Stratégiai aszimmetria

– Egy nemrég megjelent elemzésében három területet vázolt fel, amelyeken a baloldal szinte behozhatatlan lemaradásba került a kormánypártokkal szemben. Melyek ezek?

– Már a 2006-os válságtól kezdődően megmutatkozott, hogy a baloldal szellemi innovációs képessége lecsökkent, és ezen azóta sem sikerült javítaniuk. Aztán azok a pártok, amelyek 2010-ben választási vereséget szenvedtek – az MSZP – vagy frissen kerültek be az Országgyűlésbe, de ellenzékben maradtak – a Jobbik és az LMP –, idővel elaprózódtak: e folyamat révén jött létre a Demokratikus Koalíció és a Párbeszéd. Majd érkeztek melléjük újabb formációk – a Kétfarkú Kutya Párt, Márki-Zay mozgalma és a Momentum –, ám azok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Így az elmúlt tizenkét évben a fluktuáció szervezeti válságot okozott. Mindezen túl pedig érdemes megvizsgálni, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség emberi és tudásbéli fedezetével, mindenek­előtt pedig Orbán Viktorral szemben személyi értelemben milyen színvonalú alternatívát tud állítani a baloldal. Elmondható tehát, hogy drámai mértékű szellemi, szervezeti és személyi válsággal küzdenek, ezt nevezem a „három Sz válságának”. A hazai baloldal egyik téren sem hasonlítható össze a jobboldallal, emiatt alakult ki az a helyzet, amit stratégiai aszimmetriának hívok.

– A három terület közül melyikben látja a két oldal közti legnagyobb különbséget a 2002–10 közötti, illetve az utóbbi tizenkét évben működő ellenzék között?

– Nehéz volna ezeket a területeket egymástól függetlenül kezelni, hiszen a politikai kreativitáshoz mindháromra szükség van. A jobboldalon az utóbbi harminckét évben, ezen belül is a polgári körök meghirdetése óta eltelt kerek húsz esztendőben, illetve a 2010 óta eltelt tizenkettőben kétféle, párhuzamos építkezés zajlott: intellektuális-ideológiai, valamint pártpolitikai, és ehhez társult egy olyan organikus politikai nemzedék megformálódása, amelyik G. Fodor Gábor szavaival élve birtokában van a „kormányzástudásnak”. Mindez a magyarországi baloldalon döbbenetes mértékben hiányzik, egyenként és összességében is. Radikális idealistaként abban hiszek, hogy az Ige testté lesz, vagyis először szellemi befektetésre, intellektuális tőkefelhalmozásra van szükség, aztán föl kell építeni a gyakorlati struktúrát, a politikában ezek a pártok és társadalmi mozgalmak, és természetesen olyan emberek is kellenek hozzá, akik közösségként cselekednek. A baloldalon kialakult súlyos válság esetében az előbbi, vagyis a szellem parlagon hagyása az ősok, amelyet a 2010 óta menetrendszerűen bekövetkező, nagyarányú választási vereségek következtében rendre szervezeti válság követett. A magyarországi baloldal hat parlamenti pártjának összesen kilenc elnöke-társelnöke van, állandó köztük a veszekedés, de jól látható Gyurcsány Ferenc hegemóniája, és ez okozza a személyi válságot. Ezzel szemben a jelenlegi nemzeti-szuverenista politikai vezetés megszületése 1989-től datálható, itt egy szociológiailag jól megragadható csoportról van szó (’89-es nemzedék, Fidesz-gene­ráció, Bibó-szakkollégisták). Náluk összefonódott a barátság és a politika, a mai napig politikai közösségként vezetik az országot, és közösségi mítoszuk az egész magyar jobboldalra kisugárzik. Ilyen nagy, összetartó történelmi nemzedék a másik oldalon máig nem alakult ki. A szellemi befektetés évtizedekig tartó, hosszú távú munka, a ma kormányzó jobboldal közvetlen genezise húsz évre, a 2002-es választási vereségből leszűrt tanulságokra megy vissza, egy politikai nemzedék megképződése pedig – amint a Fidesz-történet is mutatja – nagyjából harminc évbe telik. A magyar jobboldal ezeket a befektetéseket mind megtette, és most látjuk igazán az eredményét.

– Mikor égett ki a baloldal szellemi táptalaja?

– A 2004 és 2009 között eltelt öt keserves esztendő már akkor is csekély intellektuális tehetetlenségi nyomatéka még sodorta őket 2014-ig. Ám ez volt az időszak, amikor megszűntek a balliberális oldal emblematikus lapjai: a Beszélő, amely az SZDSZ házi értesítője volt, illetve a Holmi, amelyet az új Nyugatként profiloztak. A 2010-es évek második felében aztán három olyan haláleset történt, ami megrázta a baloldalt: elment Esterházy, Konrád és Heller. A Demokrata olvasói – akik minden bizonnyal a nemzeti kormányzás legtántoríthatatlanabb hívei – számára hangsúlyoznom kell, hogy bár a felsorolt személyek gondolataival nem érthetünk egyet, azt mégsem tagadhatjuk, hogy a baloldalon legalábbis fontos kulturális szerepet töltöttek be. Esterházy Péter posztmodern nyelvet adott nekik, Konrád Györgytől kapták urbánus-kozmopolita világképüket, míg Heller Ágnes szentesítette a marxista baloldal és a liberalizmus szövetségét, sőt a legvégén még a Jobbik integrálására is áldását adta. Mára mindennek vége, ami meglátszik a baloldal napi politikáján is.

– Mégis milyen gondolatokra építi a baloldal az identitását?

– Tőkéczki László egyszer úgy fogalmazott, hogy az elmúlt száz évben a „magyarországi, gondolat nélküli utánzó baloldal” gyakran megjárta a „szellemi importáruházakat”. Vagyis Nyugatról hozott be eszméket, amiket megkésve próbált itthon elfogadtatni. 2010 és ’18 között is mindvégig ezt tették. Most, hogy a nyugati erőközpontok kiürültek, és ideológiák helyett már csak betűszók jegyzékére futja nekik – BLM és LMBTQ –, szintén ehhez a megoldáshoz folyamodnak itthon az O1G-vel. Ez azonban nem szellemi innováció, nem jelent jövőképet, nem vitaképes álláspont. A nyugati progresszió intellektuálisan kiürült, amit a gondolatilag önállótlan magyarországi baloldal még rosszabb formában termel újra. Így aztán a hajdani, nagy liberális eszmék, a rendszerváltoztatás nyugatos ígéretei után ma már nincs különösebb mondanivalójuk, olyan főleg nincs, ami széles néprétegek megszólítására alkalmas lenne. Aki szellemileg rest, már középtávon is kormányzásképtelen.

– Ráadásul ezek az importált eszmék már megvásárlásuk időpontjában is nagyon kis mértékben voltak összeegyeztethetők a magyar néplélekkel.

– Ezeknek az importból származó ideológiai „tartós tejeknek” a szavatossága Nyugaton már akkor lejárt, amikor behozták őket, a hazai baloldal mégis azt várta volna el, hogy jóízűen megigyuk. Az SZDSZ 1994–98 és 2002–2009 között kormányzó erő, de 1990 és 2010 között mindvégig kulturális tényező volt. Ők voltak a zsűri, ők voltak a referenciapont, a konzervatívokra pedig megfelelési kényszert akartak erőltetni. Eszméik – így a privatizáció, a liberalizáció, a dereguláció – kezdettől fogva hazai földbe ültetett idegen növények voltak, amikor pedig a növény nem tudott gyökeret verni, a talajt cserélték volna ki alatta. Ekkor jöttek a Gyurcsány-kormányok idején olyan uralmi technikák, amelyek válságba sodorták az országot 2006 és 2010 között.

– Mi az, amit képtelenek megérteni? Hiszen úgy tűnik, pontosan ugyanabban a hálóban vergődnek, mint a 2010-et megelőző időszakban, miközben ugyanazt ismételgetik, és más eredményt remélnek.

– Bár a politika működését nem lehet egyetlen sablonnal leírni, mégis léteznek általános törvényszerűségek és lokális szabályok, amelyeket az utóbbi, minimum tizenkét évben idehaza a jobboldal ír. A baloldal képtelen megérteni, hogy a magyar egy sajátos kultúrájú, egyedi társadalom. Ennek az igényeiből kell kiindulni, és ennek az elvárásait kell teljesíteni – ők ezt populizmusnak bélyegzik, mi népszuverenitásnak nevezzük. Ennek van egy legitimációs metódusa, mégpedig a többségi demokrácia, ami hatékony és stabil parlamenti többséget eredményez, amely a megfelelő alkotmányos keretek között végrehajtja a népakaratot. A népszuverenitás elvárása és a nemzeti szuverenitás működtetése között számos közvetítő eszköz áll rendelkezésre. Ilyen például, hogy a Fidesz mint pártszervezet mélyen jelen van a magyar társadalomban, Magyarország minden településen. De ilyen a Békemenet is, mint mozgósítóeszköz. Emlékszem, a 2002-es választási vereséget és Orbán Viktor Dísz téren elhangzott beszédét követően Lendvai Ildikó MSZP-frakcióvezető a Nap-kelte adásában a polgári körök mozgalmának meghirdetését úgy kommentálta, hogy a fideszesek „polgári öntevékeny csoportokat” hívtak életre, hozzátéve: ennek rövidítését nem akarja kimondani… Majd eltelt húsz év, és ugyanaz a Lendvai Ildikó, immáron politikai elemzőként viselkedve arról beszélt a televízióban, hogy érdemes lenne elgondolkodni a baloldalnak azon, hogy köröket szervezzen. A Fidesz legutóbbi, 2022-es győzelme egy húszéves fölépülési munka eredménye, a sikerrecept bizonyítéka, hogy amit ellenfelei 2002-ben gúnyoltak, azt húsz év múlva másolnák.

– Ahhoz képest, hogy ég körülöttünk a világ, a korábban említett elemzésében kifejezetten pozitívan fogalmazott a kormánypártok jövőbeli lehetőségeiről, és a miniszterelnökhöz hasonlóan 2030-ig tekintett előre. A nemrég még elképzelhetetlenül nehéz helyzet ellenére mi ad önnek okot erre az optimizmusra?

– A jelenlegi helyzetben Magyarország mindent megtesz, hogy szekerét az úton tartsa, de nem vagyunk függetlenek attól, ami térségünkben vagy éppen az Európai Unióban történik. Csehországban hatalmas tüntetést rendeztek a kormány elhibázott politikája ellen, Szlovákiában egymás után mondanak le a miniszterek, Bulgáriát egy Márki-Zay-hasonmás vezeti, Németországban kormányzati bénultság tapasztalható, Olaszország ismét előre hozott választások előtt áll, Nagy-Britanniában új miniszterelnököt neveztek ki. Amikor egész Európát a bizonytalanság uralja, sok optimizmusra valóban nincs ok. Mégis vannak pozitívumok, leginkább az, hogy a magyar kormány mögött – számban és erőben – soha nem látott felhatalmazás áll, amire lehet támaszkodni. A magyar kormány koalíciós kényszer és számottevő akadályoztatás nélkül tudja megtenni azokat a lépéseket, amelyek szükségesek a szekér úton tartásához, bármi történjék is körülöttünk. A két politikai oldal között meglévő stratégiai aszimmetria garancia arra, hogy a külső aktorok érdemben ne tudjanak beavatkozni, amit 2010 óta rendre megpróbáltak és jellemzően mindig a magyarországi baloldali pártokat, valamint az ellenzéki médiát és a kormány­kritikus NGO-kat használták eszközül. Az, hogy a magyarországi baloldali pártok szellemileg, szervezetileg és személyileg is mélységes válságban vannak, jó eséllyel azt eredményezheti, hogy a Soros-féle politikai spekulánsok sem látnak bennük fantáziát. Ez a politikai stabilitás erősödéséhez vezethet. A baloldal szellemi válságából való kilábalása minimum egy évtizedig el fog tartani, a szervezeti válság sem oldható meg egyetlen ciklus alatt, a személyi megújuláshoz pedig egy nemzedéknyi idő kellene. Így tehát jó okunk van 2030-at kijelölni stratégiai horizontnak.

– Az őszi belpolitikai szezon elején állva mire számít az elkövetkező hónapoktól?

– Könnyen lehet, hogy számos olyan jelenséggel kell majd szembenéznünk, amire képtelenség előre felkészülni, amiben akár egy politikai szupervihar lehetősége is benne van. Európa stabilizálódásához szükséges lenne az önsorsrontó szankciós politika befejezése és a béke kieszközlése. Jó jelnek kell értékelnünk ugyanakkor a lengyel–magyar szövetség restaurációjának igényét Mateusz Morawiecki részéről, és hogy mind Olaszországban, mind az Egyesült Államokban jobboldali fordulat következhet. Magyarországon a politikai stabilitás megőrzése elsődleges, amely a társadalmi rend megőrzésének és a mielőbbi gazdasági kilábalásnak a garanciája. Nehéz idők jönnek, a nehéz időkben pedig elengedhetetlen egy magabiztos, tapasztalt, határozott vezető. Az a szerencsénk, hogy nekünk van ilyen.