Miközben megszüntetik, átalakítják a kórházi férőhelyek ötödét és végletekig feszült bizonytalanság uralja az egészségügyben dolgozók mindennapjait, a kormányzatról úgy pereg le mindennemű ellenzéki javaslat, akár a falra hányt borsó. A média mégsem ezzel foglalkozik. Helyette hiszterizál: egy főorvost emleget, aki a hírek szerint politikai nézetei miatt megtagadta egy rendőr hadnagy ellátását…

A közelmúlt tömegbalesetei, az augusztusi tűzijáték és a szeptemberi-októberi utcai harcok eseményei újra ráirányították a közvélemény figyelmét a sürgősségi ellátás fontosságára, a traumatológusok olykor embert próbáló, hősies helytállására. Mert nincs még ez olyan orvosszakma, ahol a lélekjelenlét, az azonnali döntés képessége és a higgadt teherbírás akkora súllyal esne latba, mint a baleseti sebész munkájában. Ők megmérettetnek és vizsgáznak nap mint nap, szakmai tudásukon túl emberségből, helytállásból, csapatmunkából és empátiából is. Pillanatok alatt kész a baj, már száguld is a mentő, és a műtő készen áll. Élet és halál néz farkasszemet… Zöld köpenyesek vezényszavai mögött szakszerű mérlegelés és óriási lélekjelenlét vívja az idegek harcát az életért. Akik csak a külföldi szappanoperákból ismerik a sürgősségi ellátás világát, könnyen azt gondolhatják, hogy a traumatológia maga az őskáosz: a műtő körül, a laborban és az osztályokon fejvesztve rohangáló zöld köpenyesek hordágyon tolják véres tömegbalesetek sérültjeit, akik egyre csak érkeznek a legkülönbözőbb bejáratokon, miközben a sérülteknek sem a száma, sem esetük súlyossága nem érzékelhető, emberi ésszel fel nem fogható. Vagyis a traumatológia káosz és kapkodás. Nagy lenne a baj, ha ez a valóságban is így lenne. De nincs így. Épp ellenkezőleg. A rend és az összeszokott csapatmunka egy-egy ilyen baleseti központ működésének alappillére. De akkor hogyan lopózhat be a műtő hűvös, zárt világába, egyáltalán, a baleseti sebészetre bármi, amire a közvélemény olykor kiábrándultan legyint: ez már megint politika? Nem súrolja már-már az ízléstelenség határát, amint a hivatásos hírcsinálók újabb színpadi jelenetéhez azt a helyszínt választják, ahol ennek végképp nincs helye? Ahol senki nem rendőr vagy rab, népfelkelő, forradalmár, futballhuligán vagy oszlató, jobb- vagy baloldali, zsidó, keresztény vagy mohamedán? De még csak nem is vállalatigazgató vagy éppen takarítónő, nem szegény és nem is gazdag, hanem egyszerűen egy balesetet szenvedett beteg ember? Akin mindenképpen és mindenáron segíteni kell. Mégpedig legelőször az orvosnak. Aki emberfeletti küzdelmeiért minden tiszteletet megérdemel. A hivatásos hírcsinálók jóvoltából azonban a hírek nem erről szólnak. Alig ocsúdtunk fel az utcai harcok rémképeiből, jött az újabb hír: nyomoz a rendőrség egy segítségnyújtást megtagadó orvos ellen. Megtagadta volna egy orvos a segítségnyújtást, mert a beteg egy rendőr? De hát hol élünk? – kapja fel a fejét az átlagnéző, átlagolvasó. Hallatlan. Már kész is az újabb, a közvélemény idegeit borzoló, a lényegről és a valóságos problémákról a figyelmet elterelő hisztéria. Egy új Tóth Ilona-per… Segítségnyújtás elmulasztásának gyanúja miatt ismeretlen tettes ellen indított eljárást a Budapesti Rendőr-főkapitányság, mert egy sérült rendőrt nem látott el a János Kórház orvosa – közölte Bálint Gabriella, a BRFK sajtóügyeletese. A közvélemény arról értesült, hogy október 27-én a BRFK kötelékébe tartozó, napokkal korábban szolgálatteljesítés közben megsérült rendőr egy fővárosi egészségügyi intézménybe ment, hogy ellássák sérülését, ezt azonban egy orvos megtagadta – ez már a szóban forgó rendőr hadnagy jelentéséből derül ki, aki sérelmezte, hogy az orvos lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta az ellátását. Állítólag az elvetemült orvos, akiben az egyik balliberális médiaműsor egyik résztvevője már egyenesen Tóth Ilonka lelki örökösét vélte fölfedezni (a fiatal orvosnőt egy beteg ávós halálba injekciózásával vádolták és végezték ki) ezt mondta: „Biztosan sokat rohangált a békés tüntetők után, azért fáj a lába. Majd rendbe jön magától” – legalábbis ez áll a rendőrnek az esetről beszámoló jelentésében. Az ismeretlen tettes könnyen azonosíthatóvá lett: először ugyan csak N. Imreként szerepel, de pár nappal később már főorvos meglehetősen gyakori vezetéknevét is világgá kürtöli a sajtó. Szögezzük le: ha valóban ez történt volna, az példátlan és felháborító – lenne. Az ellátás minden betegnek egyformán jár. Az orvos nem tagadhatja meg a beteg vizsgálatát, sem politikai, sem vallási meggyőződésre hivatkozva. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha mindenki kénye-kedve szerint döntene arról, hogy kit gyógyít, tanít, vagy akár kit szolgál ki? Az orvosi ellátás megtagadása ráadásul ennél súlyosabb, mivel az nem kevesebb, mint az orvosi eskü megszegése, ami valóban a legszigorúbb büntetést érdemli. De valóban ez történt? Tény, hogy a rendőr hadnagyot, akit ugyancsak Nagy Imrének hívnak, nem vizsgálta meg a főorvos. Ugyanis aznap nem volt ügyeletes. Azt viszont tagadja, hogy a fenti indokkal utasította volna el a beteg vizsgálatát. Mivel ellentmondás van a rendőri jelentés és az orvos állítása között, lapunk elhatározta, hogy ennek a történetnek utánajár. A Demokrata megkereste a hírbe hozott főorvost. A János Kórházban működő Budai Trauma Centrum épülete a kórház leghátsó, ugyanakkor legmagasabb épülete. Az embert szorongás fogja el, amint belép a kapun. A traumatológia nem vidám hely… A szorongás azonban csillapul, a folyosón fehér köpenyes doktor közeledik. – Nagy Imre adjunktus urat keressük – próbál tájékozódni az újságíró. – Én vagyok. Nagy Imre. Főorvos – javítja ki a titulusát, de cseppet sem mérges a tévedésért. A szeme sarkában mosoly bujkál. – Bocsánat, főorvos úr. A doktor készségesen a szobájába invitál. Igen nehéz róla elképzelni, hogy bármilyen segítségnyújtást megtagadna… – Nem voltam ügyeletes október 27-én – emlékezik a doktor. – Öt másik kolléga volt aznap ügyeletes, plusz további egy fő az ambulancián. Vagyis hat másik kolléga helyett, akiknek a friss sérültek, az aznap érkezők ellátása a feladata, a nővérke mégis éppen Nagy Imre főorvost találta meg. – Rosszkor voltam rossz helyen – véli a doktor, aki azért tartózkodott az ügyeleti szobában, hogy a kevés működőképes számítógép egyikén megírja és kinyomtassa a zárójelentéseket. – A nővér azt kérdezte, ráérek-e, mert a férjének be kellene jönnie, mivel fáj a lába. Nem értem rá, és ezt meg is mondtam neki. Nem tegnap óta dolgozott a kórházban: a ügyeleti renddel neki is éppúgy tisztában kellett lennie. Az ügyeletvezetőhöz küldtem, aki a férjét el is látta – emlékezik viszsza arra a néhány, akkor jelentéktelennek tűnő mondatra, amit a nővérrel váltott. És azután? Mi történt azután? Néhány nap múlva, egy szombati napon hirtelen mindenki őt kereste. Csörgött a telefon, az internetes hírportálok ontották magukból a „sztorit”, hogy a doktor nem vizsgálta meg a sérült rendőrt… Mert az biztosan a tüntetők után rohangált… A BRFK eljárást indított… Azóta mindenki erről beszél. Összesúgnak a háta mögött. Lesütött szemmel találgatják, mi történhetett. De miért? A Demokrata megtudta, a nővér szeptember 4-én felmondott. Október 27-én tehát már javában a felmondási idejét töltötte. Kiderült, hogy felmondása korábbi keletű, az esethez semmi köze. Egy másik kolléganőjével közösen döntöttek arról, hogy máshol folytatják. A nővér is, az orvos is kiváló kolléga és kiváló munkaerő. Harag, összeveszés, bosszú? Nyomuk sincs. Sőt a nővér utólag már bocsánatot is kért a doktortól. Nem gondolta, hogy ekkora botrányt kavar… De hát akkor mi ez az egész? És főleg, mi a hír ebben a történetben? A sérült rendőrt a kórházba érkezése után ellátták. Egy kiváló szaktekintély, az ügyeletvezető látta el. Éppen az, akinek ez aznap a feladata volt. Mellesleg a rendőr hadnagy felkereshette volna a háziorvosát. Aki azután, ha orvosilag indokoltnak tartja, beutalja őt (immár az irányított betegellátás keretében) a szakrendelésre, szükség esetén a kórházba, ahol azután szépen ellátják, méghozzá az, akinek ez a feladata. Tény, hogy a fehér köpenyeseket előny illeti meg, mert íratlan szabály, hogy az orvosok és a nővérek, valamint családtagjaik abban az intézményben veszik igénybe a szakellátást, ahol a hozzátartozójuk dolgozik. – Ez az egyetlen, amit még tudunk adni a dolgozóinknak – ezt már Nyulasi Tibor, a János Kórház orvosigazgató-helyettese mondta a Demokratának, aki szintén a sajtóból értesült az eseményről. Vagyis N. doktor, az írott szabályokhoz ragaszkodva felrúgta az íratlanokat. Nem volt protekció, nem volt különleges elbánás. Nem részesítette soron kívüli ellátásban a nővérke férjét. Aki ezt zokon vette. Hibázott N. doktor? Hogy miként értelmezhető ez az íratlan szokás éppen a traumatológiai ellátásban, arra hiába kerestük a választ. Itt ugyanis nem az érkezési sorrend, hanem a sérült állapota, a sérülés mértéke a meghatározó, vagyis a súlyos sérültek előnyt élveznek a kevésbé súlyos esetekkel szemben, függetlenül az érkezési sorrendtől! Ez traumatológiai szakmai alapelv. Akkor miért nem mondhatja azt a baleseti sebész a nővérnek, hogy most nem ér rá? Mert egyébként a műtőbe készül? Ráadásul a nővér-doktor párbeszéd pillatatában a sérült nem is volt jelen, így valójában az orvossal egyáltalán nem, a feleségével pedig csak telefonon beszélt! Mégis jelentést készít… Amiből hatalmas botrány kerekedik. – Hétfőn bekértük az igazoló jelentéseket. Most fejeződött be a Tiszti Orvosi Hivatal vizsgálata, amely egyértelműen kimondja, a kórház ellátásában nem talált hiányosságot, a beteg ellátatlanul nem maradt. De mi akkor a kérdés? Nyulasi Tibor úgy véli, a vizsgálódás tárgya ezek után az, hogy történt-e ellátás megtagadása, vagyis elhangzott-e az a bizonyos mondat a rohangálásról, meg a tüntetőkről. Mert ha igen, akkor annak a lehető legsúlyosabb következményei lehetnek. Az ártatlanság vélelme azonban mindenkit megillet, szögezte le. Mire volt jó ez az egész? Egy rendőr hadnagy sérelme, egy főorvos besározása, egy megszeppent nővér utólagos bocsánatkérése, viták és vizsgálatok egész sora? A hatalmas sajtóvisszhang? Hogy ne arról essék szó a médiában, amiről pedig beszélni kellene, ahogy Mikola István fogalmazott, egyre nyilvánvalóbb az alattomos liberális lopakodás az egészségügyben? Hogy leállt a tavaly beharangozott gyermek-egészségügyi program? Hogy a reformnak nevezett megszorítások népszerűsítése félmilliárd forintba kerül? Arról viszont nem esett szó, hogy már nem is olyan szabad a szabad orvosválasztás. És arról sem, hogy kiadják a betegek adatait az orvosok… És arról sem, hogy egy dühös rendőr a budapesti randalírozás után miképpen tudott ekkora vihart kavarni a semmiből. Hernádi Zsuzsa