Ha az Isten mindenható és végtelenül jó, hogy engedheti, hogy ez az árnyék, ami mondjuk húszszázalékos volt valaha, most kilencvenszázalékosan fedje az emberiséget. Ilyenkor az ember olyanokat mond az Öregnek, amit később megbán – mondta a Demokratának az író.

– Sopronban bemutatták Nagyvizit című drámáját, a Kráter Műhely Egyesület sorozatban kiadja irodalmi életművét, legutóbb két regényt. A verseinek keletkezését Ézsiás Erzsébet írta le Fecskekód címmel, több, önnel készült beszélgetés jelent meg kötetben, hetente műsort vezet az Echo Televízióban. Önt ünnepli mindenki. – Édesek, igen. De kicsit elcsigázódtam. Hetvenöt éves vagyok. Mint egy rinocéroszt, ide-oda vezetgetnek. Amikor odakerülök, mint a ló, már átugrom az akadályt, de nehezen gyűlik össze az izmokban, a sejtekben az akarat. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen. – Költőként és pszichológusként is az emberi lélek szakavatott ismerője, aki mögött hatalmas tapasztalat áll. Mi a véleménye, merre halad a világ? – Ha egészen mélyen és őszintén belegondolunk, akkor a teljes elveszettség felé. Mintha kilopták volna az emberi történelemből a lényeget: az Isten ihletét. Isten megszentelte a világot. Így szól a teremtés. De ez az isteni permet már elveszett. – Miért? – Úgy néz ki, hogy a világ legnagyobb problémája a túlnépesedés. A hegeli dialektika szerint a mennyiség minőségbe csap át, de Hegel úgy értette, hogy pozitív minőségbe. Én úgy látom, hogy ez esetben negatív minőségbe. Az isteni szellem zegzugon, ezen-azon át utat talált eddig, de egy idő után az emberben lévő gonoszt nem tudta elbírni. Azt hittük, hogy az ember jóra való lény, ahogy a Biblia írja. De kiderült, hogy az a fáról lecsüngőző majom csak úgy tudta magát fenntartani a kardfogú tigrissel és a barlangi medvével szemben, ha a rendszertelen, naturális rosszat egyesítette magában, ami a gonosz. Tehát nem a jó határozza meg a fennmaradást, hanem a gonosz. Mikor ez mennyiségileg elterjed, átcsap minőségbe. Ez az ember rosszabb, mint az ezer évvel ezelőtti ember. De engem az gondolkodtat el, hogy ha az Isten mindenható és végtelenül jó, hogy engedheti, hogy ez az árnyék, ami mondjuk húszszázalékos volt valaha, most kilencvenszázalékosan fedje az emberiséget. Ilyenkor az ember olyanokat mond az Öregnek, amit később megbán. – Mit? – Ha csúnyán akarok fogalmazni… egy olyan lényt hozott létre, amelyben a fennmaradása érdekében elharapózik a negatívum. Nem egy szeretetre méltó, angyalos valaki lett az ember. Úgy látom, az emberiség úgy romlott meg, mint az a gyümölcs, amit befőztek ugyan, de rosszul. Gyerekkoromban az volt az egyik élvezetem, hogy ezeket a fóliával lefedett lekvárokat egy gombostűvel, páng! Kiszúrtam. Na most, ezáltal a dolog megbuggyant. Itt tart most az emberiség, kifejlődött a benne lévő romlottság. Mintha Istennek lenne saját, belső Lucifere, aki azt mondja, hogy majd én kitolok veletek. – De ön mindig a szeretetet hirdeti, arra tette fel az életét. Így is tudja az embereket szeretni? – Hát itt van a nagy probléma, hogy olyan mizantróp lettem, amiről nem álmodtam. Az emberszeretet a foglalkozásom. A másik embert, az osztálytársamat, a nőket elsősorban, de a családomat, a gyerekeket, a magyar embereket szeretni. Mindig az elesettek oldalán álltam. Mint gyógypedagógus, mint sérült emberek gyógyítója, s mint költő, mint író. De most a fonákjukat látom, a gyűlölködésüket. Ettől, mint egy leprától, visszakapom a kezemet, hogy az ember nem lehet ennyire silány. Arról írtam a darabjaimat, hogy csak a másik ember gyógyíthatja meg az embert. A Nagyvizit című dráma végén, amit most ország-világ ünnepel, a haldokló rántja vissza az öngyilkosságba készülőt. A haldokló belehal ebbe, mégis megmenti. Ez az én emberi, írói hitvallásom. Csak a másik ember gyógyíthat meg bennünket. Talán ez az egész történelmi bűnmennyiség a másik emberben föloldódhat. Ez olyan dosztojevszkijánus, krisztiánus magánvallás, amit én a magam papjaként celebráltam. – Miért tűnt el az isteni permet? – Attól tartok, hogy az Isten – már ha ugye van – magára hagyta az embereket, mert elszaporodott ez a gumó ember, ez a gyűlölködő ember. Akármilyen nyomorult volt az emberiség, ha jött a kolera, járvány, háború, öldöklés, valahogyan az Isten lelke mégiscsak ott lebegett felettünk, de most ez az ózonpajzs valóban kilukadt, nem csak fizikai értelemben. Hogy ezt be lehet-e valaha foltozni, nem tudom megmondani. Másrészt elfújta az isteni ihletet maga az ember. Az Istenből pap lett. Egyház. Ember. S Isten nem veszi a fáradságot, hogy még egyszer telepermetezze. De lehet, hogy az elkedvetlenedésem oka egyszerűen csak a kor. – A fáradtság vagy tapasztalat? – Nagy kérdés. A világ legcsodálatosabb gépezetét képviselem mint ember, mégis ötven-hetven év felett már nem igazán működik. Úgy öregszik meg az ember, hogy rá se ismer önmagára. Ez engem olyan mélyen érint, hogy ingerült vagyok, morózus, embergyűlölő, átkozódó. De megjátszom magam, ne lássák. Világéletemben mutatványos voltam. Aki engem fenntart, a nő. Benne van élet. – Szellemileg nem fáradt. A televíziós műsorában sziporkázik, közben írja a verseket fáradhatatlanul. – Nincs külön szellemileg. Ez illúzió. A fájdalom jelen van. Reggelente ellopok magamtól egy-egy négysorost. De csak ellopok. Mert nincs már békesség, nincs Isten permete a világon. Két dolog adott erőt ma reggel. Egyrészt fölhívott a bátyám özvegye. Nemes asszony, a kitartása nekem is erőt ad. A másik a morc Makovecz, akivel már lehúztunk tizenöt évet a Művészeti Akadémia élén. Ő azt mondta, még mindig jobb, mint halva. Kérdem, honnan tudod? Azt mondja, két iker beszélget az anyaméhben. Te – így az egyik -, most már lassan meg kellene születni, és mi lesz akkor, mi lesz a születés után? Nem tudom, mondja a másik, még nem jött vissza onnan senki. Ez engem felderített. Mert Makovecz nagyon nehezen adja ki az érzelmeit, egy nagy morcongó. Kőfejűnek hívom, aki előre néz a sziklák felé. – Csak a másik ember gyógyíthatja meg az embert? – Így van. Visszabillentett ebből a sötét barlangos történetből. – Akkor ez a megoldás? – Ebben kell reménykednem, meg a társamban. Sopronban olyan édesen fogadtak a színészek és a közönség, el voltam hűlve, hogy ennyi szeretet van bennük, Szilágyi Tibor igazgató-színész verset írt nekem. Még külön röstellem is magam, hogy ezután ilyen kedvetlen vagyok. Egyébként mindig ilyen voltam, csak győztem humorral, jókedvvel, tehetséggel, vidámsággal, tenisszel, nőkkel, istenséggel. Gyerekeket terítettem magam köré, unokarendszer született. Hálás lehetek. – Isten sem nyújt vigaszt, irányt? – Jó helyen kapiskál. De nem. Nem tudok az Öregbe se kapaszkodni. A hithez kellene nekem még valami. Maga az Úr. Az Úr érkezése. Jó lenne átesni úgy a halálon, mint az álmon, hogy az ember ne vegye észre. Aki haldoklik, embergyűlölő lesz. Ez az egésznek a veleje. – Az még messze van. – Én is ezt mondanám. – Úgy nem lehet élni, hogy az ember fél, nincs értelme. – Ötven éve nincs értelme. – Pedig sok eredménye van. – Németh László mindig egy ciánkapszulát hordott magánál, mert üldözött ember volt a kommunizmusban. Be volt varrva a bélésébe, hogy ha olyan méltatlan helyzetbe kerül, nem várja meg a vallatást, az ütlegeket. Na, én így élek, csak nem politikailag, hanem egzisztenciámban, gyerekkorom óta. – Ez az érzékenység tette azzá, aki. Költővé és gyógyítóvá. – Kényszerneurózis. Ez egy érzelmileg kifeszített élet. Nem pártokkal volt bajom soha, magammal. Mintha vegetatíve el lennék kárhozva. És ezért kellett mindenféle nőgyógyítás, meg gyerekek, kapaszkodás, őrületes alkotói tempó. Botrányok sorozata volt az életem, pedig nem is vagyok macsó. „Mint odúba (…) saját bajommal elbújok, el saját feketeségemmel, bőrömmel és szagommal el, itt fal, itt szög, itt félelem van, és nincsen senkinek se hely.” Negyven évvel ezelőtt írtam. Így éreztem magam mindig. Valami menekülés volt minden. Fehérváry Krsiztina