Huszonöt tavaszt láttam – a többinél becsuktam a szemem. Életerős fiatalember vagyok ma is, legalábbis úgy érzem.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Hányszor csukta be?

– Ötvenszer. Ennyi idő telt el a Corvin köz óta. Éppen hetvenöt éves vagyok. 1949-ben jöttem fel Budapestre, a megélhetés hozott ide, mert Gyónon, ahol születtem, abban az időben reménytelen volt megmaradni. Tanyán laktunk, a falutól körülbelül egy kilométerre, négy hold földünk volt, abból kellett volna megélni. Földművesek voltak a szüleim, nagyszüleim is, ameddig csak föllátni, végig. Egy tanya volt csak a közelben, tőlünk jobbra, ott laktak a Bábelék, akinek a fia most a kalocsai érsek.

– Hol van ez a Gyón?

– Már nem így hívják, mert egyben van Dabassal, az meg Sárival. Azt tudja, merre van Sári, könnyű megtalálni, mert Bugyi alatt van Borzas, az után meg Sári. Nem hiszi? Tényleg így van. Szóval abban az időben nem volt választási lehetőség, fel kellett jönni Pestre. 1949 augusztusában egy kétkilós kenyérrel a hátizsákomban, amit búzászsákból csináltam madzaggal összekötve, beállítottam a Madarász utcai munkaközvetítőbe, akkor úgy hívták, hogy köpködő. Az olyan hely volt, hogy hajaj… Nappal hosszú sorokban álltak az emberek, éjszaka meg ott aludtak a földön. Sokszor volt úgy, hogy éjjel jöttek a rendőrök és zseblámpával keresték az alvó emberek haja között a tetűt, nehogy terjedjen. Nem is mentem be közéjük, nyár volt, inkább kint aludtam a fészerben. Szerencsém volt, másnap kellett öt ember a Vastömegcikk Értékesítő Vállalathoz. Azután még sok munkahelyen megfordultam, mígnem 1953-ban behívtak katonának. 1955-ben szereltem le a tüzérségtől mint szakaszvezető és kiváló műszerész. Nem volt még szakmám, viszszamentem a Ruggyanta gyárba a vulkanizálóba. Nehéz munka volt, de jól lehetett vele keresni, én meg erős voltam, bírtam. 1956-ig dolgoztam ott.

– Hogyan maradt meg önben a szabadságharc?

– Keddi napra esett, emlékszem. A könyvtárosnőnek telefonált be az egyik barátom, aki aztán végigfényképezte a tizenkét napot, ezeket is ő készítette itt az asztalon, majdnem száz darabot, hogy utcai tüntetések vannak. Még viccből mondtam is neki, nehogy azt akard mondani, hogy a Kálvin térnél harcolnak! Munka után aztán én is fogtam magam, elmentem a Blaha Lujza térre. Azért oda, mert a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek a székházából egy Dudás nevű ember beszélt a tömeghez. Őt a szabadságharc bukása után halálra is ítélték. A közelben laktam, nem is mentem haza, kint maradtam egész éjjel, mert már olyan forró volt a levegő. Onnan indult a tömeg lebontani a Sztálin-szobrot, óriási volt a lelkesedés: éreztük a szabadságot. Az első sorokban mentem, a Vörös Csillag mozinál megálltunk, hogy vegyék le a homlokzatról a csillagot. Mire az orosz követséghez értünk az Andrássy úton, ami akkor Sztálin út volt, már lehetett hallani, hogy a rádióban beszél Gerő elvtárs, Rákosi helyettese. Az is csak olaj volt a tűzre. A szoborhoz érve láttuk, hogy a talapzatot már bontják a tüzértiszti iskolások. Marha nagy tömeg volt, ahányan csak elfértek az Andrássy úton, teljes szélességében, az mind odatódult. Darus kocsival próbálták meg ledönteni, drótkötelet kötöttek a Jóska nyakára, de nem ment, mert belül sínek voltak, hogy biztosan álljon, ezért autogén hegesztővel vágták el a lábát, így tudott kilépni a csizmájából. Csak az maradt a talapzaton, el is nevezték a helyet Csizma térnek. Éjjel 11 óra felé odahúzták teherautóval azt a nyolcméteres bronzszörnyeteget a Blahára, ahol addigra keresztbe fordítottunk egy villamost, hogy majd az orosz tankok ne tudjanak arra elmenni. Akkor már láttuk, hogy magyar katonák a sarki háznak, az Emkének a tetején géppuskafészket alakítanak ki. Reggel fél nyolckor mentem haza.

– Mi lett a szoborral?

– Szétdarabolták az emberek fűrésszel, kalapácscsal, mindenki hozott valami szerszámot, aki közel lakott, mindenkinek kellett belőle egy darab emlékbe. Persze napokig tartott, amíg elfogyott. Egyszer jött egy orosz harckocsi, útban volt neki, kicsit félrerúgta a Sztálin-szobrot, akkor az emberek elszaladtak, aztán megint fűrészeltek – mert egy ideig nem lőttek az oroszok. Nem is tudom, talán egy művésznő őrzi a fejét, úgy hallottam.

– Másnap bement dolgozni?

– Másnap már állt minden, nem kellett bemenni. Járkáltam az utcákon, ahogy sokan mások is, mindenki kíváncsi volt, meg élvezte a szabadság levegőjét. A Kálvin téren megnéztem, hogyan verik le a csillagot a tűzfalról. Harmadnap, 25-én, mikor elterjesztették, hogy Nagy Imre beszélni fog a Parlamentnél – így csalták oda a tömeget -, én azért nem értem oda, mert az orosz harckocsira, amelyik a Kossuth térre indult, már nem fértem föl, annyian lógtak rajta. Tudniillik az a ruszki páncélos oszlop, akiket Székesfehérvárról vezényeltek föl mindjárt első nap, hogy a Budapesten állomásozó harckocsizókat kisegítsék, egyáltalán nem voltak ellenségesek velünk. Sokan át is álltak, mikor már komolyabb harcok kezdődtek. És mivel nem fértem föl, gyalog indultam. Ahogy megyek, látom ám, hogy a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán is áll egy ruszki tank, és a tiszt egy tükröt a sárhányóra téve ott borotválkozik békésen, a kutya se bántotta. Mire a Kossuth térre értem volna, már a tömegbe lőttek az ávósok. Hozták szembe a sebesülteket teherkocsin, a platójára voltak fektetve, csak úgy zuhogott róla a vér. Kiabáltak a kocsiról, hogy gyertek a Rókusba vért adni. 1955 óta véradó voltam – egészen 65 éves koromig -, rögtön indultam, de már annyian jelentkeztek, hogy tőlem nem vettek vért.

– Az oroszok meddig nem lőttek?

– A Kossuth téri vérengzés indította el a harcokat, 26-án már komoly lövöldözés folyt. Aznap a Rákóczi tér közelében a szemem láttára robbant fel egy házaspár egy orosz harckocsiból kilőtt gránáttól. Emlékszem, olyan hálós cekker volt a kezükben, amilyet akkor sokan használtak, zöldséggel meg sárgarépával tele. Semmi nem maradt szegényekből. A következő lövés egy otthagyott villamos hátuljába talált, itt van róla a fénykép, így nézett ki, pár nappal később csinálta a barátom, akit említettem. Ahogy ott álltunk, egyszer csak jött vagy tíz rendőr, de továbbmentek, és egy közeli József körúti ház udvarában lerakták a keramitra a fegyvereiket, aztán szétoszlottak, elhúzták a csíkot. A kapu előtt elhaladva láttam, mi van az udvaron, gyorsan bementem, fölkaptam egy karabélyt, és irány a Corvin köz. Ez pénteken déltájban történt, épp akkor hoztak oda egy ágyút, ami végig őrizte a bejáratot. Mindjárt mondtam a kezelőknek, hogy mivel ez nem páncéltörő – rögtön feltűnt, hogy túl vékony a csöve -, ezért csak úgy lehet vele páncélost leküzdeni, ha a lánctalpra lőnek. Ki is lőttek vele sokat. Itt van például ez a kettő a fényképen, ezek egymásba csúsztak, egyiket mi lőttük ki, a másikat meg a Práter utcából a falábú Jancsiék. Jó párat Molotov-koktéllal intéztek el, azt könnyű volt csinálni, mert a Corvin köz mögött volt egy benzinkút. Első este jött egy harckocsi, hangosbemondón hirdette, hogy aki este nyolc óráig leteszi a fegyvert, az amnesztiát kap, ugyanakkor leadtak belőle egy sorozatot géppuskával, azzal megöltek egy férfit a Üllői út túloldalán.

– Hogyan dőlt el, hogy ki parancsol?

– Eleinte nem volt semmilyen rangsor, később meg csak úgy magától, természetes módon, mindenki egyformán gondolta. Ahogy ez kialakult, már nem is jöhetett be akárki a Corvin közbe, csak aki ott lakott. Én is álltam őrségben, ma is emlékszem, szekér volt a jelszó.

– A harcok szünetében nem is ment haza?

– Nem, csak olykor megmosakodni. Eleinte a moziban aludtunk, később már a közeli iskolában, mikor az is a felkelőké lett. Annak az alagsorában volt egy ebédlő, oda jártunk le enni, előtte sebesülteket ápoltak ott. Egyet még én is segítettem kiadni az ablakon előző nap, jóval később találkoztam is vele az utcán, hiányzott a fél lába. Valamelyik nap, már nem emlékszem, egy szovjet harckocsi megadta magát. Attól kezdve ott állt bent a Corvin közben, az orosz katonák is velünk ettek az alagsorban.

– Ön nem sebesült meg?

– De igen, november 5-én. Az előző nap megindult orosz támadásban nagyon sok lett a sebesültünk, több egyetemista is volt köztük, aknavetővel lőttek minket. Oda csak azzal tudtak belőni a ruszkik, mert nagyon jól védhető hely. Szemben az árkád van, hátulról meg épületek. A Nemzeti Múzeumnál álltak az aknavetők, azt mondták a fiúk, akik kimentek felderíteni. Én is repesztalálatot kaptam, tessék megnézni, milyen karcsú a bokám, meg a karomon is végig itt van a nyoma, aztán itt is, mind a két oldalamon, a gerincemben most is van egy szilánk, meg a combomban is, mert az orvos azt mondta, veszélyesebb lenne kiszedni, mint bent hagyni. Nem vesztettem el az eszméletemet, de mozdulni nem tudtam. A többiek kiabáltak mentőért, közben elkötötték nadrágszíjjal a lábamat, mert marhára vérzett. Betettek egy Pobjeda hátsó ülésére, eszembe jutott, mi lesz, ha a Pobjedát is eltalálják, de egy órán belül már a kórházban feküdtem műtőasztalon az alagsorban.

– Olyan sok volt a sebesült, hogy nem fértek máshol?

– Sokan voltunk, de nem azért vittek le, hanem mert nem merték fönt tartani a betegeket a lövöldözés miatt. Még jóval a harcok után is, mikor egyszer valami magas rangú orosz katonát temettek, és a díszsortűz odahallatszott, rögtön kitolták az ágyakat a folyosóra, nem tudták, miért lőnek.

– Mi lett a sorsa a szabadságharc után?

– Semmi különös, egy évig betegállományban voltam, aztán visszamentem dolgozni, de persze már nem tudtam nehéz munkát végezni. A hatvanas évek elején lettem rádióműszerész, úgy mentem nyugdíjba. Ezek nem ismertek, aki meg elárulhatott volna, nem árult el. Még a kórházban feküdtem, mikor egyszer bejött egy orosz tiszt, végignézte a sebesülteket, és aki harcban sérült meg, elvitte, sokan kaptak így 3-4 évet. Nekem az volt a szerencsém, hogy az orvos mást írt be a nyilvántartásba, azt jegyezte be, hogy „utcán sérült meg”. Azért írhatta ezt, mert nem golyó ütötte sebem volt. Ugye akkor sokan például sorban állás közben megsebesültek repeszektől, így nem volt feltűnő. Ezt a három ujjamat nem érzem a bal kezemen, mert az idegek sérültek. Úgy kötötték össze, ez volt a legjobb megoldás, hogy ha a csuklómat behajlítom, az becsukja a hüvelykujjamat, a középső ujjam pedig becsukja a mutatóujjamat. Nem érzem a kezemet, de legalább be tudom csukni.