Színek, hangok, fények és ritmusok, megannyi festmény, mozaikszerűen egymás mellé illesztve a színpadon. Ez jellemzi leginkább a FlamenCorazón Arte társulat és a Nemzeti Táncszínház Szívemben tenger szenvedélyem című, november 3-án bemutatott közös produkcióját. Az egyik leghíresebb, és a világon talán legismertebb spanyol író-költőt, Federico García Lorcát idézik meg egy est erejéig a legmélyebb és legellentmondásosabb érzelmeket is kifejezni képes, Andalúziából eredő tánc, a flamenco segítségével. A különleges esttel Lorca halálának 70. évfordulóján az andalúz költő nagyszerűsége előtt akart tisztelegni Lippai Andrea, Harangozó Gyula-díjas táncművész, a FlamenCorazón Arte társulat vezetője. Egész estés műsora csodálatos világot varázsolt a nézők elé.

A darab megannyi színes festmény sorozata: fényekből, hangokból, színekből, képekből és látomásokból állt össze. Rendkívül gazdag eszköztárában helyet kapott minden, ami a táncos megjelenítés mellett még elfér a színpadon, ugyanakkor nem nyomja el a lényeget, a táncot. A két szín közti néhány másodperces szüneteket a halk és andalító zene mellett andalúz tájakat és embereket ábrázoló, korabeli fényképek látványa tette izgalmassá. A színpad mélyén, a zenekar háta mögött elhelyezett nagyméretű vetítővászon azonban nemcsak a fényképek kivetítésre szolgált, hanem az időben és térben távolabbi síkok árnyjátékszerű megjelenítésére is. A táncosok árnyéka az erős ellentétek kifejezését segítette elő. A modern technikai eszközök között mindössze egy bontotta meg a kellő finomsággal megtervezett, harmonikus színpadképet, a narrátor-főszereplő kalapjára szerelt kamera, ami ha bekapcsolták, arcának ijesztő és torz mását vetítette a vászonra. A formabontás valószínűleg a spanyol és az andalúz embereket olyannyira jellemző duende életérzés mélysége, a túláradó öröm és bánat kifejezésére szolgált, ám ez az előadásból nem derült ki. Szerencse, hogy csak kevés szerepet kap, így meghökkentő hatása nem nyomja el a lényeget. A jelmezek harmóniában voltak az előadás látványvilágával, a visszafogott, meleg barna, sárga, bordó színű fodros ruhák szabásvonalaikban és jellegükben az andalúziai népviseletet idézték, a hófehér, lágy esésű anyagból készült hosszú ruhák pedig egyenesen világítanak a barnás fényekben. – A gondolat, hogy táncban viszem színre Lorcát, akkor érett meg bennem, amikor idén tavasszal Nyári Oszkár színművész felkért, hogy Lorca-versestjén táncoljak flamencót – vall az indíttatásról Lippai Andrea táncművész, az est koreográfus-rendezője. – Nagyon szeretem a verseit, négy sorában egy egész dráma tömörül. Úgy gondoltam, hogy a rövid verseket jól ötvözhetem a tánccal. Mivel nagyon tetszett, ahogy Nyári Oszkár szinte minden porcikájával eljátszotta a költeményeket, elhatároztam, hogy felkérem egy közös produkcióra. A művésznő elmondta, hogy a színpadkép, a jelmezek, a fények és a zene is mind azt az elképzelését szolgálták, hogy megjelenítse Lorca világát. A meleg zöld, sárga, barna, a nap és a hold, a költő verseiben rendszeresen megjelenő természet megidézésével azt a hangulatot akarta visszaadni, amit a korszak és a versek árasztanak. A feszültség, a túláradó öröm és bánat végigvonul a darabon is, csakúgy, mint az andalúz emberek életén. A főszereplő, Nyári Oszkár a narrátor, magyarul és spanyolul mondja a verseket, és egy keveset – ám azt meghökkentően jól – táncol is. Ő maga a tragikus sorsú költő, aki fiatalon, 38 évesen távozik az élők sorából. Színpadi társa Lippai Andrea, egy személyben testesíti meg költészetét, az andalúz néplelket, a cigányokat és a flamencót. A darab különlegessége, hogy sikeres kísérletet tesz a műfajok ötvözésére. Az öt flamencotáncos lány mellett egyenrangú szerepet kapott három magyar néptáncos, akik cigány férfiakat alakítottak, egyikük a szintén Harangozó Gyula-díjas Makovínyi Tibor, a Honvéd Táncegyüttes tánckarvezetője, aki egyben társszerzője is a darabnak. – A Lorca-versek elsősorban cigányokról szólnak, ezért szinte adta magát, hogy belevonjuk a néptáncosokat – mondja a művésznő. – Nem volt szükség arra, hogy összekeverjük a stílusokat, flamencozenére táncoltak szatmári cigánybotolót és cigány csapásolást, az eredmény magáért beszél, zene és tánc remekül illeszkedtek egymásra. A néptáncoknak, legyen az bármelyik népé, egy és ugyanazon nyelvezetük van, azonos nyelven pedig könnyű kommunikálni. A festő, grafikus, zenész költő versei és drámai költeményei nem tartoznak az irodalom könnyű olvasmányai közé. Lorca megértéséhez nem elég csupán az irodalomban jártasnak lenni, hanem ismerni kell azt a világot is, amiben a költő felnőtt, és amiben meglehetősen rövid életét töltötte. A FlamenCorazón Arte társulata nemcsak érzi, hanem érti is Lorca világát. Reiter Szilvia

A spanyol legenda – Federico García Lorca

„Spanyolországban egy halott elevenebb, mint egy élő” – írta Lorca még 1936-ban bekövetkezett meggyilkolása előtt. A fiatal költő és drámaíró saját sorsát vetítette előre ebben a mondatban, ugyanis a polgárháborúban a falangisták által kivégeztetett művész halála után vált nemzeti hőssé és a spanyol irodalom világhírű közkincsévé. Drámái kilépve a jellegzetes, szenvedélyekkel teli déli kulisszák mögül, egyetemes érvénnyel képviselnek végletes érzelmeket és éles társadalomkritikát is, így a színházak világszerte nagy sikerrel tűznek a műsorukra egy-egy Lorca-színművet. Az 1898-ban született sokoldalú és nagy műveltségű Lorca igazi andalúz volt. Fuentevaquerosban születésétől kezdve szívta magába a sajátos andalúz kultúra ősi elemeit, a zenét, a táncot, a népmeséket. Később a granadai egyetemen egy szélesebb világ nyílt meg számára, barátságot kötött a kor híres zeneszerzőjével, Manuel de Fallával, akinek segítségével belekezdett a zeneszerzésbe, népzenekutatásba is. Közben sorra jelentek meg kisebb művei, sőt 1918-ban kiadták első prózáját Impresszió és tájak címmel egy kasztíliai utazás beszámolójaként. A következő évben került a madridi egyetemre, ahol tagja lett a híres „residencia de eskudiantes”-nek, amely egyfajta szellemi-kulturális központja volt a spanyol művészetnek. Itt barátja lett Dalinak és Buñuelnek is, és folyamatosan felolvasóesteket tartott, mert meggyőződése volt, hogy a versek csak szavalással kelhetnek életre. 1920-ban írta első színdarabját, A halált hozó pillangót, de igazán sikeres drámái csak a a ’30-as években születtek meg. Ekkor alkotta meg nagy trilógiáját, a Vérnászt (1933), a Yermát (1934) és a Bernando Alba házát (1936). Mindhárom központi alakjai a nők, akik vállalva végzetes szenvedélyeiket, a tragédiáig sodródnak az ősi, feudális kötöttségeket még hagyományosan őrző társadalom ellenében és szeme láttára. A drámahármas utolsó darabja nem titkoltan tartalmaz egy erőteljes társadalombírálatot és az erőszak mindenirányú tagadását is. A színházi élet más módon is foglalkoztatta, rendezett és foglalkoztatta a bábokkal való játék.1931-től a La Barraca nevű egyetemi társulat tagja és „mindenese” lett. A költészetben is újat alkotott, szemben az akkori divatos, szürrealista irányzatokkal bátran nyúlt vissza a hagyományos formákhoz és témákhoz. A cigány művészetet ötvözte az ősi népköltészettel, újraalkotva többek közt a XVIII. századi spanyol ballada világát. Az Andalúz dalok és a Cigányrománcok című kötetei már életében sikert arattak, tragikus halála után pedig különösen népszerűek lettek. Központi helyet foglalt el életében, s így írásaiban is a „duende” fogalma, amely titkot, belső erőt, a föld szellemének fekete hangját jelenti az ősi hagyományok szerint. Ezt a hangot próbálta előhívni, megszólaltatni és élővé varázsolni versei által. A líra és a dráma világát nem különítette élesen el egymástól. Sajátos, egyéni stílusát a hagyományos értékek és a modern, szabad gondolattársítások, újszerű képek merész párosítása alakította ki. Külföldi útjai, főleg New York-i tartózkodása viszont fordulatot hoztak költészetében, A költő New Yorkban című kötetben felbomlik a hagyományos versforma, és bizarr, szürrealista gondolatfolyam próbálja kifejezni a nagyváros elembertelenedett, kaotikus iszonyatát. 1934-ben jelent meg nagyszabású, 220 soros elégiája, amelyben barátját, az ismert torreádort siratja, akit egy bika sebesített meg halálosan. A Siratóének Ignacio Sanchez Mejias torreádor fölött Lorca egyik legérettebb költeménye. A négy egységből álló mű túllépve a személyes tragédia fájdalmán, a görög sorstragédiák, a középkori hősi énekek vagy a népi siratók mintájára az élet és a halál küzdelmévé szélesedik ki, hogy az utóbbi uralmát hirdesse. Akkor még nem tudhatta, hogy saját sorsát idézi meg ezzel a művével. Tapasztalatai és a hazai események ellenállásra késztették. Önkéntelenül is a „szabadság dalnokává” vált, szóban és írásban harcolt Franco és társai diktatórikus törekvései ellen. A polgárháború kitörésének harmadik hetében elfogták és ítélet nélkül kivégezték. Halála a mai napig rejtély maradt, hiszen holtteste sosem került elő. Művei 1954-ig tiltólistán voltak, hogy később annál inkább életre keljenek. Népe számára hős, legenda és példakép, a spanyol dalnokok ősi erejét hordozva, akit az új idők pusztítottak el. Műveit igaztalan halála tette tragikusan hitelessé és élővé. Farkas Anita