A mondás szerint egy zuhanó repülőn minden utas hirtelen istenhívővé válik, mert az elkerülhetetlennek tűnő halál bekövetkezte előtt legtöbben valóban imádkozni kezdenek. Sokan talán életükben először. Egy másik bölcsesség szerint „az élet egy szexuális úton terjedő betegség, aminél a halálozási arány száz százalék”, ami jóval könnyedébben írja le azt a körforgást, amely a születéssel kezdődik s garantáltan a halállal végződik. Arról, mi történik születés előtt, elsősorban az abortusszal kapcsolatos viták során hallhatunk. Arról pedig, mi vár ránk a test halála után, nos, arról alig-alig beszélünk. Egyet azonban biztosan kijelenthetünk: a nyugati civilizáció embere retteg a haláltól.

Amikor a haláltól való félelemről beszélünk, külön kell választani a saját halálunkkal kapcsolatos bizonytalanságot, illetve egy szerettünk elvesztése miatt érzett rémületet – az előbbi sokkal inkább vezethető vissza a valódi hit hiányára. A gyász ugyanis természetes lelki folyamat, amelyet bár megrövidíthet a valódi hit, de a szeretett lény elvesztése után mindannyiunknak meg kell vele birkózni. A gyász öt szakaszának teóriáját Elisabeth Kubler-Ross állította fel a hatvanas években, s mind a mai napig ezt fogadja el igaznak a szakértők többsége. Az első lépés a tagadás; egy megrázó halálhír hallatán legtöbben úgy reagálnak, hogy „ez nem lehet igaz”, a sokkos állapotba került gyászoló akár hosszú órákon keresztül is csak azt hajtogatja, hogy nem, nem, nem… Kubler-Ross szerint a második lépés a düh: a gyászoló gyakran nem csupán a sorsra vagy Istenre haragszik, de megesik, hogy az elhalálozott emberre is, aki „elhagyta őt”. A harmadik lépésben következik az esküdözés: a gyászoló magában bármit megígér, „csak még egyszer…” A negyedik lépés a depresszió (nemegyszer klinikai értelemben), amikor a gyászoló ráébred, hogy az ígéreteknek semmi értelmük, s annak függvényében, mennyire játszott fontos szerepet az ő életében az elhunyt, akár olyan lelkiállapotba is kerülhet, amikor úgy érzi, valójában már semminek nincs értelme. Az ötödik lépés az elfogadás: a gyászoló belenyugszik, hogy nem hozhatja viszsza azt, aki távozott, és lassan ráébred arra is, hogy bár soha nem lesz semmi olyan, mint előtte volt, az élet mégiscsak megy tovább. A gyász lépéseinek egy kevésbé ismert elméletét dr. Roberta Temes tette közzé Living with an Empty Chair című könyvében (Irvington Publishers, 1984). Szerinte először teljes bénultság lesz úrrá a gyászolón, s ez gyakran a legalapvetőbb cselekvésekre is képtelenné teszi. Ezt a szétesés követi, amely rendszerint a veszteség mindent átható, fájdalmas érzésével vegyül, s tart egészen az utolsó lépésig, az újjászerveződésig, amikor is ismét elkezd visszarázódni a mindennapokba. Hogy ki milyen hosszú időn át és milyen intenzitással szenvedi meg a gyász érzését, függ természetesen számos tényezőtől, ám egy szeretett személy halála után egyikünk sem kerülheti el. Justin Holcomb professzor egy interjúban (The Cavalier Daily, 2005. április 20.) azt állította, az amerikai kultúra „egyszerre haláltagadó és halál-megszállott”, s ha jól belegondolunk, ez lényegében a teljes nyugati kultúrkörről elmondható. Már nem lepődünk meg azon, ha a délutáni beszélgető műsorokban vadidegen emberek osztják meg országgal-világgal szexuális életük részleteit, megszoktuk, hogy a bulvársajtó az ismert személyiségek legbelsőbb titkait is kiteregeti – mindezt pedig teljes lelki nyugalommal vitatjuk meg a fodrásznál vagy egy kávézóban. A halálról azonban mintha képtelenek lennénk beszélni a mindennapokban, s bár pontosan ugyanannyira része az életnek, mint a születés, legtöbben egyszerűen nem tudunk vele semmit sem kezdeni. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy hétköznapi beszélgetésben valaki azt kérdezze a többiektől, mit gondolnak a halálról; jobb esetben csak kivetnék, de ennél még valószínűbb, hogy valamiféle megszállott, antiszociális csodabogárnak tartanák. Ennek pedig minden bizonnyal az lehet az oka, hogy bár a magyar lakosság egyértelmű többsége vallásosnak tartja magát, a valódi hittel gondok vannak. Ha nem lennének, az embereknek nem kéne tabuként kezelnie a halált, hiszen a különböző vallások közt csak komoly kutakodás után akadhatunk olyanra, amelyik ne hirdetne a test halála után valamiféle folytatást – ha pedig ebben a magát vallásosnak tartó ember valóban hinne, már nem kéne félnie a saját halálától, sőt, könnyebben dolgozná fel egy szeretett személy elvesztését is. Ilyen szempontból mindegy, abban hisz-e, hogy a lelke ezentúl Isten mellett létezik majd vidáman, esetleg a reinkarnációs körforgás következő lépéseként egy újabb születésben lesz része egy másik testben – a lényeg mindössze annyi lenne, hogy valóban higygyen. Ez azonban nehezebb, mint gondolnánk. A vallásosságból nem következik a hit és a hitből nem következik a vallásosság. Mark Miller író azt állította, „a hit a szerelmes (ember) szeme”, hiszen aki szerelmes, szinte mindent másképp lát, úgy, ahogy a szerelmen (hiten) kívül létező ember nem képes. Ahogy a szerelem, úgy a hit sem igényel kézzelfogható magyarázatot vagy éppen bizonyítékot, a hívő ember számára lényegtelen, hogy a hit tárgya elvont vagy konkrét, fizikai vagy spirituális dolog. Létezésére a hívő számára a tökéletes bizonyság éppen maga a hit: egy eszmét, elképzelést olyannyira a személyisége részévé képes tenni, hogy már fel sem merül benne, hogy kételkedjék. Teológusok szerint a hit az a láthatatlan híd, amely a képtelenség szakadéka fölött vezet. Mivel józan ésszel a szakadékot áthidalni nem lehet – erre példa az Isten létét bizonyítani akaró, illetve cáfoló viták évszázados eredménytelensége -, a hit ilyenformán kegyelem. Az egyiknek megadatik, a másiknak nem. Ahogy Jézus fogalmazta mellbevágó őszinteséggel: ketten szántanak a mezőn, az egyik felvétetik, a másik nem, ketten fekszenek egy ágyban, az egyik felvétetik, a másik nem. Magyarázat nincs. „Ha van hited, van kikötőd, van irány, s van cél – olyasmi, amiben a hittel nem rendelkezők hiányt szenvednek. Ha semmiben nem hiszel, akkor minden megkérdőjelezel – és hová jutsz? Olyan vagy, mint a cél nélkül hánykódó hajó. Van legénység, de nincs kapitány, nincs pilóta, nincs iránytű, s nincs térkép. Lehet, hogy végül más vizeken kötsz ki, mint ahonnan elindultál, de milyen célból? Mire volt jó az utazás? A hit mindezt megváltoztatja. Tudod, hová tartasz. Ha meghalsz, mielőtt odaérnél, legalább tudod, hogy jó irányba indultál – a hited pedig megadhatja azt a megnyugvást, hogy az utazás valamilyen módon tovább folytatódik, s valamilyen formában te is tovább létezel. A hit értelmet ad az egyébként értelmetlen létezésnek. Az egész életnek értelmet ad” – olvasható a Progressive Humanism honlapján. És valóban: borzalmas lehet úgy végigélni a nekünk egy bizonyos testben egy bizonyos időszakban megadatott éveket, hogy azt hisszük, ez minden, ennél több nincs. A valódi hit – legyen szó bármilyen hitről – jellemzően váratlanul, egy szempillantás alatt csap le ránk. A buddhisták ezt megvilágosodásnak nevezik. Számtalan tényező befolyásolja egy személyiség alakulását, ezek között pedig nagyon fontos szerepet játszhatnak a baráti, családi beszélgetések. Ha egy gondolatot elsőre talán befogadhatatlannak is érzünk, mégis olyan folyamatot indíthat el, amelynek a végén akár maga a hit áll. Ne féljünk hát az eszmecseréktől! A halál nem tabu. A halál az élet része. Egyetlen módon tudjuk csak legyőzni a vele szembeni, sokszor szinte bénító félelmet: hittel. Ha nincs hitünk, végül azt vehetjük észre, hogy életünket a leginkább csak suttogva emlegetett, ám elkerülhetetlen halállal való harccal töltjük majd. Ebben azonban mindenképpen mi maradunk alul. A kereszténység kétezer éve ezért egy mondatban reménykedik. Jézus mondta az őt szánó latornak percekkel halála előtt a keresztfán: „Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban”