Muzsnay Ákos grafikusművész tárlata a Mednyánszky Teremben

A palackba zárt levél annak szól, aki megleli. Címzettje ismeretlen, titokzatos, ahogyan a feladó is az. Egymás nyelvét esetleg alig értve is abban az illúzióban, jóindulatúan fogalmazva reményben élnek, hogy lelkük hasonlíthat, akár arcvonás szerint. Másként miért bízná a feladó küldeményét a bizonytalanra, s hogyan lelhetne néha rá a címzett?

Kulcsot vagy feltétlen kódot ugyan nem, de e képek és szobrok megközelítéséhez kellő nézőpontot talán adhat, ha felidézünk egy határvető élményt Muzsnay Ákos ifjúkorából. 1956 őszén, a parlament előtti sortűz másnapján egy nő fél térdre rogyva zokogott a téren. Kezében egy fülbevaló egyik felét, valamint egy zöld szalvétába csomagolt, pirospaprikás zsíros kenyeret szorongatott. Akit-amit siratott – már nem lehetett jelen, de épp e hiány, a helyzet kilátástalan és feloldhatatlan drámaisága ragadta magával az akkoriban sarjadó alkotót. E történet látványemléke később újra felidéződött, mint alaptapasztalat, mint a megjelenítés lehetséges módja. Végtére is olyan alkotó metódushoz vezetett, amelyben valaminek a sűrítése, elhagyása, a képi redukció – éppen lényegkoncentráltsága okán – a művészi többlet elsődleges forrásává válhatott. Mert a szinte Semmi képi megnyilatkozásában elférhet minden fontos, amit az emberről, létezéséről el lehet mondani. Még akkor is, ha úgy tűnik, a Semmi könynyebb vagy egyszerűbb, mint bármi, ami valami. Pedig az emberi lét éppen úgy adódik számunkra, mint a Semmi, szemben a létezővel, amiben botladozunk. Gondoljuk ezt el úgy, hogy élni mindig könnyebb, mint a lét gondját viselni, gondozón létezni. Aki itt köt ki, akinek itt vet horgonyt élete, azon a tájon találja magát, amelyen a Kikötő című kép diapozitív magányban álló alakja. A távolban még ott virrasztanak az árbocok, a vitorlarudak, de tovább már nem vele indul hajó, s a kikötő, ha van még másik, már nem őt várja. Megérkezett a létezés tisztására, ahol csobbanástalan az idő múlása, valószínűtlen a tér: csak a benső árkok és hegyek tekintenek egymásra, mint egymást feltételező körülmények. Hasonlóképpen egymásra nyílnak a nem csak anyagában, de az alkotói figyelemben is ébenfa szilárdságú királyfejek. Arcukon erejük, nemes szigoruk feszül. A királynő kisimult, lehullott szemfüggönye rezignált, megadó, de támogató. A királybüszt arca megviseltebb, de elszánt; a szem üregének nincs tükre, lakója, csak ablaka. Mondhatni vak, mint Teiresziasz, mert jövőt, sorsot látó. Ezzel rokon motívum a Kondor Béla előtt tisztelgő triptichon egyik darabja, ahol a fej helyén üresség tátong. Az utolsó beszélgetés mementója egy feszület, S. M.-nek ajánlva, „ki még visszanéz / tűnődve / bár hull már a láva”. A csökött kartő még nyújtózna, növekedne tovább, ölelné saját halálát, de a készülő lendület oldaliránya vertikális szárnyakká szelídül. Muzsnay Ákos művészete egyszerre többféle hagyományhoz kötődik. Nem a különféle művészeti törekvések, izmusok szerint, hanem ettől sokkal eredendőbbhöz: egy figurális, az embert és emlékezetét, tetteiben mértéket felmutatni tudó szemlélet keretében. Egyetlen figurát vagy annak alteregóit vándoroltatja végig képein, javarészt szélsőséges viszonyok között. Nem az egyedi konkrétat keresi, hanem az általános emberi kifejezésének lehetőségeit. Éppen ezért figuráinak nincs, vagy elhal az arca, gúzsba hajszolt testükön csupán a kötözések folytonosak. De miközben a testek megfogyatkoznak, elapadnak, az emberi minőségnek valami új fokát érik el: szárnyas lényekké, a valóság másfajta értőivé lesznek. A kép szövi önmagát, az egzisztenciális táj megtörve szárnyaló figurákat hív elő. Mindegyikük egy-egy lelki szemeszter, átvilágítás lenyomata. Lélekkópiák, amelyek a mindennapi megsemmisülést üzenik, ám a múlhatatlanság hátterével. Balázs Sándor