Egy szem gyerek vagyok, mert édesapám későn nősült, úgyhogy nekem gyerekkoromban nagyon hiányzott a testvér. Ezért a nagycsalád soha nem állt távol tőlem, mindig is vágytam a gyerekekre.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– A felesége is egyke? – Nem, ők nyolcan vannak testvérek. Így aztán neki a nagycsalád teljesen természetes volt. Amikor találkoztunk, és összeházasodtunk, egyikünknek sem jelentett gondot, hogy hány gyerekünk legyen, tudtuk, hogy annyi lesz, amennyit a Jóisten ad. De csak jóval később, már meglett emberként jöttem rá, illetve jöttünk rá mindketten, hogy a gyermek tényleg milyen nagy ajándék, valóban Isten ajándéka. Megpróbálunk ennek megfelelően élni, szerintem nem is lehet másképp, szeretettel elfogadni őket és úgy nevelni. – A hitet, a vallásosságot meghatározónak érzi ebben? – Mindenképpen. Katolikusok vagyunk, mindketten vallásos családban nőttünk fel és fontosnak tartjuk, hogy ezt a gyerekeinknek továbbadjuk. Ez a legfontosabb. Az életben mindennek annyira van létjogosultsága, amennyire a Jóisten előtérbe teszi. – Hány évesek a gyerekek? – A legidősebb huszonegy, a legkisebb négy hónapos. Öt fiú és kilenc lány van köztük. (Közben Olivér ütni kezdi valamelyik húgát, de első szóra abbahagyja.) – Látom, kapnak kiképzést a lányok. – Igen, elég edzettek a gyerekeink, egészségesek is hál’ istennek, nincsen velük semmi komolyabb baj. – Egy ekkora család életének a megszervezése, gondolom, már önmagában kitölti a napnak azt a részét, amit nem munkával tölt. – Teljes mértékben. Szerencsére olyan munkahelyem van, hogy időben hazaérek, nem kell túlórázni. Csak ha vidéken vagyok, akkor fordul elő nagyritkán. Attól kezdve, hogy megjövök, csak a családdal foglalkozom. Különórákra kell őket vinni, vagy értük menni, esetleg tanulni valamelyikkel, vacsorát előkészíteni, fürdetni őket, lefektetni. Ez teljes esti műsor, úgyhogy nincs szabadidő. – Milyen különórákra járnak? – Mindegyik, aki már olyan korú, tanul zenét. Itt, Zuglóban van egy ének-zene tagozatos általános iskola, ott járták a gyerekek az első négy évet, és ötödik osztálytól mentek át a katolikus iskolába. Furulyával kezdték, ez az alaphangszer, aztán mindegyik választott magának valamit, hegedűt, trombitát, klarinétot, csellót, nem is tudom pontosan, öt-hatféle hangszer van összesen, de a legnagyobbak már nem zenélnek. Ezenkívül öten járnak úszni és természetesen hittanra mindegyik, akinek nincs az iskolában kötelező hittanja. – Előfordul, hogy a család, mint egy zenekar, együtt zenél? – Előfordul ilyen karácsonykor vagy nagy ünnepekkor. Ilyen volt például egy kerek születésnap nemrég, mikor a gyerekek jó páran összefogtak, titokban készültek és előadtak egy különdarabot. Ez persze műkedvelő szint, de a zenélés így is jótékony hatással van, ismert, hogy már maga a zenetanulás is fejleszti például az agy kombinációs képességét. – Kinek volt kerek születésnapja? – Nekem volt, az ötvenedik. – Hogyan zajlott? – Érdekes története van. A feleségem intézett mindent teljes titokban, tőlem távol áll az ilyen ünneplés. Abban a templomban, ahova járunk, megszervezett egy ünnepi szentmisét, amelyen több baráti pap is részt vett, meghívta rá nemcsak a rokoni kört, hanem a barátokat is, a gyerekek zenéltek, nagyon megható volt. – Egy tizenhat tagú családban majdnem minden hétre jut egy születésnap, vagy névnap. Mindet megünneplik? – Igen, bár elég nehéz fejben tartani, de a feleségem mindent tud, ő nálunk a számítógép. ő tudja azt is, hogy a gyerekeknek mikor hova kell menni, persze van erre egy külön délutáni órarendünk, az segít, de a fejében is benne van. – Ha jól számolom, csak tíz gyerek van itthon. Hol van éppen a többi? – Egy Angliában, egy Vácon a piaristáknál kollégiumban, kettő pedig különórán van egyetemen, főiskolán, mert zárthelyi dolgozatra készül. Eddig minden gyerekünket fölvették oda, ahova jelentkezett. Hárman érettségiztek már, ketten közülük kijutottak külföldre nyelvet tanulni. Ezt nagy dolognak tartom, a mi időnkben ilyesmit el sem tudtunk képzelni. – Miből él a család? – Az én fizetésemből. Szervizmérnökként dolgozom egy cégnél, ahol egyrészt orvosi műszerek karbantartását, javítását végzem, másrészt van egy teljesen más feladatom is, én felelek azért, hogy ha bármilyen közbeszerzési eljárásban érintettek vagyunk, és tudunk indulni, akkor összeállítom a pályázatot. A két tevékenység jól kiegészíti egymást. Ez is a Jóistennek köszönhető, hogy az ember ilyen helyen dolgozik, hálásak is vagyunk érte. Meg minden másért is természetesen. – Kicsit korán jöttem, így belecsöppentem a család esti imádkozásába. Egy tizedet minden este elmondanak? – Igen, és vannak más állandó imáink is, tehát az esti imádkozás menete nálunk teljesen kötött. A hazáért is mindig imádkozunk – körülbelül fél éve. Lehetne még bővíteni más imádságokkal, de a kisebbek még nehezen ülnek meg egyhelyben, miattuk valami határt kell szabni, így is fél óráig tart. Ez zárja a napot, ez a legfontosabb dolog, mindig azonos időben végezzük, sohasem maradhat el. – És hogyan kezdődik egy napjuk? – Én kelek elsőnek fél hat körül, elkészítem a reggelit, fél hétkor van ébresztő, és közösen eszünk. Akik távolabbra járnak iskolába, hét óra előtt már elindulnak – többnyire Budára járnak innen Zuglóból, az elég szép távolság. Negyed nyolcig mindenki elmegy, én akkor indulok dolgozni, és közben Olivért elviszem az óvodába. – Azt mondják, ahol ennyien vannak, ott a gyerekek már egymást is nevelik. Így van ez? – Igen, így igaz. Tizennégy gyerekkel nem olyan nehéz, mint mikor nyolcan voltak. A nagylányok már nagyon sokat segítenek – de a fiúk is – a fürdetésben, pelenkázásban, büfiztetésben. Be van osztva minden estére egy vagy két gyerek, ők a naposok, leszedik az asztalt, összetakarítják a konyhát, fölmosnak, a cipőket sorba rakják. Mindenkinek megvan a feladata, minden szobában be van osztva, hogy ki takarítja, általában hárman-négyen vannak egy szobában, ők eldöntik maguk között, hogy ki a felelős a takarításért. Persze van, mikor nógatni kell őket, nem úgy van, hogy mindenki abban a pillanatban teszi a dolgát. – Hány éves kortól lehet befogni a gyerekeket? – Egészen kicsiket is be lehet, már négyévest is, ha a nagyok mellé beosztjuk. A legkisebbel foglalkozva pedig már az anyai vagy apai szerepet is gyakorolják, akár nyolcéves kortól. Tényleg rengeteget segítenek, ez nagy könnyebbség. Főleg az, hogy amikor valahova megyünk, nem kell az összes gyereket vinni, hanem a kisebbeket itt lehet hagyni a nagyobbakkal. Azelőtt, ha mondjuk piacra mentünk vagy ruhát vásárolni, mindet vinni kellett, úgyhogy a nagyobbak eddigi életük jórészét a családi mikrobuszban töltötték. Ma már ritkán fordul elő, hogy mindnyájan együtt utazunk, inkább csak nyaraláskor. Van egy vállalati kocsim, a kettőben együtt elférünk. – Hova szoktak menni nyaralni? – Óbudavár az állandó helyünk, ez egy kis falu a Balaton-felvidéken, Zánka fölött. Hat-hét éve bekapcsolódtunk egy katolikus családmozgalomba, a schönstatti mozgalomba, ennek a magyarországi központja Óbudaváron van, oda megyünk minden évben családnapokra. Lelki gyakorlat is, pihenés is. Délelőtt előadásokat hallgatunk, ezzel lelkileg növekszik az ember, délután pedig együtt van a család, kirándulunk vagy fürdünk a Balatonban, sokszor közösen más családokkal. Azonkívül minden évben elmegyünk kis elhagyott plébániákra, vagy még működő plébániákra, ott megszállunk, és kirándulunk a környéken, így mutatjuk meg a gyerekeknek, milyen szép ez az ország és milyen nevezetességei vannak. Idén például Vizsolyban voltunk, onnan barangoltuk be Észak-Magyarországot. Volt úgy, hogy egy nap 15 kilométert gyalogoltunk úgy, hogy a három kicsit vinni kellett. – Ennyi gyerekhez, gondolom, jó adag türelem is kell. Előfordul, hogy nincs elég? – Olykor elveszítem a türelmemet, ha fáradt vagyok. Nagyon elevenek ám. Persze, ha valaki itt van, vagy vendégségben vagyunk, akkor másképp viselkednek, tényleg jókat hallani vissza róluk, mintha nem is a mi gyerekeink lennének. Ha önmagukban vannak, akkor itt körbe-körbe szaladgálás folyik, úgyhogy a türelemre és a higgadtságra tényleg nagy szükség van. Most már a nagyobbak ezen a téren is besegítenek egy kicsit, nevelgetik, terelgetik a kisebbeket. – A nagyobbak pályaválasztása hogyan dőlt el? – Teljesen maguk döntöttek, olyannyira, hogy például Melinda, aki most érettségizett, egészen negyedikes koráig orvos szeretett volna lenni. Mi emiatt nem repestünk az örömtől, mert az orvosi pálya annyira igénybe veszi az embert, hogy egy nőnek, ha nem is lehetetlen, de nagyon nehéz összeegyeztetni az anyasággal. Negyedikben aztán meggondolta magát és gyógypedagógus lett. Egyébként a gyerekekkel sokat és rendszeresen beszélgetünk, be van osztva, hogy kik maradnak fönt egy kicsit lefekvés után, főleg hétvégén. A kicsikkel olyankor játszunk, amit ők szeretnének, a nagyobbakkal beszélgetünk, előhozunk témákat, vagy ők hoznak elő, azokat megbeszéljük. Néha egy-egy filmet nézünk meg DVD-ről, elbeszélgetünk róla, hogy mi volt benne a felemelő, esetleg mi nem tetszett. Tévét a gyerekek nem néznek, csak mi a feleségemmel, mi is csak a Duna Tévét meg a Hír Tévét, főleg mostanában. Igen ritkán fordul elő, hogy a mesét engedjük nekik megnézni, akkor sem akármit, erősen cenzúrázzuk a műsort. Viszont esténként a feleségem rendszeresen mesél nekik, főleg népmeséket és a magyar szentekről szóló történeteket, éppen mostanában jelent meg egy mesekönyvsorozat, amiből három részt már megvettünk. (Csörömpölés hallatszik.) Most valami lezúgott a lépcsőn, szerencsére nem gyerek. – Mekkora a ház? – Körülbelül 200 négyzetméteres, eddig négyszer bővítettük. Volt három teraszunk, meg egy garázsunk, mindet bekebelezte a ház az évek során, ahogy nőtt a család.