a paksi erőmû reaktorainak élettartam-meghosszabbítását. Nemrég Ausztriával zárult le a párbeszéd, amelynek az lett az eredménye, hogy az osztrák szomszédok ellenzik az egyébként sem új típusú reaktorok további nukleáris energiatermelését. Így akadályba ütközik a meghosszabbítást célzó engedélyezés. Hasonló tárgyalások kezdődtek Romániával és Horvátországgal. Szakemberek szerint velük talán könnyebb lesz a megegyezés, ugyanis Ausztria érzékeny az atomreaktorokra, részben mert náluk már nincsen, részben, mert kellemetlen tapasztalataik vannak a szlovákiai mohi (Mochovce) erőmûvek kapcsán. Egyébként Mohi miatt a magyarok is aggódtak a beindításkor, hiszen mindössze 36 km-re van a magyar határtól és az uralkodó szélirány is északi-északnyugati. Emellett az eredeti tervekben alábecsülték a terület földrengés-veszélyességét, ugyanis azon a területen tektonikus törésvonal húzódik. A Garam és a Duna vizével – amely felénk folyik – egy esetleges szennyezés hamar magyar területre érne. Hasonló okokból kifolyólag aggódnak az osztrákok. A Die Presse azt írta korábban, hogy még két év sem telt el a Pakson történt baleset óta (2003), és máris az üzemidő meghosszabbításán törik a fejüket a tulajdonosok. 2005 februárjában a bécsi Nemzetközi Atomenergia Hivatal terjedelmes jelentést írt Paksról, amelyben mulasztások sokaságát sorolta föl, főleg a személyzet képzettségének hiányát és az ellenőrzés elhanyagolását említve. Modellezték, hogy mi lenne egy újabb paksi baleset következménye, és arra jutottak, hogy az erőmûben használt cézium 15 százaléka kerülhetne a levegőbe (Csernobilban ez ötven százalék volt). A bécsi környezetvédő minisztérium fölhívta a magyarok figyelmét arra, hogy az atomenergián kívül van más mód is áram előállítására. Ezt követően szavazta meg 2005 novemberében a magyar parlament a 20 éves meghosszabbítást. Milyen reaktorok mûködnek Pakson? Az elmúlt évtizedekben a volt szocialista országokban a nukleáris energiatermelést csak a Szovjetunióval együttmûködve tudták megoldani, onnan szerezték be a reaktorokat is. A paksi típusát tekintve olyan, mint a mohi erőmûé, úgynevezett „voronyezsi típusú”, szaknyelven PWR vagy VVER-440-es. Ez annyit jelent, hogy vízzel hûtött és vízzel vezérelt rendszer. A világon sokféle atomerőmû-típust alkalmaznak az energiatermelésben. A szabályozó és biztonságvédelmi rendszereken kívül egy atomreaktor általában három fő belső szerkezeti elemet tartalmaz: üzemanyagot, moderátort (termikus reaktoroknál) és hûtőközeget. A moderátor lehet grafit, nehéz víz vagy közönséges víz (könnyû víz). A legelterjedtebb reaktortípusokban a könnyû vizet használják moderátorként, ezeket gyûjtőnéven LWR-eknek nevezik (LWR: Light Water Reactor). Ezeknek két fő formája van: a nyomott vizes reaktorok (PWR: Pressurized Water Reactor) és a vízforraló reaktorok (BWR: Boiling Water Reactor). Az előbbiek kétkörösek, azaz a reaktorban felszabadított hőt a hûtőközeg egy hőcserélőben adja át egy másik vízkörnek, ahol a turbinák meghajtásához használt gőz keletkezik. A BWR-ekben a reaktorban moderátorként és hûtőközegként használt könnyû víz egy része gőzzé alakul, ez a gőz jut a turbinákra, azaz ezek a reaktorok egykörösek. A vízmoderátoros reaktorok előnye, hogy túlhevülés esetén a víz elforr, a neutronok nem lassulnak le, hanem uránium-238-ban hasítás nélkül „elfogódnak”, és így a láncreakció önmagától leáll. A nehéz vízzel moderált reaktorok legismertebbikét a CANDU (Canadian Deuterium Uranium) reaktorok jelentik. Kétkörösek ezek is, a moderátor is és az elkülönített hûtőközeg is nehéz víz (D2O). A hûtőközeg nyomása olyan nagy, hogy nem tud gőzzé alakulni, ezért itt is szükség van külön gőzfejlesztőre. A grafittal moderált reaktorokban a hûtőközeg lehet víz vagy valamilyen gáz. Az RBMK típusú reaktorokban a moderátor (főképp) grafit, a hûtőközeg könnyû víz, ezek a reaktorok is egykörösek (RBMK: reaktor bolsoj mozsnoszty kipjascsij). 1986 óta „csernobili típusú” reaktoroknak is nevezik ezeket, mert ilyenben történt a katasztrófa. Más a helyzet a VVER-440/V-213-as (ilyen a Pakson lévő), valamint a VVER-1000-es típusú szovjet tervezésû erőmûvekkel. Ezek képesek eleget tenni a modern biztonsági követelményeknek, ami fenntartásuk előfeltétele. Ez távolról sem jelenti azt, hogy ezekkel az atomerőmûvekkel nincs semmi teendő. Két nagyon fontos feladat van: ismeretesek olyan problémák, amelyek megoldására biztonságnövelő intézkedéseket kell tenni. Ezek programja a paksi erőmûben gyakorlatilag kezdettől fogva létezik és bevezetésük javítja a biztonságot. A másik lényeges feladat, hogy a szovjet tervezésû atomerőmûvek biztonságát nyugati szemlélettel újra kell értékelni. Hazánkban 1991-ben elindították az AGNES-programot, amelynek célja az erőmû biztonságának a kilencvenes évek színvonalán történő újraértékelése volt. A programot 1994-re befejezték, 300 millió forintos költségvetéssel. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az atomerőmû legalább az eredetileg tervezett 30 éves időtartamon belül biztonságosan termeljen áramot. 1996-ban elindult egy hatvanmilliárdos projekt, amelyet 2002-ben fejeztek be. Elvégezték az egyes blokkok irányítástechnikai rekonstrukcióját, különböző fejlesztésekkel százezer évre (nem elírás!) emelték a fûtőelemek megolvadásának lehetőségét (ugyanis ez a legnagyobb veszély az atomreaktorokban) és fokozták a létesítmény földrengésállóságát. Az utóbbi azért fontos, mert itt lappanghat egy, a biztonságot befolyásoló tényező: Paks felépítésénél nem vették kellő súllyal figyelembe azt, hogy egy olyan törészóna húzódik alatta, az úgynevezett „Zágráb-vonal”, amely okozhat meglepetést. Az utólagos megerősítések azonban nem pótolhatják a gondos helykiválasztást. Ahogy korosodott a paksi erőmû, egyre többször fordultak elő kisebb üzemzavarok. Igaz, ezekhez a munka- és szakmai fegyelem bizonyos fellazulása is hozzájárult, ami elsősorban az emberi tényező oldaláról okozott zavarokat. 1995-ben a kettes blokkban keletkezett kétszer zavar, 1997-ben a hármas blokk automatikusan leállt, mert a 37 szabályozó rúdból az egyik beszorult; a minősített esemény a nemzetközi skálán a kettes fokozatot érte el. 2003 húsvétján a tisztítótartályban történt üzemzavar, amelynek az elhárítása ma is folyik. Tény, hogy a tisztítótartályok alján ma is ott vannak a széttört, szétesett fûtőelemek, radioaktív anyagokkal árasztva el a mosómedencét. A kialakult zûrzavarra jellemző volt, hogy 2003. május 7-én hidrazint adagoltak a tisztítótartályba, újabb gázképződést okozva a kettes blokkban. Az erőmû ekkor szakértőket mozgósított, a NAÜ (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) mellett megjelentek orosz szakemberek is, valamint miniszteri biztost neveztek ki a létesítménybe. A tisztítótartály alkalmazására is azért került sor, mert az erőmûben vegyi sugármentesítést végeztek, pedig már tudták, hogy ez szennyezést okozhat a fûtőkazettákon. Az érdemi helyreállítási munka megkezdésének néhány héten belül van realitása. A kár elhárításra a hároméves előkészület után 2006. szeptember elején adta ki az engedélyt az OAH. A reaktorokban lévő fûtőelemek három-négy év alatt „égnek ki”, vagyis csökken le a hasadóanyag-tartalmuk, és felhalmozódnak bennük a különböző magreakciók során keletkező hasadási termékek. Nem egyszerre cserélik ki az összes fûtőelemet, csak mintegy egyharmadát. A fûtőelemeket hosszú ideig a Szovjetunióba szállították vissza, az Urálban – Cseljabinszk mellett – mûködő reprocesszáló, azaz urán és plutónium visszanyerésére szolgáló létesítménybe. A kiégett fûtőelemeket jelenleg a paksi telephelyû átmeneti tárolóban pihentetik – 50 évre. A legtöbb országban nem használják ki a reprocesszálás nyújtotta lehetőségeket és a kiégett fûtőelemeket 50-100 évre átmeneti tárolóban helyezik el. Ez azért „jó”, mert a mûszaki haladás függvényében lehetőséget ad egy későbbi döntésre – vagyis a probléma elodázására. Magyarországon a képződő radioaktív hulladékok elhelyezését a hulladékok aktivitásának megfelelő tárolókban tervezik tartani. A kis és közepes aktivitású hulladék elhelyezésére önálló tároló felépítését tervezik Bátaapáti térségében. A nagy aktivitású és hosszú élettartamú hulladékokat – melyekből évente néhány m3-nyi keletkezik -, valamint a kiégett üzemanyagot véglegesen a földfelszín alatt lévő tárolóban szándékoznak elhelyezni. A tároló kialakítása 2047-re esedékes, mivel az átmeneti tárolás addig él. A tároló telephelyét egy nyugat-mecseki agyagkő formációban keresik, 500 méteres mélységben. Sorolhatnánk tovább a megoldandó feladatokat, de ennyi is elegendő ahhoz, hogy belássuk: nem olyan egyszerû és olcsó, és nem is olyan környezetkímélő az atomenergia, csak nekünk egyelőre ez van. Visszás dolgok is történtek az atomerőmû élettartamának meghosszabbításának procedúrája közben: a kormány úgy terjesztette be a parlament elé a javaslatot, hogy még nem készítették el az ország energiapolitikai koncepcióját, arról nem rendeztek vitát. Ha már a meghosszabbítás mellett döntöttek, elég lett volna 10 év is, hiszen a „kórtörténet” sem indokol többet. Az sem véletlen, hogy első megfontolásra 30 évre szabták meg az erőmû biztonságos mûködtetését. Toldozgatni-foltozgatni lehet továbbra is az öregecske és már elavult erőmûvet, de kérdés, hogy megéri-e? Már Paks megépítése is többszörösébe került, mint amennyit bevallottak nagy titkolózások közepette; állítólag 120 milliárd forintba került. A „meghosszabbításban” nyilván benne vannak azok a teljesíthetetlennek látszó feladatok is, amelyeket akkor kellene megoldani, ha az erőmûvet véglegesen leállítanák: mit kezdenek az ott maradt „ronccsal”? Néhány hét múlva elkezdik a 2003-ban történt súlyos üzemzavar kárelhárításának legizgalmasabb részét, a mosótartályból megpróbálják kiemelni a több tonna veszélyes radioaktív üzemanyagot, az összetört fûtőkazettákat. A három éve tartó előkészületek után külön erre a célra legyártott eszközökkel távolítják el a sérült fûtőelemeket az orosz TVEL és a feladatokra betanított magyar szakemberek segítségével. Hogy ez mennyibe kerül és ki a felelős az egész balesetért, az még titok. A mai előírások szerint a Paksi Atomerőmû még tizenhárom évig mûködhet; 2012-ben az első, 2017-ben a negyedik blokknál is lejár a harminc év. Mi a baj az atomenergiával? Hogy nem az, aminek látszik. Van alternatívája? Van: spórolás az energiával és a megújuló források felkutatásának állami támogatása. Mert Teller Ede szavaival élve: „Ha elbuktad a felkészülést, felkészülhetsz a bukásra”. Hankó Ildikó