Szinte valamennyi elemző egyetért abban, hogy az ENSZ reformokra szorul. A világszervezet válságok sorát éli át, és falait viszályok feszítik szét. A helyzet súlyos. Fennáll a veszély, hogy az ENSZ teljesen elveszíti szerepét a világban. Éppen ezért a múlt héten a világ figyelme New Yorkra irányult, ahol az országok képviselői hamarosan megválasztják a világszervezet új főtitkárát. A döntés értelmében az ez év december 31-én leköszönő Kofi Annan helyét a koreai Ban Ki-Moon veszi majd át.

Ban Ki-Moon Biztonsági Tanács-beli egyhangú jelölése nem járt különösebb vitákkal. Személyét mindenki támogatta. Kína kívánsága mindössze annyi volt, hogy az új főtitkár ázsiai legyen. A franciák ahhoz ragaszkodtak, hogy beszéljen franciául. Az oroszok ki nem mondott kívánsága pusztán anynyi volt, hogy az új főtitkár ne a posztszovjet érából kerüljön ki. Az Egyesült Államok pedig szinte üdvrivalgással fogadta a koreai jelöltet. Talán ez a momentum az, amiből egyértelművé válik, hogy Bantól nem várhatunk csodát. Az öt vétójoggal rendelkező ország nemigen adta volna áldását egy túlságosan ambiciózus jelölt megválasztásához. Így hát aligha Ban Ki-Moon lesz az, aki végrehajtja a szükséges reformokat. Amikor 1945-ben az ENSZ átvette a Nemzetek Ligájának a helyét, alapítói nagy reményt fűztek a világszervezethez. Utópikus elképzeléseik szerint a világ nemzeteinek fóruma képes lesz elejét venni a fegyveres konfliktusoknak, így a felnövekvő generációkra egy szebb hajnal virrad, mint elődeikre. Az idő múlásával azonban egyértelművé vált, hogy a világszervezet képtelen betölteni a rá kirótt funkciókat. Az ENSZ alapító okiratában négy fő cél sorakozik. Ezek a béke és biztonság fenntartása, az emberek jogainak biztosítása, fajra, vallásra és nemre való tekintet nélkül, a gazdasági, szociális és humanitárius problémák megoldása, illetve az életszínvonal növelése és a szabadságjogok kiterjesztése. Ha a fenti célok beteljesítését vesszük szemügyre, a világszervezet mérlege siralmas. Az első célkitűzés, a béke megteremtése kudarcba fulladt. Az ENSZ kizárólag a megalapítását követő öt évben volt képes fenntartani a világbékét. 1950-től napjainkig azonban közel háromszáz háború perzselte a földet, amelyekben több mint huszonkétmillió ember vesztette életét. A világszervezet összesen két háborút akadályozott meg. Ezek az Észak- és Dél-Korea, illetve az Irak és Kuvait közti konfliktusok voltak. Ha azonban a két konfliktust tüzetesebben megvizsgáljuk, rájövünk, hogy azok látszólagos megoldásában leginkább az Egyesült Államok külpolitikai ambícióinak volt kulcsszerepe. A második célkitűzés, az emberi jogok biztosítása szintén kudarcot vallott. Számos olyan ENSZ-tagország van, ahol a meggyilkolt emberek száma a kormányok szemében pusztán statisztikai adat. Ilyen például Kína, amelynek ma is hatalmon lévő rezsimje 1989-ben több ezer békés tüntetőt mészárolt le a Tienanmen téren. Az ENSZ közgyűlésében ráadásul a diktatórikus rezsimek voksa ugyanannyit nyom a latba, mint Svájcé vagy Hollandiáé. Ami a harmadik pontot, a humanitárius problémák megoldását illeti, talán felesleges bizonygatni, hogy a harmadik világ modern történelme nem más, mint humanitárius katasztrófák sorozata. Afrikában naponta – naponta! – harmincezer gyermek hal éhen, miközben a nemzetközi segélyeket diktátorok és milíciák fosztogatják. A negyedik cél, a szabadságjogok kiterjesztése szintén halálra ítéltetett. A legtöbb ENSZ-tagország sem politikailag, sem gazdaságilag nem tekinthető szabadnak. Sőt Bush elnök „terror elleni” háborúja megindulása óta a szabadságjogok már szülőhazájukban is háttérbe szorultak, mivel a kormányok egyre nagyobb ellenőrzés alatt tartják állampolgáraikat. A világszervezet tehát megérett a reformokra. Ezek mibenléte azonban igencsak vitatott. Sokan vélik úgy, hogy a legnagyobb problémát a bürokrácia, illetve a pénzelosztás jelenti. Ez a diagnózis azonban igencsak felületes. Az ENSZ legnagyobb gyengesége nem struktúrájában, hanem tagjainak összetételében rejlik. A világszervezetben egymástól gyökeresen eltérő berendezkedésű, más tradíciókkal rendelkező, és ami a legfontosabb, más érdekeket követő országok képviseltetik magukat. Az ENSZ nem más, mint egy fórum, ahol minden ország a saját gesztenyéjét kapargatja. Az ellentétek már az alapítást követő években kibuktak. Az első tíz évben az ENSZ biztonsági tanácsának állandó tagjai összesen hetvennyolcszor éltek vétójogukkal. Más kérdés persze, hogy ebből hetvenöt a Szovjetunió számláját terhelte. Telt-múlt az idő, és az ügyeletes kerékkötő szerepét más vette át. Nevezetesen a Szovjetunió egykori nagy riválisa, az Egyesült Államok. Mára ott tartunk, hogy egyetlen átütő javaslat sem valósulhat meg. Csak hogy egy példát említsünk, 2006 márciusában Kofi Annan javaslatot tett az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága megalakítására. A tagországok egytől egyig a bizottság felállítása mellett tették le voksukat. Négy ország ellenezte: Palau, Marshall-szigetek, továbbá – minő meglepetés – az Egyesült Államok és Izrael. Utóbbi kettő arra hivatkozva dobta vissza a javaslatot, hogy a tervezett bizottságnak úgyse lenne hatalma funkciója betöltésére. Azonban akár azt is mondhatták volna: Guantanámóra, Irakba, Gázába és Ciszjordániába ugyan be nem teszik lábukat jöttment ellenőrök. Akad más példa is. Paul Hawken The Ecology of Commerce című könyvében azt a javaslatot tette, hogy a fegyveres konfliktusok esélyét csökkentendő a világszervezet rójon ki adót a fegyverekre, tankokra és rakétákra. Az Egyesült Államok azonban, amely évi GDP-jének négy százalékát költi efféle játékszerekre, csuklóból dobta vissza a javaslatot. Ezek pusztán kiragadott példák. Hosszú oldalakon át lehetne sorolni, hogyan köti béklyóba Washington a világszervezet munkáját. Amerika és az ENSZ viszonya tehát korántsem felhőtlen. Éppen ezért a tengerentúlon igen erősek a hangok, amelyek szerint az Egyesült Államoknak úgy ahogy van, hagynia kéne a csudába a világszervezetet és kiebrudalni a bürokratákat annak New York-i székhelyéből. A világ minden tájáról összesereglett bürokraták gyülekezete ugyanis több kárt okoz Washingtonnak, mint amennyi haszonnal jár. A gondolatban van logika. Amerika a világszervezet egyik legnagyobb pénzügyi donora. Az ENSZ általános költségeiből 22-25 százalékot, a békemissziók költségeiből pedig 27-31 százalékot fizet. Amerikai szemmel nézve a világszervezet viszont igen hálátlan, mivel a támogatásért cserébe mindig csak borsot tör Washington orra alá. Ilyen érzékeny pont a levegőt mérgező és üvegházhatást előidéző gázok korlátozását indítványozó kiotói egyezmény, ami erősen sérti az amerikai ipar érdekeit. De ilyen érzékeny momentum a terrorizmus kérdése is. Ismeretes, hogy az ENSZ még arra sem volt képes, hogy definiálja a terrorizmus fogalmát. Pedig George Bush egyszer nyíltan megmondta: „terrorista az, aki ujjat húz Amerikával”. Washington tehát egy gyengébb ENSZ-ben érdekelt, amely nem sok vizet kavar, sőt ha lehet, inkább asszisztál Amerika nagyhatalmi ambícióihoz. Azt szeretnék, ha a világszervezet a sepregető szerepét venné át. Tehát ha hatásköre olyan feladatokra korlátozódna, mint a választások tisztaságának ellenőrzése vagy a tűzszünetek felügyelete. Vagyis olyan dolgokra, amelyekre Washingtonnak nem marad energiája. Nem így vélekednek a fejlődő országok, melyek igencsak rá vannak szorulva a szervezet adományaira, így egy erősebb és hatékonyabb ENSZ-et szeretnének. Washington számára a világszervezet szükséges rossz. Olykor ugyanis mégiscsak jól jön a nemzetközi gyám. Például Izraelnek. A zsidó ország történelme során mindig magasról tett a nemzetközi közösség véleményére, és annak egyetlen rá vonatkozó határozatát sem tartotta be. Tehette, hiszen az arab országokkal való konfliktusokból mindig győztesen került ki. A diadalmenet egészen idén nyárig tartott. Az izraeli hadsereg több mint egy hónapig bombázta Libanont. Mikor azonban Ehud Olmert rájött, hogy nem képes felvenni a harcot a Hezbollah gerilláival, elődei tradícióival szakítva, hirtelen a világszervezet háta mögé bújt, és a 1701-es döntés képében megszületett a történelem első ENSZ-BT-határozata, amelyet Izrael be is tartott. Ennek értelmében Izrael kivonult Dél-Libanonból és helyét átadta a UNIFIL megfigyelőinek. Az Amerika és az ENSZ közti kettős viszony tükröződik az aktuális amerikai vezetés és a mindenkori főtitkár közti kapcsolatban is. Az Egyesült Államok kezdetekben mindig támogatta az aktuális főtitkárjelöltet. Egészen addig, amíg az nem ütötte az orrát Washington nagyhatalmi ambícióiba. A sor a burmai U Thanttal kezdődött, aki pályafutását Amerika kedvenceként kezdte, majd kegyvesztetté vált, amikor a vietnami háború miatt harcokba bocsátkozott a Johnson-adminisztrációval. Nem csoda hát, hogy első ciklusa lejártával úgy repült, hogy a lába sem érte a földet. De így járt az 1992-től 1996-ig szolgáló Butros Ghalival, akit kezdetekben egyiptomi kopt-keresztény lévén – akik az Amerikában élő közösségeiken keresztül hagyományosan bensőséges kapcsolatot ápolnak Washingtonnal – a legmesszebb menőkig támogatott a Fehér Ház. Jött azonban a boszniai, majd az iraki konfliktus és Gháli élesen bírálni merte az amerikai külpolitikát. Ennek következménye az lett, hogy az amerikaiak ellenkezése miatt másodjára már nem foglalhatta el a főtitkári széket. Pedig ötből négy állandó és tizenötből tíz nem állandó tag támogatta az egyiptomi főtitkár újraválasztását. Hasonló cipőben jár a most leköszönő Kofi Annan is. A ghánai születésű főtitkár 1996-os megválasztásakor Washington támogatását élvezte. Első periódusában a főtitkár nem sok vizet zavart, így Washington támogatta másodszori megválasztását is. Jött azonban szeptember 11-e, majd Bush elnök úgymond „terror elleni” háborúja, és az ellentétek kiéleződtek. Kofi Annan törvénytelennek nevezte az Irak elleni háborút, majd élesen kikelt a guantanámói és Abu Graib-i fogolykínzások ellen. Nem csoda hát, hogy Annan elődeihez hasonlóan hamar kegyvesztetté vált a Fehér Házban. Ez persze nem sokat számít, mert az ENSZ alapszabálya nem engedi egy főtitkár harmadszori jelölését. Annan méltósággal távozhat. Hogy Ban Ki-Moon van-e annyira karizmatikus, hogy folytassa elődei hagyományát, értsd az egyenlő mérce tiszteletben tartását és a karakán kiállást, az ma még kérdéses. Az új főtitkár múltja mindenesetre komoly kételyekre ad okot. Ban 35 éves diplomáciai pályafutása során mindig jól megérttette magát amerikai kollégáival. Tanulmányait a Harvardon végezte, majd országa washingtoni tanácsosaként szolgált. De ha személye nem lenne elég garancia Washingtonnak, szülőhazája mindenképpen az. Dél-Korea az amerikai érdekek egyik legjelesebb távol-keleti képviselője. Sayfo Omar