Olyan ez, mint a Gyűrűk Ura. Az egyszerre elolvashatatlanul hosszú és letehetetlen könyv cselekményének töredéke kerülhetett csak a háromrészes filmváltozatba is, mégis, a végtelen anyagi lehetőségek mellett egy lenyűgözően eredeti meseregényt nem lehetett elrontani. Ez történik majd akkor is, ha valakinek eszébe jut filmre vinni az Ószövetséget en bloc. A mágikus realizmus csúcsa, a Száz év magány a 20. század bibliája, a Történet. A Buendíák öt generációja érzékelteti a közösségek, a férfi, a nő történetét. Az emberiség, a nemzetség, a nagycsalád, a párkapcsolatok örvényében juttat el minket az ember lelke mélyén tátongó és betöltendő űrig, az egyéni sorsok újra és újra ismétlődő tragikumáig.

Az őserdő és a mocsár közötti senkiföldjén lebegő 300 lelkes Macondóba költözve mi is tanúi vagyunk mindannak, ami ebben az életben jelentőséggel bír. Látjuk Ursulát, a rendíthetetlenül dolgozó, a családot öszszetartó, annak minden tagját tökéletesen ismerő, dédunokáit túlélő anyát. Átéljük José Arcadio örömét, a felfedezőét, aki felnőtt fejjel is gyermekien örül Melchiades, a cigány Mephisztó „találmányainak”: a mágnesnek, a távcsőnek, az iránytűnek és a jégnek. Féltjük gyermeküket, Aurelianót, a forradalmárt, amint végtelen elszántsággal veti magát liberálisok és konzervatívok ősi küzdelmébe, és lesz a lázadó erők vezetője, az országot pusztító és elemésztő háború hőse. Csodáljuk az ifjabb José Arcadiót, nyers férfiasságát, és szemlesütve vágyakozunk Pilar Ternera, a korosodó rosszlány után, aki még saját fiát is szerelemre gerjeszti. Értjük a jólfésült olasz fiatalemberért harcoló Rebeka és Amaranta kétségbeesett küzdelmét, és nem szívleljük a távoli kormányt képviselő hivatalnokot. Egy Bibliából nem hiányozhatnak a csodák és a túlvilág. A falvat álmatlansági és feledési kór támadja meg: elpusztítja a gyermekkori emlékeket, kitörli a fejekből a tárgyak és fogalmak nevét, végül már a tudatosságot pusztítja. 4 évig, 11 hónapig és 2 napig szakad az eső csak azért, hogy megakadályozza az ültetvény vezetője és az elnyomott munkások közti megegyezést. A földet evő lány, Nostradamus beteljesülő próféciái, Melchiades visszatérése a halálból, mindez egy már-már természetfeletti környezetben: burjánzó dzsungel, vérfertőzések, kivégzések és végtelen harcok. A csoda valóságos vagy a valóság csodás? A vígszínházi társulat kudarcát akár a szövegváltozatra is foghatjuk. Az, hogy Schwajda György lassan húszéves adaptációjából hiányzik a regény teljes második fele, csak annak tűnik fel, aki olvasta. A hiányokat nem magyarázza semmilyen dramaturgiai kényszer, miközben a valóban tárgyalt részletek sok esetben bántóan hűen igyekeznek visszaadni az irodalmi szöveget. Hova tűnt Macondo modernizálása és az amerikai gringók megérkezése? Fernanda del Carpio túlbuzgó vallásossága? A „macondói banánköztársaság”, Brown úr, a sztrájkok és a szakszervezeti vezetők kivégzése? S hiányzik a történet második fele, mintha időhiány miatt kihagyták volna az utolsó hat színt az Ember tragédiájából. Vérző sebek másutt is akadnak. A rendező nem képes egybetartani a darabot, a ritmus meg-megtörik, az előadás hamar unalmassá válik. A karakterek kidolgozatlanok, a háború motívuma végig idegen test marad. Minderről a színészek nem tehetnek, mégis bántó a főszereplőt, Aureliano Buendíát alakító Juhász István vérszegény játéka. Egyedül a Füzér Annit dicsérő, rengeteg apró tárggyal, konyhai berendezésekkel operáló, több szinten játszó, dinamikus és ötletes díszlet, és az idősebb José Arcadiót alakító Hegedűs D. Géza szuggesztív és szenvedélyes játéka éri el Márquez prózájának színvonalát. A Buendíák sorsa egyszerre lelombozó és felemelő. Ki-ki a szűkebb vagy tágabb környezetének történetére ismerhet benne. Újra felbukkanó sorsok és emberi alaptípusok, az örök visszatérés, a képzelet hatalma és a valóság fájdalmas őszintesége. Ha ezt a világot igazán mélyen át akarjuk élni, a könyvet kell újra elővennünk. Monostori Tibor