Segíteni szeretnék az embereknek a zenén keresztül. Szerintem ez olyan nyelv, amelyet mindenki megért. Alkalmas rá, hogy megtudja az ember, kicsoda ő, hová tartozik, és mivel tartozik.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Mire gondol pontosan?

– A nemzethez tartozásra. Sajnos a média ezt a tudást naponta rombolja, gyengíti. Sok emberrel beszélgetek, tapasztalom, mennyire hiányzik ez a tudás ahhoz, hogy mondjuk a politika történéseiben eligazodjon valaki. Ez nagyon elszomorít. A sajtó rendszerint úgy hazudik, hogy közben minden részlet, amit elmond, igaz. Ennek nagyon érti a módját. Mindent csak egy kicsit tesz arrébb, és a végeredmény máris teljesen ellentétes lesz a valósággal. És aki csak ezt akarja hallani, annak nem is lesznek saját gondolatai a valóságról, bármit el lehet hitetni vele. Így könynyű szembefordítani egymással embereket, ezt tartom a legnagyobb bajnak. De meg vagyok győződve róla, hogy a szeretet ereje százszor erősebb bárminél, és annak nem lehet ártani semmilyen eszközzel. Talán elég, ha csak Mahatma Gandhi nevét megemlítem. A világ dolgait gyűlölködéssel, ellenségeskedéssel nem lehet megoldani, csak jóindulattal és szeretettel.

– Hogyan lett tárogatós?

– Soha nem tanultam zenét. Még édesapám sem tanított, pedig elég jól játszott műkedvelő szinten. Mikor kértem, hogy tanítson meg engem is zenélni, kezembe nyomta a citerát, és azt mondta, kísérletezzek, őt sem tanította senki.

– Zeneelméletet sem tanult?

– Nem.

– Kottát olvasni tud?

– Nem tudok.

– Milyen hangszereken játszik?

– Sokfélén. Valamikor citerával kezdtem, aztán jött a furulya, szájharmonika, szaxofonok, tangóharmonika, hegedű, basszus és szoprántárogató, mandolin, cimbalom, de ami legjobban szívemhez nőtt, az a tárogató. Különleges és nagyon ritka hangszer. Kevesen tudják, hogy teljesen magyar, csak nálunk van, itt is alakult ki. Valamikor létezett a török síptárogató, ez világszerte elterjedt, körülbelül harminc centi hosszú, vékony törzsű, nagyon széles tölcsérű, kúp alakú hangszer. Éles, kemény hangja volt, emiatt katonai üzenetközvetítésre is használták csata közben, az egymástól távolabb lévő csapattestek ezzel jeleztek egymásnak. Csata után pedig este tábortűznél ezek hangja mellett vigadoztak, vagy búsultak. A Rákóczi-szabadságharc idején élte fénykorát. Ezért a német császáriak később szekérszámra gyűjtötték össze és semmisítették meg, mert annyira tartottak tőle, azt mondták, ez Rákóczi hangja. Igen kevés maradt meg belőle, sokáig nem is lehetett az országban tárogatószót hallani. A kiegyezés után kutatni kezdték a magyar zenei múltat, akkor fedezték fel, hogy volt valamikor egy ilyen hangszerünk. Néhányat rendbe hoztak, de a hangja az akkori zenei ízlésnek már nem felelt meg, ezért megbízták Sunda Vencel József hangszergyárost, hogy alakítsa át. Övé volt a Monarchia két legnagyobb hangszergyárának egyike, a másikat Stowassernak hívták. Ők is kísérletezni kezdtek, és egyszerre mind a ketten szinte pontosan ugyanazt a hangszert állították elő. Volt is belőle nagy per, hogy melyik lopta el az ötletet a másiktól. Tulajdonképpen a szaxofon és a klarinét ötvözete lett belőle, de nagyon lágy, bársonyos hanggal. Olyan magyarázatot is hallottam, hogy e hangszer elkészítésének célja az volt, hogy a nagy zenekarokban legyen valami a réz és fafúvósok hangzása között. Ez a millennium körül történt. A két háború között már annyira elterjedt a használata, hogy talán a legkedveltebb hangszernek számított. Rengeteg nemzeti jellegű dalt írtak rá, például a Trianon elleni szerzeményeket kivétel nélkül. Csak érdekességképp jegyzem meg, hogy az egyik legismertebbet, a Krasznahorka büszke várát gróf Andrássy Gyuláné írta, tehát ez már a kuruc romantika dalaihoz tartozik, nem pedig kuruc kori, ahogy sokan gondolják. Ugyanígy például a Rákóczi megtérése, amelyet Kacsóh Pongrác székely matematikus és zenetörténész írt éppen száz évvel ezelőtt abból az alkalomból, hogy Rákóczi hamvai hazatértek Kassára. A háború után megint az történt, ami a Rákóczi-szabadságharcot követően, a nemzeti jellegű dalokat betiltották, énekelni sem szabadott őket nyilvánosan, ezzel a tárogató sorsa újra lehanyatlott a nemzetével párhuzamosan. A fiatalok nem fogták már meg a hangszert, az öregek elhaltak. Ma már legfeljebb százan, ha vagyunk, akik még játszunk tárogatón, és nagy részünk elég idős, több mint a fele hetven év feletti.

– A hangszerészek közül foglalkozik még valaki tárogatókészítéssel?

– Szerencsére vannak még ketten, egyikük Budapesten, másikuk Baján. Ő jó barátom, szoktam hangolni a hangszereit. Az a tervem, hogy a tél folyamán lejárok hozzá, és megtanulom a tárogatókészítés fortélyait, ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy ennek a hangszernek nem szabad elvesznie, nem szabad kihalnia, mert fontos, hogy létezzen. Ez olyan fafúvós, amelyik még ma is fából készül, a fa pedig egy idő után tönkremehet, megrepedhet, habár láttam már sok olyan Stowasser-gyártmányt, amire nagyon vigyáztak, és még hetven-, nyolcvanévesen tökéletes állapotban voltak. Úgy veszem észre, mintha már kezdődne valami érdeklődés a tárogató iránt, sokszor odajönnek hozzám fellépéseim után, mindenkit biztatok, hogy szerezzen be egyet, próbálja ki. Annyi szeretetet kapok a hangszerem által, hogy földolgozni is nehéz. Szeretném, ha ezt minél több ember megérezné. Végül is az a célom, hogy ahol csak lehet, bemutassam, a lehető legtöbb emberrel megszerettessem, és segítsek nekik, hogy hozzájussanak. Úgy tapasztalom, hogy az emberek hetven-nyolcvan százalékának fogalma sincs, hogy mi ez. Sokszor találkozom olyannal, hogy valaki azt mondja, ja, tárogató, hú, az nagyon jó, azt így tekerni kell, ugye.

– Egyedül szokott fellépni?

– Egyedül is szoktam, de sokszor megyek két barátommal, egyikük cimbalmos, másikuk tárogatós, ő zenetanár, inkább a komolyzenét és a környező népek zenéjét, én inkább a népies jellegű darabokat mutatom be. Egy kétórás előadáson a tárogató minden lehetőségét megismerheti a közönség. Sok jótékonysági fellépést is vállalok, volt már itt Kalocsán a cunami áldozatainak javára, a dévai árvaház megsegítésére, most nemsokára Baján lesz egy, a Wass Albert-szobor felállítására gyűjtve fölkértek előadásra. Ilyenre azért megyek szívesen, mert az a jó érzés, amit a hangszertől kapok, itt összekapcsolódik egy jó céllal, a kettő nagyon illik egymáshoz.

– Mennyire ismerik ezt a hangszert külföldön?

– Szinte ismeretlen Európában, bár egy-két dzsessz-zenész már észrevette a benne rejlő lehetőségeket, újabban kezdik használni. Sőt már néhány komolyzenei darabot is hallottam, amit tárogatóra írtak. Ez különben már a XIX. században is előfordult, Wagner a Trisztán és Izolda című operájába külön tárogatószólót épített be, persze akkor még a régi török síptárogatóval játszották, ma pedig oboával. Azon a CD-n, amit ismertebb hazafias dalokból állítottam össze, és most augusztusban jelent meg, hallható is a török síptárogató a Kecskés együttes jóvoltából, akik kuruc nótákat adnak elő rajta, és más korabeli hangszereket is megszólaltatnak, tekerőlantot, kobozt. A lemezfelvétel is az ő műtermükben készült Szentendrén. Régóta készültem rá, rengeteget dolgoztam rajta. Én teljes szívemből próbálom népszerűsíteni a tárogatót, mert csodákat kapok tőle. Szerintem úgy hat az emberekre, mint egyetlen más hangszer sem. Mikor játszom rajta, látom a körülöttem állók szemét, és tudom, hogy nem engem látnak, hanem valami egészen mást. A magyar ember lelkét nagyon meg tudja fogni. Mikor szép dolgokat vagy nagy érzéseket adhat át valaki, az őt magát is fölemeli, nemesíti. Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy nem is én játszom a tárogatón, hanem az játszik velem, én csak az ujjaimat adom kölcsön, meg a levegőt. Sokszor úgy szól a hangszer, hogy érzem, nem én irányítom a játékot, egyszerűen csak jön.

– Lányai tanulnak zenét?

– A két kisebbik népi furulyát tanult, sajnos most megszűnt az oktatás, nagyobbik lányom gitározni próbál, de még nem elég nagy a lelkesedés. Bízom benne, hogy az a zeneszeretet, amit én édesapámtól örököltem, előbb-utóbb őbennük is gyökeret ereszt, mert aki zenélni tud, abban olyan többlet van, ami bármikor megvigasztalja. Helyre tudja billenteni az ember lelkét, ha elővesz egy hangszert, és elkezd rajta játszani, amikor valami nem úgy sikerült az életben, ahogy szerette volna. Ezért is lenne jó, ha minél többen zenélnének, mert ebben az országban nagy szükség van rá, hogy emberek a lelki egyensúlyukat megtalálják.

– Mindegy, hány évesen kezdi el valaki?

– Teljesen mindegy, ha van egy kis zenei hallása és kitartása, akkor megy a dolog. Például pár évvel ezelőtt a szokásos éves tárogatóstalálkozón Szerencsen meglátok egy nagyon idős, alacsony kis bácsikát. Kérdem a többiektől, ki ez, de nem ismerte senki. Odamegyek hozzá, bemutatkozom illendően, ő is, és kérdem tőle, hogy Lajos bácsi, maga is tárogatós? Azt mondja, még nem. Az újságban olvasta, hogy itt tárogatóstalálkozó van, eljött, hogy megismerkedjen velünk, mert ő tárogatón akar tanulni.

– Hány éves volt?

– Na, nekem is ez volt a következő kérdésem, nyolcvanhárom. És azóta Lajos bácsi minden évben odajön a találkozóra, kiáll a tárogatósok elé, és eljátszik két dallamot. Kicsit botladozva, kicsit akadozva, de eljátssza. Ezt a lelkületet át kéne ragasztani mindenkire.

– Végezetül mondjon pár szót magáról is.

– Nyolcéves voltam, mikor a szüleim elváltak. Nagyapámék neveltek fel. Sofőr lettem egy állami gazdaságban. Mikor az megszűnt, munkanélküliség várt rám – nehéz időszak volt. Még tíz évig éltem ott, Császártöltésen, harmincöt kilométerre innen. Pár éve lakunk itt, Kalocsán. Most kisvállalkozó vagyok, műanyag nyílászárókkal foglalkozom, de már inkább a zenéből élek, mert a mai gazdasági helyzetben a vállalkozás sorsa olyan bizonytalan. Három kislányom van.