„Nem Szálasit, nem a birodalmat védtük, hanem a hazánkat” A zászlóaljparancsnokunk összehívott bennünket, akik még megmaradtunk, úgy-ahogy életben. Nagyon sok volt köztünk a sebesült is. Azt mondta nekünk: fiúk, ki kell törnünk. A németek holnap este indulnak. Úgy beszélt velünk, mint a barátaival – emlékezik vissza dr. Vass Dénes, aki 1945 februárjában egyetemistaként részt vett a Budai Vár védelmében, majd a kitörésben.

Budapest védői között rengeteg volt az egyetemista, közöttük ön is. Hogyan jött létre az egyetemi rohamzászlóalj, amely önöket öszszefogta? – Még amikor elkezdték megszervezni a rohamzászlóaljat, a Műegyetem a harmad-negyedévesekkel kitelepült Németországba. A németek biztosítottak nekik egy helyet odakinn. Azok, akik nem akarták elhagyni a hazájukat, alkották meg az egyetemi rohamzászlóaljat. A teljes neve egyébként Magyar Királyi Első és Második Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj. A második zászlóalj később alakult, az elsőben túl sokan voltunk, ugyanis nagyon sokan szerettek volna Magyarországon maradni. – Kiképzésüknek mi volt a célja? – Az volt az elképzelés, hogy karácsonykor mi is elindulunk Németországba, csatlakozunk az ottani műegyetemistákhoz, úgy, ahogy a többieket is kitelepítették, csak mi katonai alakulatként indultunk volna útnak. Ennek viszont az lett a vége, hogy karácsony napján riadóztatták az egész századot. Otthon ültünk a karácsonyfa alatt, onnan kellett bevonulnunk hirtelen. Közölték, hogy az oroszok feltűntek a budai hegyekben. Rögtön ott maradtunk, állást kellett foglalnunk, kiépíteni a védővonalat. Ezt elég gyorsan sikerült megoldanunk, de az oroszoknak még így is sikerült a magaslati pontokat megszerezni, ami később végzetesnek bizonyult. Nemcsak beláttak miket, hanem nagyszerűen tudtak belőni is. Ekkor húzták beljebb az egész vonalat, amikor is az egyetemi rohamzászlóalj a Vár alatt és a Vár körüli iskolákban helyezkedett el. – Ezek szerint később is részt vettek a harcokban? – Igen, minden esetben egy század ment ki a kialakult védővonalakba, az ostromgyűrű közelébe. Én a második században szolgáltam és a Rózsadomb védelmével voltunk elfoglalva. Kezdetben a Hármashatár-hegy vonalági ért fel a mi védővonalunk, ám sajnos ezeket egyre beljebb és beljebb kellett húznunk. Elég nagy veszteségeink voltak, mindjárt az elején, és a szovjet gyűrű is folyamatosan szorult össze. Tulajdonképpen december végére már a Rózsadomb alsó részén tudtuk megvetni a lábunkat, ott voltak az úgynevezett pihenőállásaink. Egy-egy lakóházat használtuk. Azt meg kell mondanom, hogy nagyon vigyáztunk, hogy az ott lakók vagyontárgyai ne szenvedjenek kárt. Ez azonban nemcsak tőlünk függött, hanem a szovjetektől is. Ők pedig bőszen lőttek bennünket. – A harcok közben együtt kellett működniük a német csapatokkal is, hogyan emlékszik vissza a német katonákra? – Próbáltak a segítségünkre lenni, de inkább mi segítettünk nekik. Együtt harcoltunk az osztrák 22-es Mária Teréziásokkal és egy másik, egy német SS-alakulattal. Azok tapasztalt katonák voltak, az orosz frontról kerültek ide. Nagyon bajtársias viselkedésű, rendes társaság volt, jól megértettük egymást. Én egyébként összekötő is voltam a magyar és a német parancsnokság között, így nagyon sokszor megfordultam közöttük, sok humoros esetben volt részem. Az egyik Obersturmführer a fáradságomért egyszer pálinkával kínált. Én persze tiltakoztam, hiszen szolgálatban tilos volt alkoholt fogyasztani. Erre ő komolyan rám nézett és annyit mondott: Ich bin der Kommandant (én vagyok a parancsnok), austrinken (kiinni)! Így meg kellett innom azt hatalmas pohár szilvapálinkát. Megszédültem tőle, erre ő nagyot nevetett és leültetett maga mellé. Nem lehet azt elmondani, hogy akkoriban ez mit jelentett. Egy német tiszt egy közönséges, tizennyolc éves karpaszományos honvédet maga mellé ültet. Ez a bajtársiasságnak olyan magas foka volt, amit mi nem is tudtunk elképzelni. – Főleg azért nem, mert a Vár védelmében részt vett katonákat azzal vádolja a szélsőbal, hogy fasiszták voltak és együttműködtek a nyilasokkal. – Egyáltalán nem működtünk velük együtt. Egyszer jöttek be a körletünkbe, csak úgy betévedtek a harcok alatt. Babinszky főhadnagy, egy remek nagydumás ember gúnyosan fogadta őket: „látom fiúk, rendesen fel vannak szerelve”… Igaz is volt, rengeteg modern fegyver lógott rajtuk. Mondta nekik: „ilyen emberekre van szükségünk! Beállhattok közénk, most indul a váltás, mehettek az első vonalba!” A felszólítás után öt perccel már nem volt nyilas a körletben. Egyszóval, nekünk azért nem volt semmi közünk hozzájuk, mert mindig az első vonalban harcoltunk, ők meg oda nem merészkedtek ki. – Önök is részt vettek a kitörésben? – Az utolsó napokban már egy Alkotás utcai házban volt a zászlóalj-parancsnokságunk. Nagy Zsombor, a zászlóalj-parancsnokunk öszszehívott bennünket, akik még megmaradtunk, úgy-ahogy életben. Nagyon sok volt köztünk a sebesült is. Azt mondta nekünk: „fiúk, ki kell törnünk. A németek holnap este indulnak.” Úgy beszélt velünk, mint a barátaival: „én csendőrtiszt vagyok, nekem ki kell mennem, mert rám itt csak halál várhat. Én vezetem a kitörést, aki akar, velem jön. De akinek a legkisebb problémája, egészségügyi problémája van, az maradjon itt, öltözzön civilbe, én felmentem a katonai esküje alól.” Ez nagy szó volt, mert a katonának végsőkig kell harcolnia. Itt kell megemlítenem Kokovai Gyulát és társait. Ő harmadmagával volt az közülünk, akinek sikerült kitörnie. Végigharcolták magukat egészen Zsámbékig. Egy karcolás nélkül megúszta és megérkezett a német vonalakhoz, áttörve az utolsó orosz gyűrűt. Egyetlen késszúrással ölte meg az utolsó orosz katonát, akinek balszerencséjére nem sült el a puskája. – És ön? – Nem törtem ki. Korábban a lábamon sérültem meg, nem volt nagyon súlyos, mégis nehezen tudtam járni, szerencsére ráadásul nekem volt Budán egy rokonom, aki rögtön befogadott, civil ruhát adott, a pisztolyomat elástuk a hó alá és ott maradhattam egy ideig. Később az oroszok megtalálták, mert leolvadt róla a hó. Rögtön rájöttek, a disznók, hogy egyetemista volt, aki elásta, ugyanis a mi utászcsizmánk és nadrágunk jellemző volt ránk. Elkezdtek keresni, akkor tűntem el, civil ruhába öltözve elindultam, egy óriási kanyarral elmentem egy volt bajtársam családjához. Azok egy éjszakára befogadtak, de ők állandó ellenőrzés alatt voltak, nekem pedig igazolványom sem volt. A befagyott Dunán átmentem a pesti oldalra. Az volt a pechem, hogy egy gazember orosz katona pisztollyal hadonászva elém állt. Mondtam neki, hogy student vagyok, az egyetemi igazolványommal próbáltam magam igazolni, elfogadta, de kifosztott. Nem tudtam mit tenni, mert nála volt a fegyver. A családom töredéke, édesanyám, nagyanyám életben maradt. Gerhát Petra

Nem volt Választás

Lányi Zsolt, későbbi parlamenti képviselő gimnazistaként keveredett a rohamzászlóalj egyik központjába. – December 26-án kerültem közéjük, önként jelentkeztem a haza védelmére. Sipeki Balázs Lajos, az azóta legendássá vált katona volt a parancsnokunk. Komolyabb harcban vagy őrjáratban nem vettem részt, nem is öltem meg senkit és engem sem akartak megölni. Egyszer viszont veszélyes helyzetbe kerültünk. Az Áldás utcai központ parancsnoki része, ahol állomásoztunk, szilveszter tájékán egy benzineshordó miatt kigyulladt. Sipeki Balázs Lajos igyekezetett megmenteni a bennragadtakat. Harmadfokú égési sérülésekkel találtak rá. Azt hittem, meghalt. Ezután, már a honvédelmi bizottság elnökeként, 1998-ban vagy 1999-ben hallottam róla legközelebb. Az irodámban ültem, amikor egy újságban láttam, hogy az egyetemi rohamzászlóalj emléktábláját volt parancsnokom avatta fel. Ötven évig éltem abban a hitben, hogy elhunyt, miközben végig ott lakott, velünk szemben. A kitörés 1945. február 11-én, este nyolckor vette kezdetét. Az egyetemi rohamzászlóaljból több mint százan indultak útnak, egy részük Mány és Zsámbék irányába, a többiek Dobogókő felé indultak el. Egy-egy lőszer volt náluk, semmi több. A túlélő harcosok csak a rendszerváltás után ismerhették meg újra egymást. Vitéz Padányi Máriusz a Magyar Királyi Első és Második Honvéd Egyetemi Rohamzászlóalj Baráti Kör életre hívásával próbálta megtalálni egykori bajtársait. Mára negyvenhatan maradtak, és egyetértenek abban, hogy az ellenállás volt az egyetlen lehetőség. – Ma mindent csomagban árulnak, tehát ha én mint székelyföldi ember azt mondom, hogy nem szép dolog az, hogy színmagyar falvak nem Magyarországhoz tartoznak, akkor rögtön irredenta, majd fasiszta, utána pedig antiszemita vagyok. A budapesti harcokkal is ugyanez a helyzet. Rengeteg sérelem ért bennünket. Természetes, hogy ez minden magyar embernek fájt, reménykedtünk, hogy egyszer lesz egy jobb Magyarország – mondja Lányi Zsolt. – Nem Szálasit vagy a német birodalmat védtük, hanem a saját városukat, a hazánkat, mint ahogy a szovjet katona sem Sztálint védte Sztálingrád alatt