Élete nagy bánata, hogy nem lehetett paraszt. A XVIII. század elejéig ismeri a családfáját, tíz nemzedék óta ő az első, aki elhagyta Rákospalotát, ahol felmenői gazdálkodtak, és a második, aki nem paraszt lett. Édesapja volt az első. Írta: Boros Károly Fotó: Todoroff Lázár

– Az ember azt gondolná, hogy ez a szakma kihalófélben van. Hogyan lehet megtanulni? – Már van ilyen képzés, de igazán csak mester adhatja át. Az én mesteremnél lehet, hogy volt valaha jobb kovács az országban, de hogy jobb ember nem volt, abban biztos vagyok. Ahogy egy jó apa, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban él a fiával, az életre készít fel, a mester a szakmára, a hivatásra. Olyan ez, mintha kaptam volna egy másik apát is. Törőcsik Kálmánnak hívták. – Mit köszönhet a mesterének? – Kilencven százalékban neki köszönhetem, hogy kovács lettem. Hiába volt papír a kezemben, nem volt meg az a tudás, amivel egyáltalán nekifoghattam volna a szakmának. Már végzett szakmunkás voltam, mikor hozzá kerültem, és attól kezdve még négy évig tanultam mellette, lestem mindennap, és ha még élne, ma is mindennap lenne miért fölhívnom valamilyen szakmai tanácsért, pedig nem vagyok szellemi fogyatékos, gyakorlatom is van már – havi nyolcvan lovat látok el. Ötödik éve dolgozom teljesen egyedül, de még mindig jönnek olyan gondok, amik miatt jó lenne beszélni az öreggel. Pompás ember volt. Igazi régi szaki, még a negyvenes években szerzett szakmalevelet. Büszke vagyok rá, hogy huszonöt évesen, nős ember létemre még kaptam tőle pofont. A Nemzeti Lovarda mesterkovácsaként dolgozott. Mikor a keze alá kerültem, már nyugdíjas volt. Illetve, hogy pontos legyek, nem állt ellent a kérésemnek, hogy járhassak vele dolgozni. A mester melletti lét nagy előnye, hogy fogják az ember kezét. Mikor Kálmán bácsi lebetegedett – előző nap még patkoltunk, másnap már kórházban volt – , és először kellett mennem egyedül patkolni, azt sem tudtam, merre vagyok arccal. – Hány patkolókovács van ma az országban? – Nemrég létrehoztunk egy egyesületet, abban negyvenvalahányan vagyunk, de a lovak száma alapján gondolom, százötven-kétszáz lehet. Ugyanis hatvanezer ló van az országban, és két-háromszázat tud ellátni egy kovács. Ennél többen nem is kellünk. Mezőgazdasági célra használt ló ma már alig van, de sportló és hobbiló, főleg az utóbbi, rengeteg lett az elmúlt tizenöt évben. Ezért tudott újjáéledni ez a szakma, pedig már majdnem kihalt. Harminc évig nem volt hivatalos képzés. Mezőgazdasági kovácsokat képeztek ugyan, ez feljogosított patkolásra is, de kifejezetten erre nem képeztek senkit. Úgy maradt fenn, hogy vagy apáról fiúra szállt, vagy a mester papír nélkül adta a segéd kezébe a szakmát. – Beavatna kissé ennek a szakmának a rejtelmeibe? Tényleg csak szőrmentén. – Az első patkók vélhetően gyékényből készültek, és nem is patkók voltak, hanem patavédő saruk. Ezt a ma szokásos patkolást valószínűleg az őseink hozták be Európába. Igazából azért kell patkó a lóra, mert nem növekedik olyan gyorsan a pata, amilyen gyorsan kopna az emberi igénybevétel miatt. Ha nem használnánk a lovat, magától teljes egyensúlyban lenne a növekedés és a kopás. A lónak az a természetes állapot a legjobb, a patkó neki csak szükséges rossz. Alatta persze növekszik a szaru, ezért aztán hat-nyolc hetente meg kell látogatnom mindegyiket, hogy elszedjem a patáját, aztán visszateszem rá a patkót. A pataszabályozás nemcsak azért fontos, hogy ne nőjön meg a kelleténél jobban a szaru, hanem főleg azért, hogy tökéletes egyensúlyban legyen a pata. Akár a növekedési rendellenességeket is ki kell egyensúlyoznom, hogy egyenletesen terhelődjenek a szalagok. Csak képzeljük el, micsoda erők hatnak, mikor egy hatmázsás ló átugrik egy száznyolcvan centis akadályt, a hátán egy hetvenkilós emberrel, és egy lábra érkezik. Ezt a terhelést egyetlen ínszalagnak kell megfognia. Ezért a kovács addig játszogat, amíg el nem éri a hibátlan egyensúlyt. Így használhatóvá teszünk olyan lovakat is, amelyeket a természet kiselejtezne. Mivel már évezredek óta beleszól az ember a kiválasztódás folyamatába, és nem e szerint a szempont szerint válogat, ezért lehetnek hibás pataegyensúlyú lovak is. – A kovácsmesterség az én szememben a kézművesség egyik megtestesítője. Ahogy az ember a meleg vasat üti, az a természetes ritmus szinte a világ rendjéhez szoktatja az élettelen fémet, ugyanakkor a gépi ritmusú modern világ fölé emeli az embert. Ön ráadásul lóval dolgozik, amelyik minden állat közül a legközelebb áll az emberhez. Érzi, hogy kivételes helyzetben van? – A kovácsok mind nagyon természetközeli emberek, és sokkal inkább a lovat szeretik, mint a vasat, bár azt is szeretjük. Én azért is érzem magamat végtelenül szerencsés embernek, mert olyasmivel keresem a kenyeremet, amit legjobban szeretek csinálni. Nekem akármilyen korán csörög az óra, nem tudok rá haragudni. Innen tudom, hogy jó irányba megyek. Volt úgy, hogy nyáron nagyon meleg volt, ezért hajnali fél négyre mentem patkolni, hogy ne legyen olyan forróság munka közben, azt a lovak is nehezen tűrik. A másik, hogy ezt a mesterséget a mai világban nem lehet hivatástudat nélkül végezni. Odaadjuk az egészségünket, az ízületeink tönkremennek, mindenkinek fáj mindene. Kötöttem életbiztosítást, alig akarták megkötni, olyan magas a kockázat – rúgott már meg ló, nem is egyszer. Bizony oda kell menni ahhoz a tomboló hat mázsa izomhoz, és nem azért megyünk oda, mert olyan nagylegények vagyunk, hanem mert a hivatástudat hajt. És nekünk nem elég elvégeznünk egy munkát, hanem hat-nyolc hetente vissza kell mennünk, és olyankor a saját előző munkánk következménye vár. Minden mozdulatot úgy kell végeznem, hogy semmit sem csaphatok össze soha, mert megbosszulja magát. Ehhez jön még, hogy a lovas világ hihetetlenül zárt. Ha itt a hitelem megromlik, gyorsabban elterjed a híre, mint a futótűz. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne törekedjünk mindig a legjobbra. Tudni kell, hogy lovaskörökben nagy divat szidni a kovácsot meg az állatorvost, ez népszokás Magyarországon. Minden tulajdonos úgy gondolja, hogy ért a patkoláshoz, ráadásul ugyanígy gondolja az összes állatorvos is. Persze, ha egy patán belül valami komoly baj van, az állatorvosok kilencvenkilenc százaléka hív gyorsan egy kovácsot. És ez így természetes, hiszen a ló lábát akkor lehet tökéletesen rendbe hozni, ha egy jó állatorvos együttműködik egy jó kováccsal. Az egyik kitűnő állatorvos mondta egyszer, hogy mi nem is gyógykovácsok vagyunk, mert így is neveznek bennünket, hanem orvosisegédeszköz-gyártók. Tényleg csak együtt tudunk igazán segíteni, külön-külön mindegyikünk csak félmunkát végezhet. Annak külön örülök, hogy dacára annak, milyen hálátlan munka ez, mégis vagyunk elegen. Az, hogy a mi lovasaink megállják a helyüket a világban, többek között köszönhető a lovak mögötti komoly háttériparnak: szíjgyártó mestereknek, idomároknak, állatorvosoknak, akik ma már nemcsak lovakra szakosodnak, hanem vannak köztük kifejezetten lólábra szakosodott orvosok is, lóbelgyógyászok is, nem beszélve rólunk, patkolókovácsokról. A háttérhez tartoznak még a bognárok is, a kocsiépítő mesterek, akik, túlzás nélkül mondom, a világ legjobb kocsijait készítik. De tényleg. Magam is hajtok, azért tudom. Ehhez jönnek olyan szellemek, mint Kassai Lajos, aki feltámasztotta a lovas íjászatot, ezzel a semmiből teremtett egy sportot, amit lassan már Japánban is űznek. Ami még hiányzik szerintem, az az űr, ami a háború után keletkezett, mikor a huszár tisztikar jelentős része elhagyta az országot, mert szétkergették, szinte megsemmisítették. Ők valószínűleg az akkori világ legjobban képzett lovas emberei voltak, nem véletlen, hogy az amerikai lovasválogatottat egy egyszerű huszártiszt hozta fel világszínvonalra a háború után. Szerencsére felnövekvőben van egy olyan nemzedék, amelyiket már nem húz az a mocsár, ami itt jó ideig létezett. – Említette, hogy egyesületet hoztak létre. Mire való egy ilyen csoportosulás? – Egyik célunk, hogy a mesterekre alapozott képzést újra életre keltsük, mert csak így lehet a kovácsmesterséget rendesen megtanulni. A mai kovácsok többsége jól megél, mégis időt, pénzt nem kímélve szervezünk magunknak továbbképzést. Változik a világ, betörtek erre a területre is a különböző műanyagok, ezek használatát meg kell tanulni, divatba jönnek új patkolási módok, azt is tudni kell. Régen a kovács mindent megcsinált, ami vasból volt, ekevasat élezett, fejszét, rugót javított, szekeret, mindent. Beszéltem erdélyiekkel, kétezer lelkes faluba valók voltak, azt mondták, majdnem annyi ló van a falujukban, ahány férfi, és három kovács él meg náluk. Szerettem volna én is ilyen falusi kovács lenni, Petőfivel szólva helység kalapácsa, de ma már mi is szakosodunk. Vannak, akik csak fegyvereket, vannak, akik csak rugókat kovácsolnak, javítanak, a patkolókovácsok is szinte kivétel nélkül csak patkolással foglalkoznak. Ma már mi megyünk a lóhoz, mert akár nyolcvan-száz kilométeres távolságban is kell dolgoznunk, egyszerűbb gépkocsival elmenni, mint a lovat idehozni, viszszük magunkkal utánfutóban a fél műhelyt. – Van a lónak nevelő hatása az emberre? – Van. Biztos, hogy van. Különösen magyar emberre. A magyar embereknek van egy isten áldotta tehetségük a lóhoz. Ezt bátran állíthatom. Van egy csomó hülyeségünk, vannak hibáink, lenne min javítani, de a lóval, úgy látszik, titkos szálak kötnek össze bennünket. Nem üres szólam, hogy lovas nemzet vagyunk. És a lovas embereket úgy ismertem meg, akik szeretik a hazájukat és tisztelik a múltjukat. Valamiért nagyon érdekes kovász a ló.