Phenjan, akarata ellenére Washington bábujaként működik egy bábelőadásban

Az atomhatalmak köre újabb taggal bővült. Az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, Kína, Pakisztán, India és Izrael mellé Észak-Korea csatlakozott. A koreai robbantás még nem jelenti azt, hogy Phenjannak máris bevethető atomfegyvere lenne, az első lépés azonban megtörtént. Az Egyesült Államok, úgy látszik, nem tanult a történtekből, hiszen továbbra is elzárkózik a tárgyalásoktól és felelősöket keres. A külső szemlélőben az a benyomás támad, mintha két felfegyverzett őrült állna szemben egymással. A sztálinista utópiákat kergető Észak-Korea és a cionista ihletésű vadkeresztény agyrémeket tápláló Amerika. Vajon kinél pattan el előbb a húr?

Észak-Korea részéről teljes mértékben logikus lépés, hogy atombomba fejlesztésére adta fejét. Phenjannak minden oka megvan arra, hogy gyanakodva szemlélje Washington politikáját és óvintézkedéseket tegyen saját védelme érdekében. Az Egyesült Államok Korea elleni fellépései a XIX. századig nyúlnak vissza. Washington első Korea elleni gyarmatosítási kísérlete 1866-ban történt. A próbálkozás kudarcba fulladt, így 1871-ben Amerika újra támadott. Kanghwa partjainál 700 tengerész vetette meg lábát. A fegyveresek 600 őslakót gyilkoltak meg, és falvak tucatjait gyújtották fel. A hadjárat végül az utánpótlás elmaradása miatt kudarcba fulladt.

Az amerikai iskolákban nemigen tanítják mindezt. Pedig a koreai kaland az Egyesült Államok legjelentősebb XIX. századi tengerentúli beavatkozása volt, egészen az 1898-as spanyol háborúig. De nemcsak az amerikai, hanem a dél-koreai iskolák tananyagából is hiányzik sikertelen koreai kaland históriája. Szöul nemigen kívánja népe körében rombolni legfőbb patrónusa képét. Az észak-koreaiaknak erre szabad, sőt kötelező emlékezni.

Phenjan nem csak a XIX. századi eseményeken lovagol. A XX. században a történelem megismételte önmagát. 1945-ben, a második világháború vége Korea számára a felszabadulást jelentette, mivel véget ért a negyven évig tartó japán megszállás. Az emberek ünnepeltek. Vagyis csak ünnepeltek volna, hiszen pár hónappal rá, hogy az utolsó japán katona elhagyta Koreát, megjelentek az amerikaiak. Moszkva és Washington a 38. szélességi foknál két részre osztották az országot. Északon a Szovjetunió lett az úr. Délen az amerikaiak puccsal eltávolították a demokratikusan választott baloldali kormányt és az Amerika-barát Syngman Rhee bábkormányát ültették a helyére.

Az északiak mindig is ellenezték hazájuk erőszakos megosztását. Számukra így a történelmi igazságtétel pillanata érkezett el 1950. június 25-én, amikor a szovjetek által támogatott csapataik áthatoltak a nagyhatalmak rajzolta határon. Az ő szemszögükből a koreai háború valójában a gyarmatosítókkal kollaboráló szűk elit és a függetlenségre vágyó néptömegek harcát jelentette.

A háború kegyetlen volt. Felsőbb utasításra az amerikai katonák ellenségként tekintettek minden koreai civilre, az ártatlan asszonyok és öregek valójában kommunista kémeknek számítottak. Douglas MacArthur tábornok „minden kommunikációs egység, gyár, város és falu” bombázását rendelte el. A pusztítás harminchét hónapon át zajlott. A bombázásokban 78 város és több száz falu pusztult el. Az ország infrastruktúrájának 80 százaléka megsemmisült. A bombázásokért felelős LeMay tábornok a harcok végén így summázta az eseményeket: „Három év leforgása alatt a lakosság húsz százalékát gyilkoltuk le”.

LeMay dicsekvése azonban költői túlzás volt. Hivatalos becslések szerint 1,13 millió ember, vagyis az ország lakosságának 11,1 százaléka vesztette életét a bombázásokban. Nem mintha ez kevés lenne. Összehasonlításképpen, a második világháború során Nagy-Britannia lakosságának 0,94 százalékát, Franciaország pedig 1,35 százalékát veszítette el. A háborút lezáró rideg béke komoly csapást mért a koreaiakra. A hermetikusan lezáródó országhatár tízmillió családot szakított ketté. A hidegháború idején Észak-Koreában viszonylagos béke honolt. Phenjan a háború romjainak eltakarításával múlatta az időt. A Szovjetunió bukásával megszűnt a kétpólusú világ. Észak-Korea azonban továbbra is magasra tartotta a vörös zászlót. Phenjan makacssága kezdetben nem sok bajt okozott. Bill Clinton minden erejével azon volt, hogy elsimítsa az ellentéteket. Hosszas tárgyalások eredményeként 1994-ben Phenjan beleegyezett a yongbyoni reaktor bezárásába. Minden jel arra mutatott, hogy a jég olvadni kezd. Igen ám, de Clinton mandátuma 2000-ben lejárt és helyét egy vallási fanatikusok által irányított idült texasi alkoholista vette át. 2001-es hírhedt beszédében Bush elnök Irán, Irak és Líbia mellett Észak-Koreát is a „gonosz tengelye” részének nyilvánította.

A koreaiak, csakúgy mint a többi fenyegetett nép, nem értették, miért kerültek Bush elnök céltáblájára. Aztán jött Irak és Afganisztán. Az Észak-Koreába áramló segélyek pedig elapadtak. Phenjan úgy érezte, szorul a nyaka körül a hurok. Különösen, hogy Bush elnök nem észérvekkel, hanem öncélúnak látszó vádaskodással támadta a kommunista rezsimet. Ez év március 14-én a Voice of America nevű rádióadónak adott interjújában Bush elnök összefoglalta mindazt, ami zavarja. Első helyre azt a tényt helyezte, hogy Észak-Koreában kétszázezer ember tengődik börtönökben, ami az elnyomás legfőbb bizonyítéka. A második vád szerint Phenjan az észak-koreaiak felének nem szolgáltat elég élelmet, mondván, hogy azok megbízhatatlanok. A harmadik vád szerint azon koreaiak, akik külföldi rádióadókat hallgatnak, könnyen rács mögött találhatják magukat. Negyedik pontként Bush elnök azt rótta fel, hogy az ország túl sokat költ fegyverekre. Ötödikként azt vágta Phenjan fejéhez, hogy fegyvereket ad el más országoknak.

Bush elnök nem hazudott. A vádak mind igazak. Érdemes ezért ugyanezt az USA viszonylatában is megvizsgálni. Ami a börtönökben tengődők számát illeti, az Egyesült Államokban több mint kétmillió ember van börtönben. Az összlakossághoz viszonyítva az észak-koreai arány bizony egy csöppet sem rosszabb az amerikainál. A második vád: sok koreai tényleg nem kap elegendő élelmet az államtól. Tudni kell viszont, hogy a konfuciánus hagyományok tiltják a koldulást, így nagy részük nem is kér a központi segélyből. A harmadik vád alaptalan: Észak-Korea területén szabadon fogható a külföldről sugárzott U. S. VOA rádió adása, és az emberek szabadon hallgatják is. Cenzúra persze van. Csakúgy, mint Amerikában.

Az elnök negyedik vádját nehéz hova tenni. A koreai vezetés valóban sokat költ fegyverekre, ami helyett akár lisztet és cukrot is vehetne. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy 1945-ben Amerika volt az, aki lerohanta Koreát, és nem fordítva. Békeszerződés hivatalosan azóta sem született, így a két ország valójában még hadban áll. Washington állandó fenyegető retorikája, és a más országok elleni agressziója ráadásul megalapozza Phenjan gyanúját az irányban, hogy ha nem védi meg magát, ő is sorra kerül. Ezt az aggodalmat aláhúzza, hogy Amerika harminchétezer katonát állomásoztat Dél-Koreában, illetve hogy ott üzemelteti legnagyobb ázsiai bombasilóját, ahol a hét öt napján gyakorlatot tartanak.

Bush ötödik vádja, miszerint Észak-Korea fegyvereket árul, szintén helytálló. Az amerikai elnök mégis jobban tette volna, ha inkább hallgat. 2000-ben a világ fegyverkereskedelmi volumene 37 milliárd dollár volt. Ennek felét – micsoda meglepetés – az Egyesült Államok bonyolította le. És mit tesz a véletlen, harmadik legnagyobb vásárlója pedig éppen Dél-Korea volt. Mindent összevetve Phenjan részéről tökéletesen logikus és várható lépés volt, hogy atombombát fejleszt.

Felmerül azonban a gyanú, hogy Phenjan akarata ellenére valójában Washington bábújaként működik egy hatalmas bábelőadásban. Bár Bush elnök korántsem nevezhető tehetséges politikusnak, nem szabad elfelejteni, hogy az amerikai külpolitika irányát nem ő, hanem nagy költségvetéssel működő kutatóintézetek szabják meg. Ezt figyelembe véve aligha feltételezhető, hogy Bush butaságból provokálta Phenjant. Sokkal valószínűbb, hogy a vörös posztó lengetése egy jól kitervelt, nagyszabású stratégia része. Az észak-koreai atomfegyver léte – teljesen jogosan – komoly aggodalommal töltheti el a szomszédos, fenyegetett országokat, nevezetesen Dél-Koreát és Japánt. Tokió és Szöul némi tanakodás után könnyen juthat arra a következtetésre, hogy saját hadi arzenáljuk fejlesztése a megfelelő válasz. No és kitől szerzik be a modern fegyvereket? A válasz egyértelmű: legfőbb szövetségesüktől, az Egyesült Államoktól. Japánt persze egyelőre még a második világháborút lezáró békeszerződések maradványaként konvenciók tiltják a túlzott fegyverkezéstől. De a szükség, mint tudjuk, törvényt bont. Jelen helyzetben aligha akadna olyan ország, aki ellenezné a szabályozás eltörlését, ha az ENSZ elé kerülne a kérdés.

No de mi a következménye annak, ha Japán arzenálja hipermodern fegyverekkel bővül? A válasz világos: a nagy történelmi ellenség, Kína is őrült fegyverkezésbe kezd. Mint tudható, az Egyesült Államok legfőbb hosszú távú ellenfele a dinamikusan fejlődő Kína. A sárga óriás gazdasági fejlődését azonban komolyan lefékezhetné, ha vad fegyverkezési versenyre kényszerítenék.

A Szovjetunió megbuktatásában kulcsszerepet játszott a fegyverkezési verseny. Nem kizárt, hogy Amerika most Kína esetében is a jól bevált recepthez nyúl. Minderre persze egyelőre még nincs bizonyíték, és a világ nagyobb médiumai sem pedzegetik a dolgot. Egyelőre az elemzők a koreai atomfegyver rövid távú következményeit latolgatják. Hogy a fenti gondolatmenet csak pesszimista utópia, vagy a szomorú jövő, arra az idő sajnos hamarosan választ ad. Egy máris bizonyos: a Föld egyre kevésbé biztonságos hely.

Sayfo Omar