Az iráni Institute for Political and International Studies nevű kutatóintézet nemrég hazánkban járt két neves kutatóját kérdeztük. Az intézet igazgatóját, dr. S. M. Tabatabait Irán atomprogramjáról, az euro-amerikai tanulmányokért felelős szekció vezetőjét, dr. Seyed Vahid Karimit pedig Irán külpolitikájáról faggattuk.

– Kik ma Irán barátai? Irán szövetségeseinek elsősorban Oroszországot és Kínát szokták emlegetni. Karimi: – A magam részéről, szkeptikus vagyok Putyin iránt. Mikor Putyin 2000-ben hatalomra került, kiadta nemzetbiztonsági stratégiáját. Ennek több pontja bizonyítja, hogy külpolitikájában elsősorban Európának tulajdonít előnyt. Későbbi intézkedéseiben aztán végleg elhanyagolja Ázsiát. Számos magas rangú politikusunk tett látogatást Moszkvában. Putyin azonban egyetlen alkalommal sem viszonozta a látogatást. Úgy látom, hogy Putyin igen óvatos diplomata. Ennek ellenére jó kapcsolatunk van Oroszországgal. A Busheri erőmű kapcsán például hatékonyan együttműködünk. Kínával sokkal jobb a helyzet. Számukra stratégiailag és politikailag is fontosabb a velünk való együttműködés. – Mi a helyzet az Európai Unió országaival? Karimi: – Európa józanabb politikát követ Amerikánál. Az Egyesült Államok korábban fenntartással kezelte az európai stratégiát. Nem hitt az Iránnal folytatott tárgyalásokban. Ma viszont azt látjuk, hogy Bush támogatja az európai diplomácia Irán felé tett lépéseit. A kérdés az, hogy az amerikaiak követik-e az európaiakat, vagy az európaiak az amerikaiakat. Európa persze korántsem egységes. Míg Nagy-Britannia egy követ fúj az Egyesült Államokkal, addig Olaszország és Spanyolország egészen más állásponton van Irán ügyében. Nem beszélve Franciaországról, akinek koránt sincs ínyére a jelenlegi egypólusú világrend. Külön kérdés Németország. Úgy látom, hogy Németországnak nincsen független külpolitikája. Ráadásul a vezető hatalmak nem ismerik el egyenlő félnek. Erre utal az 5+1 elnevezés is, amely a Biztonsági Tanács tagjait plusz Németországot takarja. Ha a többiek partnerként tekintenének Berlinre, nem 5+1-et, hanem 6-ot mondanának. Sokszor persze a látszat kedvéért szükség van Németországra. Jelenleg a nemzetközi politika angolszász monopólium alatt áll. Angolszászok alatt itt a briteket és az amerikaiakat értem. Sok esetben azonban, hogy tetteiket legitimizálják, úgy tesznek, mintha széles nemzetközi háttér állna mögöttük. Valójában azonban sok mindenben elszigetelt álláspontot képviselnek. – Hogyan látja Magyarország külpolitikáját iráni szemmel? Karimi: – Magyarország ez idáig nem tett negatív gesztusokat irányunkba. Éppen ezért maximális barátsággal tekintünk önökre. Ennek ellenére engedjen meg néhány szerény észrevételt. Lehet, hogy tévedek, de a folyamatokat szemlélve úgy tűnik, hogy bizonyos érdekcsoportok azon vannak, hogy felszámolják az önök nemzeti hadseregét, és egyetlen feladatot ellátó egységgé alakítsák át, amely aztán részt vehet a NATO tengerentúli misszióiban. Ez nem jó irány. Bízom benne, hogy Önök nem esnek bele a csapdába, és nem sétálnak be az aranykalitkába, miközben azt hiszik, hogy szabadságban élnek. Hallottam azt, hogy katonáik ott vannak Afganisztánban. Valamilyen formában tehát szomszédok vagyunk. Szerintem érdemes lenne végiggondolniuk, hogy kinek az érdekében áldozzák fel katonáikat. Mi a különbség ahhoz képest, amikor a Szovjetunió tagjai voltak? Budapesti utam során ellátogattam a Budai várba és sokat megtudtam az Önök büszke múltjáról. – Milyen téren lát lehetőséget az Irán és Európa közötti együttműködésre? Karimi: – Az elsődleges pont mindenképp az energia. Iránnak hatalmas gázkészlete van. Önök viszont ennek híján vannak. A képlet egyszerű. Mi potenciális eladók vagyunk, önök pedig potenciális vásárlók. A probléma sajnos az, hogy a csővezetékek Oroszországon keresztül vezetnek, Moszkva pedig monopolizálni kívánja Európa gázellátását. Európának nyomást kellene gyakorolnia az oroszokra, hogy nyissák ki a vezetékeket. De más téren is készek vagyunk az együttműködésre. A jövőben 20 atomerőmű megépítését tervezzük. Irán nyitott gazdaság, így szívesen fogadnánk az európai befektetőket. Ennek dupla haszna lenne. Egyrészt bevételt hozna önöknek, másrészt pedig eloszlatná az atomprogramunkat övező gyanút. Nagy szükségünk lenne továbbá utasszállító repülőgépekre. A nemzetközi bojkott miatt azonban még alkatrészekhez sem juthatunk hozzá. A sort még hosszan sorolhatnám. Irán gazdag ország, és teljesen nyitott az Európával való együttműködésre. – Nem tart egy közvetlen amerikai támadástól? Karimi: – Irán nem Burma, Afganisztán vagy Irak. Irán az Irán. Az oroszok korábban megpróbálták elfoglalni, de nem jártak sikerrel. Irán soha nem foglalt el senkit, és minket sem szálltak meg soha. Ha egy pillantást vetünk a régióra, könnyen beláthatjuk, hogy mindenhol válságok vannak. Az egyetlen stabil ország Irán, amely emellett igen erős ország. Az erőnk azonban nem a fegyverünkben, hanem a lelkünkben van. Noha nem vagyunk arab ország, nagy befolyásunk van az iraki, libanoni, palesztin és más arab emberekre. Persze aggodalomra ad okot, hogy Bush elnök jelenleg utolsó időszakát tölti, és esetleg ostoba döntésre szánhatja rá magát. – Miért ragaszkodik Irán az atomprogramjához? Tabatabai: – Az energia a XX. század egyik kulcskérdése. A világ energiaszükséglete egyre nő. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, 2025-re a világ energiafogyasztása megduplázódik. A probléma minket fokozottan érint, mivel Irán dinamikusan fejlődő ország. Tudni kell emellett, hogy nagy kiterjedése miatt van úgy, hogy ugyanabban a pillanatban negyven fok különbség van az ország különböző pontjain mért hőmérsékletek között. Egyértelmű tehát, hogy Iránnak nagy szüksége van az olcsó energiára. Irán az OPEC tagja és napi négymillió 120 ezer hordó olajat termel. Ennek negyvenöt százalékát mi használjuk fel. A fogyasztás azonban drámaian nő. Előrejelzések szerint, öt év múlva már a kitermelt olajunknak hatvan százalékát, húsz év múlva pedig teljes egészét fogjuk mi magunk felhasználni. Akkor pedig kiesik a legnagyobb exportbevételi forrásunk. Nincs más választásunk, mint hogy más energiaforrás után nézzünk. – De miért a nukleáris energiát tartják a legfőbb megoldásnak? Tabatabai: – A nukleáris energia a legkézenfekvőbb megoldás. Iránnak hatalmas uránium-lelőhelyei vannak. Az atomenergia hatszor olcsóbb és mérhetetlenül tisztább mint az olaj. Nem beszélve arról, hogy a módszer igen elterjedt. Franciaország például energiaszükségletének 80 százalékát biztosítja atomenergiával. Az iráni atomprogram egyébként nem új keletű dolog. Az első egyetemi kutatólaborunk negyvenkilenc éve alapult meg. Mi voltunk a föld negyedik atomkutató laborral rendelkező országa. A sah uralkodása idején az amerikaiak húsz reaktort kívántak felépíteni Iránban. Az iszlám forradalom miatt azonban ez abbamaradt. Azóta Japán és Németország is jelezte, hogy részt venne az iráni atomprogramban, de az amerikai nyomás miatt ez meghiúsult. Végül orosz segítséggel folytattuk fejlesztéseinket. 2007-re várhatóan elkészül az erőművünk. Az erőműnek azonban – csakúgy mint az autónak – üzemanyagra van szüksége. Az amerikai embargó miatt azonban senki nem akadt a nemzetközi színtéren, aki fűtőanyagot biztosított volna a számunkra. Még a franciák sem, pedig tízszázaléknyi részesedésünk van az Eurotiffből. Mivel másra nem számíthattunk, úgy döntöttünk, mi magunk állítjuk elő saját autónk üzemanyagát. Szerencsére mind a nyersanyag, mind a szaktudás adott. – Az amerikaiak mégis azzal vádolják Önöket, hogy atombombát akarnak kifejleszteni. Tabatabai: – Az amerikaiak támadásai a békés célú atomprogramunk ellen teljesen irreálisak. Olyan ez, mintha azért tiltanánk be az autóvezetést, mert arra spekulálnánk, hogy aki tud autót vezetni, az előbb-utóbb tankot is fog. A mi tevékenységünk teljes összhangban van a nemzetközi egyezményekkel. Mindent összevetve, a NAÜ ellenőrei több mint kétezer napnyi ellenőrzést tartottak létesítményeinkben. A nemzetközi megfigyelők által felszerelt figyelőkamerák pedig 35 másodpercenként küldenek fényképeket Bécsbe. A megfigyelők mindeddig semmi szabálytalanságot nem észleltek. Ennek ellenére az Egyesült Államok nyomására az ENSZ korábban felszólított minket arra, hogy függesszük fel az urándúsítást. Mi kompromisszumkészségünket bizonyítandó húsz hónapra felfüggesztettük az urándúsítást. Annak, aki jártas a gazdaságban, nem kell elmagyaráznom, hogy mekkora emberi és anyagi veszteségekkel jár egy ilyen szünet. Áldozatunk azonban nem bizonyult elegendőnek. A britek azt követelték, hogy tíz évre függesszük fel. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy felújítjuk az urándúsítást. A mostanában sokat emlegetett kettes centrifuga a NAÜ ellenőrei felügyelete alatt készült. – Milyen reményeket fűznek a jelenleg is folyó tárgyalásokhoz? Tabatabai: – Mi technikai ügyekről kívánunk tárgyalni. Az Egyesült Államok és Izrael azonban politikai síkra terelik az ügyet. A szemléletbeli különbség miatt igen nehéz lesz kompromisszumra jutnunk. Az iszlám forradalom óta Washington ellenségesen áll Iránhoz. Ennek ellenére folytatni kívánjuk a tárgyalásokat. – Hogyan áll Irán az észak-koreai atomprogramhoz? Tabatabai: – Észak-Korea már a kezdetekben bejelentette, hogy atombombát kíván fejleszteni. Mi ellenezzük a nukleáris energia katonai célokra történő felhasználását. Úgy gondoljuk, hogy a hidegháború befejezése után az atombombának nincs létjogosultsága. Az újfajta háborúkban és hadviselésekben az atombomba nem oszt és nem szoroz. Oroszországnak ötezer robbanófej van a birtokában, mégsem tudta megakadályozni a Szovjetunió széthullását. Amerika a hatezer töltetével nem tudta elejét venni szeptember 11-ének. Izrael kétszáz robbanófeje ellenére vereséget szenvedett Libanonban. Mi úgy látjuk, hogy Irán atombomba nélkül is erős, és meg tudja védeni magát. A mi védelmi stratégiánk ugyanis nem kötődik az atomfegyverhez. A magunk részéről a legmesszebbmenőkig támogatnánk a Közel-Kelet atommentes övezetté tételét. Jelenleg úgy látjuk, hogy az Izrael által birtokolt több mint kétszáz atombomba jelent veszélyt a térségre. – Mennyire tartanak egy Irán elleni amerikai támadástól? Tabatabai: – Az Egyesült Államoknak és Izraelnek nincs elég erejük ahhoz, hogy megtámadják Iránt. Az elmúlt időszak iraki és libanoni eseményei legalábbis erről tanúskodnak. Az amerikaiak huszonhét éve fenyegetnek minket. Tettre azonban nem szánták el magukat. Az amerikaiak ismerik a lehetséges célpontokat. Ha valóban akarnák, már rég megtámadtak volna minket. Mára az irániak már csak nevetnek rajtuk. Az embargó és gazdasági nyomás szintén huszonhét éve tart. Az amerikaiak más országokra is nyomást gyakorolnak, hogy ne adjanak nekünk gazdasági segítséget. Eredményt nem értek el. Hasonló a helyzet Izraellel is. Mindent összevetve erősebbek vagyunk mint Izrael. Az Iráni Iszlám Köztársaság megnyerte a Közel-Kelet népeinek a szívét. Az Egyesült Államok és Izrael elleni utálat viszont napról napra növekszik. Sayfo Omar