Különleges művészeti ágat szült az első világháború. A historizmussal átszőtt plakátkultúra egyedülálló fejlődésen ment keresztül az évek múlásával, történeti és művészettörténeti szempontból is. Az ország történelme, harcaink sikeressége mind alakítottak a revizionista plakátok stílusán.

A litográfia, vagyis a kőnyomás a vizuális megjelenítés egyik legbonyolultabb formája. Az alkotó kőlapok segítségével teszi valósággá gondolatait. A kőbe vésett mintát nagy nyomás segítségével vetítik a papírra, így a műalkotás sokszorosítható és minőségét közben is megőrzi. A technika, bármennyire is egyszerűnek hangzik, korántsem az. Egy-egy kőlapon a művész egyfajta színt tud megjeleníteni, ráadásul már a kő megmunkálása is komoly erőt igényel. A plakátkultuszt még a XIX. században honosította meg egy francia fiatalember, Henri de Toulouse-Lautrec. A híres posztimpresszionista már élete során hatalmas sikereket ért el plakátjaival, ám mégis kevés követője akadt, éppen a technika bonyolultsága miatt. A magyarországi művészek azonban tényleg tökélyre fejlesztették a módszert. Trianon után a magyar hazafiak életre hívták a revizionista mozgalmakat. Hadsereget jó ideig nem állt módunkban állítani, így a művészet segítségével toborozták híveiket és tartották a lelket egymásban. A litográfia volt a megfelelő technika számukra, éppen a sokszorosítási lehetőség miatt. Így az 1920- 30-as évek legnagyobb tömeg által ismert műfajává vált. A plakátok alkotói a kor ízlésének megfelelően és a lehető legegyszerűbb, legletisztultabb ábrázolási módszereket alkalmazták. Az alakok egységesek, majdhogynem egyformák, hiszen az egész nemzet lelke benne kell hogy legyen egy-egy plakáton szereplő figurában. A közös tragédiát így egy ember jelenítette meg. A színhasználatra is a viszszafogottság jellemző, az alapszíneken kívül nem igazán használnak mást. Egytől egyig valamiféle naivitást tükröznek, a természetes hazaszeretetet, melynek sajnálatos módon önmagában semmi eredménye nem volt. A képeken végigtekintve viszont egy másik Magyarországba repítették a szemlélőt, igaz hazafiak és honleányok közé, kiknek arcán az elszánt tenni akarás tükröződött. A képeken nemegyszer szövegek is feltűnnek, frappáns és rövid mondatok, jelszavak vagy csattanós versek. Ekkor harsant fel először az azóta híressé vált mondás: Nem, nem, soha! Előszeretettel ábrázolták letűnt korok hőseit vagy a magyar mitológia szereplőit, természetesen elkülönítve a kép szereplőitől, de mégis közöttük. Árpád vezér, Csaba királyfi, Hunor és Magor mind támogatják a honviszszaszerző harcot. A képeken szereplő emberek testtartása, mozdulatai egyaránt eltökéltséget és hitet tükröznek, nemegyszer valamilyen fegyverrel kezükben tekintenek előre. A kép centrumában a történelmi haza; akár a szereplő talpa alatt, biztos talajként, akár felette a ragyogó napfényben vagy a Napot helyettesítve. Az ősi istenszemléletünk, a Nap tisztelete így él tovább – burkoltan – a XX. században. A képek nemileg is elkülöníthetők. A honvisszaszerző férfi mindig a kép középpontjában helyezkedik el, míg a nemzetmegtartó, életet adó asszony oldalt foglal helyet. A két nem szerkezeti elkülönítése akkor sem változik, ha csak egy alak van a képen. A nők mellett fegyverek helyett általában virágkoszorúk, hajtások jelennek meg, egy új, reményteli kezdetet szimbolizálva. A képek érdekességét a stílusbeli változások adják. Egy olyan irányzatról beszélünk, mely maximum huszonöt éven keresztül létezhetett, ennek ellenére egy olyan fejlődési folyamatnak lehetünk tanúi, mintha évtizedek álltak volna a mozgalmi plakátkészítők rendelkezésére. A felhasznált színek a harmincas évek végére leegyszerűsödtek. Általánossá vált a fekete-fehér, már-már grafikusnak tűnő megjelenítés. Az emberábrázolások kidolgozottabbak, inkább a harc nagyságát és kétesélyességét jelenítik meg. Az egyéni sorsok, az elcsatolt területeken élők mindennapjai, életviszonyai és sérelmei is helyet kapnak a képeken. Míg korábban az anyaországban élők tettvágyán volt a hangsúly, az ismeretlen alkotók az idők során kiszélesítették látókörüket a „gúnyhatáron” túlra is. Az emberek környezetében a történelmi Magyarország alakját követő formákon, zászlókon, nemzeti jelképeken kívül megjelenik az épített örökség, különböző képzőművészeti alkotások. Kép a képben – nemzettestvéreink és kulturális örökségünk, amit elvettek tőlünk. A cél ugyanaz maradt: az ügy mellé állítani minden érző szívű embert. Ennek érdekében az idő múlásával a magabiztos arcok helyett a megtöréshez közel állók szenvedése, a bánat is helyet kapott. A képek alkotói egyre inkább a befogadó érzelmeire próbáltak nyomást gyakorolni. A revizionista plakátok bemutatják a magyarság történetének utolsó korszakát, melyben még egy szív és egy akarat irányította a nemzetet. A kommunista diktatúra igyekezett az emberek emlékezetéből kiirtani a korszakot, mely megteremtette őket, így maguk a plakátok is a feledés áldozataivá lettek. Mára egy szűk körnek van csak tudomása létezésükről, pedig méltán képviselhetnének értéket a magyar művészet történetében. Gerhát Petra