Földbirtokos családból származom. Olyan családból, amely katonákat is nevelt, magam is ezt a pályát jártam be. 1917-ben születtem, nemrég múltam 89 éves.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György – Édesapja melyik úton indult el? – Annak idején katonaiskolát végzett Pécsett. Szinte mondhatni, hogy ez a véletlennek köszönhető, ugyanis megbukott latinból, erre a családi tanács úgy döntött, jó lesz katonának. Így végezte el a hadapródiskolát és lett hivatásos tiszt. Az első világháború után gazdálkodni kezdett, de 1929-ben, a gazdasági világválság idején a búzának mázsája egyik napról a másikra húsz pengőről leesett nyolcra. Annyira tönkrement, hogy kénytelen volt eladni a birtokot. – Az ön pályaválasztására hatottak a történtek? – Nem sokkal ez után érettségiztem, 1935-ben. A család elhatározása volt, hogy katonai pályára kell lépnem, mert az biztos megélhetés. Őszintén szólva, nem erre készültem, inkább vegyész szerettem volna lenni. 1939-ben végeztem a Ludovikán. Már fél évvel a rendes időpont előtt fölavattak minket, mert a közelgő háború miatt bővítették a hadsereget, kellettek a tisztek. Hamarosan jött az erdélyi bevonulás 1940-ben. A Nagyváradra és Kolozsvárra bevonuló 3. szombathelyi hadtest parancsnoka mellé jelöltek ki parancsőr tisztnek. Nagyváradról egy küldöttség jött ki taxival a határhoz, és kérték a tábornok urat, hogy adjon melléjük egy tisztet, aki megnézi, méltóképpen díszítették-e föl a várost a magyar csapatok bevonulásához. Engem küldött velük, és persze utolértük az úton a kivonuló román csapatokat. Amíg ők kullogtak hazafelé, a magyarok már díszítették virággal a kapukat, zászlókat tettek ki, végtelen megható volt. Kolozsvárra szakadó esőben vonultunk be. A város előkelőségei csodálatos díszmagyarban álltak, az urak is, hölgyek is, a könnyük egybefolyt az esővel, most is csak meghatottan tudok rá viszszagondolni, ahogy fogadtak minket. Jelen voltam a kormányzó hivatalos bevonulásakor is, ott álltam az emelvényen. – Hogy emlékszik a kormányzó beszédére? Hogyan fogadta a közönség? – Sírtak az emberek. Végtelenül meg volt hatódva mindenki. – Részt vett a háborúban? – A bevonulás után visszakerültem Szombathelyre az alakulatomhoz, a lovas tüzérekhez. Akkor lettem vőlegény, és további pályám szempontjából, mint hivatásos tisztnek, fontos volt, hogy frontszolgálatot teljesítsek, ezért jelentkeztem egy gépvontatású tüzérosztályhoz, a lovas tüzéreket ugyanis nem mozgósították. Ezzel az alakulattal kerültem ki 1942 áprilisában az orosz frontra. Ha jól emlékszem, a németek június 21-én indították meg támadásukat a Don felé nagy erőkkel – teljes légifölényük volt. Nagy harcok nem is voltak, csak Tim előtt volt egy kis ellenállás. Ott, emlékszem, egyszer megjelent egy terepjáró kocsival a hadsereg parancsnoka, Jány vezérezredes, kiszállt a kocsiból és ment előre gyalog a bakákkal, nem fedezte magát egy pillanatig sem. Hamarosan elértük a Dont. Közel voltunk Voronyezshez, attól kissé délre ástuk be magunkat, Gremjatse falu mellett. Magába Voronyezsbe németek vonultak be. A harcokról csak annyit, hogy sajnos nagyon rossz véleményem van a felső vezetésünkről, mert a mi oldalunkon három hídfőállása maradt az oroszoknak. – Mekkora hídfők voltak ezek? – Aránylag nem voltak nagyok, talán a legnagyobb Uriv körül volt, annak a mélysége lehetett legfeljebb 3-4 kilométer, ahol a legmélyebben hatolt be a mi területünkre, és a szélessége sem volt több 7-8 kilométernél. A magyar vezetésnek az lett volna a feladata, hogy ezeket megszüntesse, innen az ellenséget kiszorítsa. De egy rettenetesen rosszul előkészített támadásban sikertelenül próbálták meg ezt. Azt a szerencsétlen gyalogezredet, amelyiknek a támadást ott a mi sávunkban végre kellett hajtania, a felvonuláskor ellenkező irányba indították el valamilyen véletlen folytán, úgyhogy 40 kilométeres gyaloglás után érkeztek meg éjféltájban a kitűzött helyre, azzal a feladattal, hogy hajnalban teljesen ismeretlen területen, sötétségben, holt fáradtan hajtsák végre a támadást. Persze nem sikerült. Ez volt az egyik ok, a másik az, hogy összesen három hadosztály tüzérsége vonult ott föl, nagyon komoly erő, de a harmadikkal, a páncélos hadosztály tüzérségével semmilyen összeköttetésünk nem volt. Megvolt a parancs, hogy hajnalban hány óra hány perckor kell tűzcsapást mérni az ellenséges állásokra, utána indul meg a gyalogsági támadás. Ahogy kezdett világosodni, távcsővel figyeltem a területet és láttam, hogy a magyar csapatok – az említett gyalogság – már majdnem elérte azt a területet, ahová nekünk tűzcsapást kell mérnünk 5 perc múlva. Ugyanis nem ütköztek orosz ellenállásba, ezért tudtak menni előre. A szomszéd hadosztály figyelője szintén látta, de a páncélos hadosztály tüzérségének a figyelője nem. Így mi fél kilométerrel előbbre vittük a tüzet, nehogy a saját csapatainkat lőjük, de a páncélosok tüzérsége belelőtt az előrenyomuló csapatokba. Persze rögtön visszavonult a magyar gyalogság, mire az oroszok azonnal ellentámadást indítottak. Harckocsik jöttek mögöttük, azokat mi tüzérségi tűzzel visszazavartuk, így aztán egy csomó veszteség árán maradt a hídfő határa ott, ahol volt. Ez történt augusztus 10-én. Ez az egész, ahogy ezt megtervezték, a vezérkarnak olyan borzasztó melléfogása volt, hogy az szörnyű. Ezután már különösebb harcok nem voltak. Így telt el az ősz, kezdtük építeni a bunkerokat, a téli állást. Szabadságon nem voltam egy napig se. Ahogy közeledett a tél, már jöttek a hírek, hogy micsoda súlyos harcok vannak Sztálingrádnál meg a Kaukázusban. A német csapatok támadása megállt. Nem nagy bizalommal készültünk a karácsonyra. Január 12-én megindult a nagy orosz támadás. Nekünk szerencsénk volt, mert ugyan közvetlen mellettünk törtek be, de a mi ütegünket nem támadták. Este, a sötétség leple alatt – de akkor már rettenetes hideg volt, 20 fok alá ment a hőmérséklet – visszavonultunk. Nagy nehezen sikerült kiszedni az odafagyott lövegeket az állásból, rákapcsolni a vontatóra, és elindultunk vissza északra, Voronyezs alá. Egészen január 26-áig ott maradtunk a kanizsai hadosztállyal, az utolsó magyar egységgel, és csak a németekkel együtt indultunk el. Közben folyton esett a hőmérő higanyszála, mindig hidegebb lett, és a mi olasz vontatóink, amelyeket mediterrán éghajlatra terveztek, teljesen hasznavehetetlenné váltak. Így ott kellett hagyjuk az ágyúkat, csak a kézifegyvereink maradtak. – Hogyan emlékszik a visszavonulásra? – Anyanyelvi szinten beszéltem németül, ezért a parancsnokom átküldött a németekhez összekötő tisztnek, velük jöttem, az én alakulatom pedig mögöttem 2-3 kilométerrel. Egy napon a két huszár hírvivőm nem tért vissza, így megszakadt az enyéimmel a kapcsolatom. Néhány nap után a németek kijelentették, hogy mivel nincs öszszeköttetésem, és nekik is kevés az élelmük, menjek vissza az alegységemhez. Visszavonulás közben még volt egy nagy páncélos csata Gorsosnojénál. Azon a napon huszonnégy órán keresztül egy kilőtt páncélosnak támaszkodva álltam – az volt a fedezékem. Ott leszállt egy német futárgép, és hozta a német alakulat parancsnokának, Siebert altábornagynak a lovagkereszthez a tölgyfalomb ékítményt a berlini főhadiszállásról. A pilótának odaadtam egy pár soros levelezőlapot, amin tudattam a családommal, hogy élek. Csodálatosképpen itthon meg is kapták, ez volt az első hír rólam. – Hány kilométert jött gyalog? – Körülbelül 800 kilométert gyalogoltam három hét alatt. Olyan borzalmas kimerülten, hogy az ember ahogy baktatott, nekiment az előtte menő hátának, mert közben aludt – még álmodott is. Mikor beértünk az első már működő vasútállomásra, még bent állt az utolsó szabadságos vonat. Csak akkor vettük észre, hogy tele vagyunk tetűvel. Egy darabig mentünk ezzel a szabadságos vonattal, addig, ahol már tudtak bennünket tetvetleníteni, kaptunk rendes ennivalót is, tehervonatra szálltunk, és Zsitomiron keresztül hazaszállítottak. Zsitomirban hozzácsatoltak minket a vezérkar vonatához, egy darabig azzal jöttünk. Az is olyan rosszulesett, hogy a vezérkarból senki nem jött hátra megnézni, hogy kik ezek a szerencsétlenek. Senki velünk nem törődött, csak a Jány parancsát lobogtatták, amiben az állt, hogy elvesztettétek a becsületet, mert ellenséges túlerő az állásokból kivethetett. Holott mi voltunk az az alakulat, amelyik végig ott maradt a Don mellett. – Mikor ment vissza a frontra? – Akkor egy évig nem kerültem ki újra, ellenben 1944 augusztus első napjaiban mozgósítottunk, és ütegparancsnoki beosztásban az alföldi harcokban vettem részt. A románok annyira futottak előlünk, hogy nem tudtam az üteggel állásba kerülni, mert mire fölálltunk volna, már csak a porfelhőt láttuk az ég alján. Nyomultunk délre, amikor egyszer csak visszarendeltek minket Aradra azzal, hogy Világosnál orosz páncélos erők áttörték a frontot. Aradon 2-3 napig harcoltunk, aztán visszavonulás, visszavonulás, végig az Alföldön. E harcok után kaptam egy magas kitüntetést, a Magyar érdemrend hadiékítményes lovagkeresztjét hadiszalagon. Ezért lettem vitéz. Számomra úgy ért véget a küzdelem, hogy Kiskunfélegyháza mellett egy hajnali tüzelőállás szemrevételezéskor egy akácosban meglőttek. Hadikórházba kerültem Szombathelyre, azzal együtt telepítettek ki Ausztriába, mikor közeledett a front. Családomat már egy héttel előtte kitelepítették. Bad Ischl környékén volt egy nemzetközi jogilag védett üdülőváros, minden nyaralóra hatalmas vöröskeresztet festettek a repülőknek, azt nem bombázták a nyugatiak. Ott találkoztam a családommal. 1945 májusában lett vége a háborúnak, az a rész amerikai megszállás alá került. – Hadifogságba esett? – Nem. Az amerikai körzetparancsnok megbízott, hogy szervezzem meg a magyarokat a táborokban, mert lassanként indulnak hazafelé. Kaptam egy személygépkocsit, kijelölt egy villát, ahol kitűztük a magyar zászlót és gyűjtögetni kezdtük a magyarokat a környékről. Ez ment egészen 1945 őszéig, akkorra mindenki hazajött onnan. De itthon már volt ellenem egy följelentés, ezért letartóztattak. Jóval később kisült, hogy egy tartalékos gh-s zászlós jelentett föl. Ugyanis az amerikaiak adtak némi élelmet is, konzervet, ezt-azt-amazt, és őt bíztam meg az élelmezés lebonyolításával, mint szakembert. Ő pedig az osztrákokkal üzletelgetett. Mikor erre rájöttem, azonnal elzavartam. Ez volt a bosszúja. – Mi lett a következménye? – Fölhoztak Pestre, itt voltam a katonapolitikai osztályon, ami az ÁVO elődje volt, a pincében tartottak három hétig a Nádor utcában. Voltak ott mindenfélék, halálraítéltek is többek között. Reggelire kaptunk valami fekete löttyöt, arról azt mondák, hogy kávé, meg egy darab komiszkenyeret, ami egész napra szólt. Délben egy adag kukacos lencse vagy borsólevest, este megint egy feketekávét. Irtózatos sok poloska volt. Emeletes priccseken aludtunk. Hogy az ember mégse arra a deszkára tegye a fejét, a tenyerét az arca alá tette, de rövid idő múlva a sok csípéstől földagadt az arca, akkor lesöpörte róla a poloskákat és próbált tovább aludni. Egy nap kérdi az egyik géppisztolyos, hogy van-e maguk között borbély. Én késsel borotválkoztam, gondoltam, el tudom végezni ezt a munkát, rögtön jelentkeztem. Egy magánzárkához vitt, ahol még világítás sem volt. Hozott valami fényt, és látom, hogy Nagyőszi altábornagy van bent, a falra meg vérrel van felírva, hogy Beregfy. Tehát onnan vitték kivégezni Beregfy vezérezredest, a Hadiakadémia egykori parancsnokát. Rendkívül képzett vezérkari tiszt volt, az ő irányítása alatt tanultak a leendő vezérkari tisztek. Nagyon erősen németbarát volt, szinte elvakultan, végül a nyilasokhoz csatlakozott. A saját vérével írta föl nevét a falra. Hogy Nagyőszi altábornagynak mi lett a sorsa, nem tudom. Mikor három hét múlva elengedtek, olyan gyenge voltam, hogy mint az őszi légy, úgy szédelegtem ki a Nádor utcába. Átvánszorogtam a túlsó oldalra, ott a szemben lévő ház lépcsőjére leültem és próbáltam befűzni a csizmámat, de ahhoz sem volt erőm. – Talált valamilyen munkát? – A nagy munkanélküliség miatt szellemi szükségmunkásokat is képeztek, hogy mégis legyen valami keresete a diplomásoknak, így lettem malomellenőr. Egészen 1949 nyaráig ezzel foglalkoztam, akkor államosították a malmokat, én pedig Mosonmagyaróvárra kerültem, az Észak-dunántúli Malomipari Központba. Nehezen éltünk, nagyon nehezen, négy gyerekem volt, és egy fizetésből kellett megélni. Óváron 1956 júliusáig dolgoztam, akkor aztán bekerültem Győrbe, mert oda tették a központot. – A szabadságharc napjait hogyan élte meg? – Termelési osztályvezető voltam, gondoskodni kellett róla, hogy a sütőüzemek liszthez jussanak. Nehéz volt megszervezni, hogy a távolabbi malmokból is be tudjuk hozni a lisztet, mert a mozgóképes teherautók menekülteket szállítottak a határra. Nem is értem rá politikával foglalkozni, mert az ellátás minden időmet lekötötte.