Mátyás király, mikor a budai várba felkerült, a maga szemivel látá, hogy az udvart sok mihaszna lepi el. Mint pityókát a kolorágó1! Lőtyönfityinkáztak2 azok le s fel, kellet-se! Őtözetik csillogott, magokra vettek mindent! Állt es rajtik úgy, mint seregélyen a pávatolu! Mátyás királynak kedve támadott kódúsgúnyába őtözeni, országot nyakába venni. Hajnal előtt szépen feltarisnyált, ódalára aranykardot kötött, magára likas gúnyát, ajakára füttyszót kapott, még a fejibe egy rossz kucsmát, s megindúlt. Menyen menyen, s há esment egy juhászember! Lábon állt, ugy lehet ebren vót:

– Adj Isten jó reggelt, ződ mezőt, te csobán! – Fogadj Isten, kódus! – így köszönt. – Te csobán, te járt-kőtt ember vagy, nem tudod-e, hol van a legöregebb ember ebbe egész kerek hazába? – Ugy hallám Háromszéken! – Háromszéken? No, Isten áldjon! Mire kódusnak ez a jó juhász egy darabocska kenyeret vághatott, emmá felítőn a füttyszót figurázta! Túl, a leitőn béeregelt, füttyeszakadván jó nagyot kiátott: – Héhó, Háromszék, hol van a haza legöregebb embere?! Hó! – Ne kiáccs, hallok – azt mondja valaki – há még csak százötven éves vagyok! „Eggyisten! Itt az öreg, ne! Hogy körülfogta a gaz! Rég, hogy szükség vót rea!” Mátyás elékapta arankardját, eppár suhintással a gazt lekasszabolá, kardját gúnya alá rejté. Ott az öreg! De ammilyen rég egyhelybe űle! Lábaujjkái közt rendes szöllőtőke vala! – Adj Isten jó reggelt, kedves bácsikám! – Fogadj Isten, kódus, mi hajt! – Az űz ingemet: micsinász, hogy ilyen sokáig élsz? Az öreg az ajakát felcsucsoritá, mégse szólhata. Valami erőst fejbe találta! Rí! – Há öreg, rísz-e?! – Hodne rínék-merkelnék, mikor az öregapám a fogávol hanyigálódzik! Most es megtalált evel a nagy, csontorog3 agyarávol, ne! – Há neked még él az öregapád, s a fogával hanyigálódzik?! – Há él hát! Benn lakik Udvarhelyt. – Udvarhelyt? No, Isten áldjon, bácsikám! Mire kódusnak ez az öreg egy pohár bort nyútott, emmá felítőn kapackodott! Szép csendesen! Füttyszót a leitőre hagyá. Túl béeregelt, füttyszakasztásra esment jó nagyot kiáltott: – Héhéhó, Udvarhely, hol a haza vénje, hó?! – Ne kiáccs ember, hallok! – azt mondja valaki. – Há még csak kétszázéves vagyok! „Itt van a burjánba4 ez es! Hogy körülállta a sok gaz!” Mátyás elékapta aranykardját, azt a sok gazt mind lekasszabolá, öreget es meglátá! De ammilyen régi öreg vót, s rég egyhelybe vót! Lábujjkái közt: szilvafák! S hogy az Isten tudja mikor, nekifordult délnek, az áldott nap fényinek, azt a fájós hátát jó zűd muha veré fel! – Adj Isten jó napot, kedves bácsikám! – így köszönt a Mátyás kódus. – Fogadj Isten, kódus, mi hajt! – így köszönt az öreg. – Az, hogy mitől élhetsz ilyen soká? Az öreg inte egy kezivel, hogy mongya mingyá, másikval egy fogát kitekeré, supp, vígan elhanyitá! Osztá ríni kezd. Valami őt es erőst fejbe találta! – Há öreg, te es rísz-e? – Hodne rínék, mikor az öregapám kétpengősökvel hanyigálódzik! Há most es megtalált, ne! Kétpengőst mutat. Mint egy tángyér5, akkora! (Há mongyuk régen nagy pénzek vótak ám!) – Há neked még él az öregapád, s kétpengősökvel hanyigálódzik?! – Él hát! Há benn lakik Csíkba! – Csíkba-e? Na, Isten áldjon, bácsikám! Mire kódusnak az öreg egy csiporka szilvalét tőthete, melyik fogfájásról jó, ez a Mátyás kódus nagy sóhajtozva meredek felítőn kapackodott, azon a jó nehez, hápahupás, vápakotyás6 uton. Túl a leitőn es csak némán eregelt bé, ott es egy ódalba csak a karját rázogatá: „Itt vagyok, Csík! Há a haza vénje végre itt van-e valahol?!” – Ne rázd magad, met látlak! – azt mondja valaki! – pedig má háromszáz telet megértem én! „Teremtőeggyisten, persze, hogy itt van! Szem nem járja, annyi itt a gaz!” Mátyás elékapta arankardját, nagy nehezen azt a sok gazt mind lekasszabolá, le es taposá. Akkora az öreg es kitetszett! De ammilyen vót! Árnyéka árkot vájt körüle, annyiszor megkerülte már! Szemit villával támosztá fel, lássa: ebbe világba gazon küjel nő-e még más es? Lábujjkái közt: citrusfák. Mellette: kétpengősök. Oszlopba. – Adj Isten jó estét, kedves tátikám! – így köszönt a Mátyás kódus. – Őrözzön a Mária, édes gyermekem! – így köszönt az öreg, s egy kétpengőst elhanyitott. – Kedves tátikám, há maga mit teszen ezétt a hosszú életiétt? Ezt szeretném én megtudni! Ezt szeretném én felgyűteni…! – Há jóvan fiam, értem én! Há béosztom magamot! – Há bé-e? – Há bé biza bé! – S há hogyan, no? – Háromot a hatval, hatot a kilencvel! – Há igen-e? – Há igenbiza, édes gyermekem, met minden áldott nap, ha az Isten megengedi, háromcor kenyeret falok, de bár a morzsáját, hatszor bort iszok, bár egy-egy cseppjit, kilenc hónapba meg eccer az asszonnak szemibe nézek, ződ-e még, mint vót az a pázsint, hol nyulacskára utóbb puskát fogtam vót, met a nyúl a pázsinton a maga lábát kapta nyakába s iszkiri, eszit veszitve úgy futott el, én az aszszonyét, így az eszem tiszta egyállóhelybe hagyogatom el örökké! – A ponciusát az inadnak, öreg! Ez derék! Há bakkecskét fejni tudsz-e? – Ó lelkem, gyermekem, há ammá nem nagy pásztortudomán, há annyi eszemmorzsája tám maradt még! – Teccel, öreg! Tudod-e mit? Kössünk kontraktust! Ne! Én vagyok Mátyás király! – mutassa ügyes orcáját, igen fáin arankardját! – Amig az én orcámot nem látod, ezt senkinek el ne mondd! Jó-e? – Há jól van, renbevan! – megegyeztek. Mátyás menyen a magos tetőre ki, Budára bé. Udvara páváit egybetrombitálá: – Aki három napon belül meg nem mondja, hol a haza vénje, s hosszu életinek mi a kóccsa, a mezőn talál utilapit magánok! Ezeknek jó szimatjik vót! Hamar Csíkba valánok! Kérdik az öreget: „Hogy es találna lenni az a nagy öregség, s métt es nem hal meg?” – Megmondom mingyá – azt mondja az öreg – csak lássam fejenként száz új kétpengőst ide le tudtok-e rakni, kezem ügyibe, oszlopba? Vót nekik! Le kellett rakják! Má mondja es az öreg, ezek meg má rugatnak es Budára: – Háromat a hatval, hatot a kilencvel, azétt nem hal meg! Ez a beszéd megmérgelé ám Mátyást! De felharagudt ám az öregre es! Rugat Csíkba! – Tata, abba egyezénk, míg az én képem nem látod, hallgacc, igaz-e? – S há az kinek képe, lelkem, gyermekem? – mutassa az öreg a csengő pengő új szerzeményt! Az új kétpengősökön Mátyás király ábrázattya! Mindegyiken! – Ej, öreg, látom, a te pipádba felhő szorult, há te osztá jól megfejéd a bakkecskéket! Tudod-e mit! Gyere a budai várba, csapjunk egy jó kerti múlatságot! Ne törődj, met lesz piros bor, fejér kenyer a gyócs abroszon, szép, kerti pázsinton… Hamar megegyeztek. Istennek segedelmivel erős lovakot fogtak, s paplanyos hintón asszonyostúl-pengőstül vitték a tatát a tetőre ki, Budára bé! Látásáétt, a szeme feltámasztásáétt vele vitték a villát es arra nagy kerti múlatságra. Mire a nap es leáldozott, az öreg árnyéka es az árokból valahogy kikörmönködött7 vót, s hipp-hopp, öreg után veté magát! Hegyen-vőgyön keresztül, árkon-bokron át! Csak a citrus maradott!

1. Mint krumplit a krumplibogár, magyarót a magyaróbogár, bolyókát a bolyókabogár…, 2. Fel-alá járkáltak minden haszon nélkül, 3. csorba, 4. bozótban, 5. tányér, 6. hepehupás, gidres-gödrös, 7. Kivergődött a körmivel kapaszkodva