A 14. lépcső – Tapi

A tizennegyedik lépcsőről még azt sem lehet felelősségteljesen kijelenteni, hogy létezik. Esetlegességében rejlő ellentmondását fel lehet oldani azonban azzal a racionális magyarázattal, miszerint az ember, amennyiben ereje teli rá, nyugodtan szedheti párosával a fokokat, s így teljességgel érdektelen, hogy az elsőről a harmadikra lépve mennyire fogadjuk el létezőnek a másodikat.

***

A korai eszmélések legkorábbika talán az a rácsos kiságy, amiből mindenáron szabadulni akart. Hogy miért, maga se tudta, egyszerűen vonzotta a hatalmas kinti világ, amit a többiek nappalinak neveztek, ő meg úgy hívta, Tapi. Itt élt ugyanis Tapi, ami így azért nem teljesen fedi a valóságot, hiszen épp, hogy nem élt, hanem központi csillagként haldoklott ebben a varázslatos, titkokkal teli szobauniverzumban, ami a konyhaajtótól a cserépkályhán át a másik szoba ajtajáig, avagy hát szomorúan hallgatag lakója számára a fájdalomtól az öröklétig tartott. 

Tapi (vagy ahogyan később családi berkekben nevezték, Papika) élete utolsó másfél évét töltötte itt, fokozatosan növesztve koponyájában élettel nem összeegyeztethető méretűvé jóindulatú, ám inoperábilis agydaganatát, melynek igen komoly és heroikus eredettörténete volt. Úgy beszélték, hogy Papika a temetővel szembeni háztájiból ballagott hazafelé, amikor megbotlott az úton, és egy mögötte haladó lovaskocsi átment a fején, amin utólag csak egy hosszanti horzsolás látszott, s Papika a baleset után egész egyszerűen felkelt a földről, leporolta ruháját, majd, mintha mi sem történt volna, folytatta útját a Kaparó Csárda felé, hogy megebédelje azt a három korsó sört, amit ilyenkor szokott. Hogy ebből mi igaz és mi nem, senki sem tudja. Tény azonban, hogy a salgótarjáni tűzhelygyár korábban nagyhangú, nótás kedvű melósának szeméből kilenc hónappal később szinte észrevétlenül, de annál visszafordíthatatlanabbul hunyt ki az élet szikrája. 

– Nézze, bacsika, milyen szép sapkát kötöttem az unokájának! – mutatta unokanővére aznap a betegnek újdonáns kézimunkáját. Papika pedig a hang felé fordulva csak ennyit mondott:

– Jaj, aranyom, én már egy hete nem látok semmit.

Így zárta le ’71-ben a halál először a szemét, majd végül mindenét, valami furcsa, ironikus oknál fogva teljesen tisztának meghagyva a gondolkodását. Jóindulatú. Biztos ezért nevezik annak, gondolta ő évekkel később. Hiszen a tudata tiszta maradt, és ahogy mesélik, nemhogy fogyott volna, hanem inkább még hízott is.

***

Hogy miért pont Tapi került a tizennegyedik lépcsőre? Nos, mert ebben a DC-tlen, Marveltelen, egyenszürke kádárkockában, amit szocialista Magyarországnak neveztek, egyetlen olyan autentikus, mindenkire vonatkoztatható szuperhős sem létezett, akitől az ember segítséget tudott volna várni, amikor éjjelente álomba sírja magát. Ez a képzeletbeli hős lett neki Tapi (avagy Papika), akit valójában nem is ismert, emlékeiben még az arcvonásai sem raktározódtak el.

– Jaj, vigyétek el innen! – mondta legtöbbször, ahogyan a családtagok mesélték, mert tipegő, botladozó csecsemőként mindig az ő arcát ütötte, hol a kis kezecskéivel, hogy meg valamilyen játékkal. Nem gonoszságból, hanem ösztönös cselekvésből, amivel a nyughatatlan kölyök a nyugvó felnőtt egyedet provokálja.

Néhány megsárgult fekete-fehér fotó. Ennyi maradt belőle. S ez vajmi kevés ahhoz, hogy az ember összerakjon belőle egy teljes életet. 

De nem is ez a lényeg. Hanem hogy Papika volt számára az a valaki, aki mindig őt pártolta volna. Aki segítette volna boldogulni az életben. Aki apja helyett is megmutatta volna, hogyan kell borotválkozni vagy nyakkendőt kötni, lányoknak udvarolni, cipőt bokszolni. Aki Supermanként állt volna melléje minden alkalommal, amikor a többiek ütésre emelik kezüket, amiért földrajzból csak négyes lett a dolgozata, vagy olyan osztálytársával barátkozott, akinek családját a szülei ócska cselédnek tartották.  

Csakhogy az öreg idejekorán meghalt. 46 éves korában. Úgy tíz évvel ezelőttig nem is gondolt bele jobban ebbe a furcsaságba, amikor is bevillant neki: mennyi volt? 46 éves? De hát… És átértékelt mindent és mindenkit. 

Ekkortájt mesélte neki az unokanővére (aki egykoron a sapkát kötötte), hogy Papika a betegsége előtt hét-nyolc évvel… lelépett. Pestre. Hónapokra. És hogy ott volt valakije, akit feleségével ellentétben szeretett. Csinált házasság volt az övék, egyikőjüknek sem a másik volt a szíve választottja. Ám akkoriban még a szülők rendezték el az egészet, s olyan örömmel vágták át az eljegyzési ebédre szánt tyúk torkát, mintha bizony maga Cupido lett volna. 

***

Sokszor gondolt arra, hogy esetleg ott, a nagyvárosban, akár még egy eltitkolt gyereke is lehet, férjjel vagy feleséggel, gyerekekkel. Egy másik család. Vér a véréből, hús a húsából. Akiket ha megtalálna, ki tudja, tán örömmel fogadnák, leültetnék az asztalukhoz, szelíd nyugalommal, mosolygó elfogadással. Amilyenről odahaza mindig is álmodozott. 

Na, igen. Az álmodozás. Ezt olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy a végén… no, de ez már a tizenharmadik lépcső.