Minden ember életét három dolog határozza meg. Az első, hogy hova születik, a második, hogy milyen iskolába kerül, a harmadik, hogy milyen társat talál. Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Hová tetszett születni? – Nagyon jó helyre, a Bükkaljára, Sály községbe, ahol szüleim tanítók voltak. Ez a kis falu sok jót termett, Gárdonyi Géza ott járt iskolába, Eötvös József ott lett íróvá… – Erről a községről írta volna A falu jegyzője című regényét? – Igen, egy levelében írja is személyi titkárának, hogy minden alakját az életből vette. Sőt verset is írt a faluról, és aláírta, hogy népdal. Irodalmárok sokszor nem értik, honnan van az a tüzes magyarsága Eötvösnek, amikor édesanyjával még felnőtt korában is csak németül beszélt. Hát onnan, hogy Sályra való anyai nagyanyja dédunokája volt a kuruc vezér Négyesi Szepessy Pálnak, aki Thökölynek lett egyik főembere, sőt később belekerült a Habsburg-ellenes Wesselényi-féle összeesküvésbe, akkor Erdélybe kellett menekülnie a családjával, mert fej- és jószágvesztésre ítélték. Nagyon korán sokat megtanultam a falumról, mert tízéves voltam, mikor jó apám monográfiát írt róla, faggatta az embereket, én meg alig vártam, hogy este hazajöjjön, és nekem elmondja, hogy az öregektől mit hallott. – Megjelent ez valahol? – Nem, kéziratban megvan a miskolci múzeum adattárában 1930-as keltezéssel. Hála Istennek, nálam megmaradt sok írása, beszéde, némelyik könyvembe – most már több mint 40 jelent meg – bele is vettem belőlük. – Az iskoláival is olyan szerencséje volt, mint a szülőhelyével? – Úgy érzem, igen. Éppen ebben az időben, tízéves koromban el kellett menjek gimnáziumba. Persze mi volt a tarisznyámban? Amit a szülői házban meg az iskolaudvaron hallottam, ahol gyönyörű gyerekjátékok zengtek, és a falu minden este hangos volt a legények nótaszójától. Egy év után kerültem a sárospataki kollégiumba, éppen akkor ünnepelték 400 éves fennállását. Sok mindennel kezdtem foglalkozni, éppúgy érdekelt a rajz, mint az irodalom vagy a zene, bár hegedülni kicsit későn kezdtem, mert a kollégiumban nem nagyon lehetett gyakorolni. Drága jó zenetanárunk csodálatos ember volt, nagy hegedűművész, már akkor Kodály-kórusműveket tanított nekünk, amikor még Pesten sem nagyon énekelték az ő műveit, még szidták, mint a bokrot – a harmincas évek elején. Olyan magyar szellem volt ott, és olyan kivételes tanáregyéniségek, például latintanárunk fölrobbantotta az egész addigi pedagógiai gyakorlatot. Megszervezte az osztályt római közigazgatás szerint, mindenkinek volt tisztsége, magunk jelentkeztünk felelni, és mi írtuk be a jó- vagy rosszpontot. Világért nem csaltunk volna. Úgy megtanultuk, hogy mikor már ötven éve nem foglalkoztam latinnal, és megírtam drága jó Szabó Ernő bátyámmal a Pataki Kollégium Zenei Krónikáját, simán le tudtam fordítani Comenius egyik darabját, semmi gondot nem jelentett. Ernő bácsiról tudni kell, hogy ő tartott először néphangversenyeket Magyarországon, olyan szépen tudott beszélni komolyzenéről az egyszerű embereknek, hogy odavoltak a muzsikától. A csodálatos magyarórákon magyarságproblémákkal foglalkoztunk, érettségi dolgozattéma volt a magyar önismeret. Egyik óránkra magyartanárunk behívta Újszászi Kálmán teológiai tanárt, aki először írt gyűjtési útmutatót néprajzi gyűjtőknek, mikor még a Néprajzi Múzeumnak sem jutott eszébe ilyesmi. Olyan szépen beszélt nekünk Kálmán bácsi a faluról, az ott élő hagyományokról, meg arról, hogy mióta ő ezzel foglalkozik, mennyivel többet mond neki Ady gyönyörű versei közül nem egy. Akkor persze Ady nem volt ám tananyag, csak szidalmakat kapott. Pedig nagy istenkereső volt. Tanárunk kiállt mellette, ebből óriási vihar kerekedett, ezután kezdtük Adyt olvasni és szeretni, foglalkoztunk vele bőven. – Néprajzi gyűjtéssel is ekkor kezdett foglalkozni? – Igen, elkezdtünk gyűjteni, ki mit tudott. Én főleg dalokat, de még nem tudtam lekottázni, hát leírtam a dalszövegeket, meg a temetőben a sírfeliratokat. Az osztály sarkában kiraktuk egy asztalra, amit gyűjtöttünk, és ha valamelyik tanár megkérdezte, mi ez, micsoda büszkeséggel meg szakértelemmel magyaráztuk, mi van az asztalon. Innen indult az egész. Nem történt semmi más, mint az osztálysarok kiteljesedett az életemben, a családom életében, a tanítványaim életében. És követtem Szabó Ernő bácsi példáját, terjesztettem a zenét az egyszerű emberek között, van mögöttem vagy ötezer előadás a komolyzenéről – népdalfeldolgozásokat is beleértve -, ebből kétezret drága jó párommal közösen tartottunk, én hegedültem, ő énekelt. Kicsi falukban, gyárakban, pajtákban, itt-ott, a Kaukázustól mondjuk Svájcig elég sok helyen megfordultunk. Itthon már 1947-ben szerepeltünk népfőiskolákon, épp egy ilyen előadáson léptünk föl először együtt, akkor már a menyasszonyom volt. Például Bartókot nem úgy kell megismertetni, hogy elemezzük, mennyi a főtéma meg a melléktéma, dehogy! Olyan hangulatot kell teremteni a szavainkkal, amelyben ez a zene megtalálja az utat az emberek szívéhez. Én mindig Sinka-verset mondtam előtte, az sem volt veszélytelen abban az időben, kaptam is érte. Ha valaki a magyar sorsot akarja zenében visszaadni, nem Johann Strauss harmóniái segítenek neki. Édes dolog is történt itt Győr mellett, Krisztinamajorban 1948-ban. Játszottuk a Hegedűduókból a Szól a duda címűt. Ahogy elkezdjük, megszólal egy csizmás bácsi, hogy „ez ippen úgy szól, mint a duda”. Hát ha ezt Bartók hallotta volna, nagyon boldog lett volna, hogy ez az egyszerű ember megértette az ő muzsikáját, nem úgy, mint a kényes városi közönség, amelyik fülsértőnek, meg mit tudom én minek tartja az egészet. – Teológiai végzettsége segített abban, hogy az egyszerű emberek nyelvén tudjon szólni a zenéről? – Hogyne, a református teológián jól megtanították az embert beszélni. A szavak közelebb visznek a zenéhez, és a zene megint csak beszélni tanít. 1942-ben végeztem, de közben már a Zeneakadémián magánvizsgát tettem az első két évből, így mindjárt harmadikba vettek föl teológia után. Ott is szerencsém volt, Végh Sándor lett a hegedűtanárom, világhírű nagy művész, aki nemcsak tanított, hanem nevelt is bennünket. Nem úgy volt nála, hogy mondjuk tízig tartott órát, csudákat. Bementünk reggel, elkezdett velünk foglalkozni, egyszer csak háromnegyed kettő lett, és még csak a második ember játszott. Ömlött belőle a tudás, a zene, az emberség. Számon kérte olvasmányainkat is minden hétvégén, nem akart műveletlen muzsikust látni, aki csak az ujjait jártatja azon a hangszeren. Azt mondta, a mai hegedűsökre az jellemző, hogy csak mutatnak, de nem adnak. Ő megtanított bennünket adni. Kodályhoz járhattam magyar népzenére, Weiner Leó is tanított, rengeteget kaptam tőlük. – Ha jól számolom, 1946-ban végzett. Mit lehetett kezdeni a romos országban zenei végzettséggel? – Nem sokat, állás akkor sem volt. Hazamentem a falumba, jó apám is hazakerült a háborúból épp abban az évben – angol fogságból szökött meg -, ő volt az iskola igazgatója. Társadalmi munkában éneket tanítottam az én kis sályi gyerekeimnek. Úgy szerettek énekelni, délután, iskola után őrizték a libát a domboldalon, hallom ám, hogy fújják a népdalt, amit délelőtt tanultunk. Ott gondoltam egy merészet, hogy mi lenne, ha amit Kodály tanított nekünk a népzenéről, elmondanám a népnek. Olyan sikere lett ezeknek az ismeretterjesztő előadásoknak, hogy még a fiatalok is jöttek, tanítsam már meg azokat a szép nótákat nekik is. Gyerünk, jöjjünk össze, rendszer lett belőle, beloptam egy kánont, megízlelték a többszólamúságot, lett nekem hat hét múlva egy 80 tagú vegyeskarom. Rendszeresen felléptünk Bartók-, Kodály-kórusművekkel, Mozart-estet adtunk, itt láttam meg, hogy az ének micsoda összetartó erő. Ha már együtt vagyunk és egy szívvel, egy lélekkel énekelünk, oda bármilyen műveltséget be lehet vinni. Meséltem régi nagyjainkról, Apáczai Csere Jánostól kezdve mindenkiről. A legszebb véleményt akkor kaptam, mikor egyik estünk végén egy néni fölállt, és azt mondta, énekeljük el a Himnuszt, hadd legyen rajtunk a Jóisten áldása. Egykori tanárom, Harsányi István biztatására, aki addigra Illyés Gyulával és Keresztury Dezsővel megszervezte a Magyar Népi Művelődési Intézetet, 1947-ben megírtam a tapasztalataimat, ebből lett első könyvem, Sály falu zenei művelődése címmel. Ez ismertté tett, ősszel már kaptam is innen Győrből egy állásajánlatot, az induló állami konzervatóriumban lettem óraadó hegedűtanár. Eljöttem és itt ragadtam. De hazajártam mindig, most is hazajárok, mert Sályban van egy kamarakórusom. – Gyűjtésre gondolt? – Először azt gondoltam, Kodályék már mindent felgyűjtöttek, most már inkább tanítani kéne, de aztán mégiscsak fúrta az oldalamat a kíváncsiság, és lám, a sályi pásztorból egyik régi stílusú népdalt a másik után csaltam elő. Nyolc évet töltöttünk együtt András bácsival, mindenhova mentem vele, ott háltam a kunyhója előtt a szénán, erdő szélén, egész életét föl tudtam göngyölíteni. Persze akkor nem volt magnó, hanem két irka a hónom alatt, ha a kisöreg mesélt, menet közben gyorsírással mindent följegyeztem, ha dalolt, kottáztam. Amikor már 20 dalon túl voltunk, azt mondta, ő már többet nem tud, aztán mégis kijött belőle a nyolc év alatt 350. Így a népdal életének titkaiba is beleláthattam, abba, hogyan születik meg egy változat. Belőle írtam a doktorimat Zene egy sályi pásztor életében címmel. Mikor mindenkinek a marxista végzettséget erőltették, az ötvenes években, én akkor doktoráltam néprajzból, így úsztam meg. Ebből könyv is lett, de csak húsz év múlva, akkor nem adták ki, pedig Kodály maga írt levelet ennek érdekében. Ez volt az első olyan néprajzi monográfia, amely egyetlen személyről íródott. A fájdalmam csak az, hogy András bácsinak nem tudtam a kezébe adni, már akkor a temetőben volt. Nagyon sokat köszönhetek neki, meg sok jó aranyos falusi embernek. Így láttam bele abba, hogy bizony nem elég megtanítani egy népdalt, hanem a mögötte levő életet is föl kell tárni, különösen a mai gyerek előtt, aki nem születik már bele a hagyományba. Sokszor teljesen értetlenül áll, de nemcsak a népdallal szemben, hanem költőinkkel szemben is. Mert nagy költőink mind a népben gyökereznek. A népet pedig az éneklés tartotta meg a sok sorscsapás között. Vissza kell tanulnunk a dalainkat, mert amíg ének van, addig van élő közösség.