Ha élt a magyarság igaz története iránt elkötelezett kutató, akkor Padányi Viktornak hívták. Példaértékű munkásságához elengedhetetlenül hozzátartozott, hogy előbb számtalanszor ellenőrizte mindazt, amit le kívánt írni. Születésének századik évfordulójára két kötete is megjelent.

A történész, nyelvész, író a Borsod megyei Vattán született 1906. január 26-án. A szó szoros értelmében polihisztor volt, aki történelmi, filozófiai és magyar irodalmi doktorátusa mellett kiválóan zongorázott, hegedült, festett. Magyarországról 1945-ben a szovjet megszállás előtt távozott. Hat évig Bajorországban, majd az ausztráliai Melbourne-ben élt, ahol mint könyvelő, műszaki rajzoló és tanár kereste kenyerét. Tanulmányai közül a Vérbulcsú 1955-ös kiadása után csak 1989-ben jelenhetett meg újra Magyarországon. Bakay Kornél mondotta róla, hogy „…hivatásos történész volt. Nem autodidakta, nem halbiológusból átképzett »szakértő«”. Ez igaz is, annyi kiegészítéssel, hogy ha napjainkban nem lennének „amatőrnek” nevezett kutatók, akkor csak az egyetemeinken finnugrista szemlélettel útjukra bocsátott hivatásosok hirdetnék továbbra is ugyanazt a rengeteg ostobaságot, amely ellen Padányi is latba vetette tudását. A most megjelent, eredetileg 1972-ben San Franciscóban kiadott Történelmi tanulmányok gyűjtőcím A Vérbulcsú, a Rákóczi és A szumir-magyar nyelv lélekazonossága mellett magába foglalja az Adalékok Szent István élettörténetéhez fejezetet is, továbbá az etruszk származás újabb megközelítését. Padányi a tőle megszokott alapossággal boncolgatja az érdekfeszítő témákat. Minden oldal lábjegyzeté-ben feltünteti az eredeti forrásokat, idézeteket, ellentétben azzal az egyre inkább elharapódzó gyakorlattal, amely csak a kötet végén jelez tartalomszerűen visszautalást a kötetben felhasznált szerzőkre és művekre, ugyanakkor puszta felsorolásuk nem bizonyítja, hogy a hivatkozó azokat valóban el is olvasta. A Vérbulcsú tisztára mossa a 955-ös augsburgi csata hadvezérét, bemutatja a vereség valódi hátterét és Bulcsú (ami, mint írja, „bölcset” jelent) történelmi jelentőségét. Arról a vereségen kajánkodók elfeledkeznek, hogy „…a nagy győzelem után és ellenére hetvenöt esztendeig nem mernek a németek megkockáztatni a magyar föld ellen egy támadást” – írja Padányi. Megpróbálja kideríteni, hogy valójában kinek is állhatott érdekében Koppány megvakítása, és tisztelettel fordul Bobula Idához, akit arra kér, hogy észrevételeit csak „…a szumir-magyar nyelvrokonság sokat támadott ügye védelmének” tekintse. Bizonyítékokkal alátámasztva védi meg II. Rákóczi Ferenc fejedelem emberi nagyságát Szekfű Gyula lekicsinylő kiadványával szemben. (A történész Habsburg-párti hozzáállását mindjárt megértjük, ha tudjuk, hogy az 1849-ben Buda ostromakor elesett, Schüttelhelm nevű osztrák katona unokája volt, aki Rákosi moszkvai nagyköveteként is tevékenykedett.) Külön fejezetet szentel Rákóczi Recrudescunt című kiáltványának. Elég csak olyanokat felidézni belőle, mint hogy a Magyar Kamara hatáskörét elvette az Udvari Kamara; az adóterhek enyhítését ígérő császár újabbakat vezetett be; a birtokügyi perekben a honosított idegenek javára ítélkeztek a magyarok ellen; a haza fiait vagyonukból és méltóságukból kisemmizték; eltörölték a haza törvényeit megrontó király ellen megengedett ellenállási záradékot, vagy azt, hogy az ország ügyeinek intézését a fennálló törvény ellenére az Udvari Tanács intézte a magyar főrendek megkérdezése nélkül. A felsorolás láttán lehetetlen nem észrevenni a szabadságharc legfőbb kirobbantó okainak napjainkhoz szóló időszerűségét. Másik most megjelent kötete az 1943-ból származó Széchenyi kultúrája második kiadása, amelyben a „legnagyobb magyar” Naplójának értelmezésével annak szellemi alakulását követi nyomon. Padányi Viktor a nemzetben gondolkodó, a magyarság sorsát központi ügyként kezelő tudós történész, aki az igazság kiderítésének szentelte 1963-ig tartó életét. Mindannyiunk számára követendő példa, s egyik legnagyobb érdeme, hogy a fent nevezett történelmi nagyjaink cselekedeteit igyekezett közérthető módon közkinccsé tenni. Szakács Gábor