Rossz szabású lila vászonzakók, filléres bordó plüssblúzok, idősödő, roggyant testek, s a hozzájuk tartozó üres és az élet magasabb oldalát hírből sem ismerő lelkek vonaglanak sramlizenére a művelődési ház táncparkettjén. Így indul Kocsis Ágnes díjesős diplomamunkája, a Friss levegő (amely a tavalyi évben többek között elnyerte a Budapest Magyar Filmszemle legjobb első filmesének járó díját, Brüsszelben az Európai Filmek Fesztiváljának fődíját és a Reykjavikban rendezett Nemzetközi Filmfesztivál elismerő oklevelét), hogy aztán majd két óráján keresztül megfojtsa nézőjét a világ szűkös és beteg oldalának bemutatásával, s mindezt nagyszerűen fel is oldja a nagytehetségű alkotógárda a létezés mindenképp-értelmének segítségével.

A Friss levegő nem éppen moziba csalogató látványosság. Nyomasztó, zavarba ejtő, olykor még hihetetlen is következetessége. Valóban létezik egy ilyen életmód, egy ilyen világ még ma is? Viola vécés néni, aki egy aluljáróban éli mindennapjait, hatalmas légfrissítő-készlet társaságában, bordó műbársony-börtönbe zárva. Csupasz és kietlen ez a világ, a proletárlét összes rekvizituma, díszlete és helyszíne megfordul benne. És persze ennél sokkal súlyosabb a diagnózis. A főszereplők életformájából nem látszik menekvés, legfeljebb az álmok ködös és önpusztító birodalmába, amely útnak vége persze a kéz bizonyos bilibe lógása kell, hogy legyen. A mindennapi kenyérszerzés után az anya hazatér lakótelepi otthonába, ahol az alantasnak vélhető munkánál is szörnyűbb szituáció várja, teljes elidegenedés saját lányától, valamint az emberileg totálisan pusztító és értelmetlen munka síkjának továbbvetülése. Ebben az életben bádogforralók, pöttyös bögrék, ma már retrónak titulálható színes-csíkos giccs üveghalak, a szocreálból visszamaradt berendezés adja a környezetet. Minden olyan egyszerű, minden olyan sivár, nyoma nincs a kifinomultságnak, kultúrának, a lét bármely szegmensének, amiért élni érdemes. És mégis, csinálni kell, felesleges magyarázni, miért. Kocsis Ágnes első nagyjátékfilmje nagyon jól összerakott munka. A totális prolilét és a kilátástalanság, az emberhez méltatlan vegetáció bemutatása ugyan földhöz vág, de ennek ellensúlyozásaképpen a film egészén végigrezeg a fiatal alkotógárda ötletessége, a film iránti elkötelezettsége, a roppant finom humor, és a szereplők érzelmi világának lágy bemutatása. Viola (Nyakó Júlia) igazán szép nő, de végtelenül magányos, és nem keresi lányában a menekülés tálcán kínált útját. Ehelyett ostoba, középkorú férfiakkal randizgat, akiknek szintén olyan kietlen az élete, hogy emberi pótlék megszerzésével próbálják betölteni a saját magukból áradó űrt. Lánya, Angéla (Hegyi Izabella) voltaképpen a film főszereplője. Elvágyódását, a szépség iránti fogékonyságát divattervezői álmaiban éli ki, a túrkálókból beszerzett kincs-alapanyagok pontosan rímelnének a lány vágyaira, vagyis arra, hogyan lehetne nagyon mélyről eljutni egy magasabb világba. A film szimbólumrendszere pontos és kidolgozott. Mindennek megvan a maga helye, a maga jelentése, és az atmoszférateremtő ereje is. Angéla rendszeresen kinyitja fagy idején a lakás ablakait, mikor anyja belép a házba, ezzel tiltakozik a szag ellen, ami anyagi-lelki nyomorukat testesíti meg, Viola pedig ugyanezt az életet szeretné lesúrolni magáról a fürdőkádban. A két ember ugyanoda tart, ugyanazt akarja, de mozdulni képtelenek, habár a vér talán mindennél erősebb köteléke fűzi őket egymáshoz. Életmódjukhoz tökéletesen igazodik a film színvilága is. Az anya ruhái, kellékei folyamatosan piros színűek, míg a lányáé a zöld árnyalataiba játszanak. A rendező elmondása szerint azért választotta ezt a két színt, mert ellentétesek, ugyanakkor komplementerek is. És valóban, a két szín végül lassan és nehezen, egy kényszerítő és a szereplők tettein kívüli trauma hatására ugyan, de egybeolvad, anya és lánya között megkezdődik a közeledés, és a család, a szeretet ereje talán felül tud emelkedni a hétköznapok ínségének fizikai tényén, s utat mutathat a valóság öröme felé. A Friss levegőről nehéz beszélni. Túlságosan egyben van ahhoz, hogy elmondható legyen. A dialógusok szűkösek, a történet ugyan létező és folyamatos, mégis elsikkad. A hangsúly a környezeten, a képi vizualitáson, s két ember, anya s lánya érzelmi viszonyának megmutatásán van, melyet a színészi játék manírmentessége egészít ki. No meg, ott vannak a zajok. A légfrissítő sercegése, a pénzérmék koppanása, a hipergagyi világítós magnó vagy műakvárium moraja, és a nyilvános WC műrózsájának bántó, életet alázó, monoton zöreje. Az esetleges nézői prekoncepciókkal ellentétben a mozi egésze nagyon élvezhető, elgondolkodtató és feszes. Nyoma sincs benne az unalomig ismételt magyar proli-ábrázolásmódnak, itt a kisemberek nem szánalmasak, hanem szánhatóak, az irónia nem direkt karikírozás, hanem a belső ember életének velejárója. A világ jó pár fesztiválját, köztük Cannes-t is megjárt, s a Filmszemlén is legjobb elsőfilmes díjat nyert, a szinte fillérekből létrehozott alkotás túllép az elsorvadt, beteges agyak depreszszív, látszat-művészfilm szörnyszüleményein, és megmutatja, hogy senkinek nem a pusztulás és hanyatlás kell, legyen a sorsa. Valami összetart minket, kívül és belül is. Herbák Dóra