Szüleitől örökölte hentes és mészáros szakmáját. A Rákosi-rendszerben édesapját egy disznó engedély nélküli levágásáért halálra ítélték, és csak hosszas ügyvédi erőfeszítéssel sikerült az ítéletet nyolc év bányamunkára változtatni.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Hány éves volt, amikor édesapját elvitték? – Ötéves koromban vitték el, 1951-ben, és attól kezdve nyolc éven át csak egyszer láttam, amikor beszélőre mentünk hozzá. Sohasem dohányzott, de ott a putnoki szénbányában, úgy látszik, rászokott, ezért vittünk neki egy doboz Munkást. Édesanyám kezembe nyomta, hogy én adjam át, gondolta, a gyereket talán nem bántják érte az őrök. Ott állt a fegyveres sorfal, a rabok egy hosszú asztal túloldalán ültek, mi ezen az oldalon. Átnyújtottam édesapámnak a cigarettát, gyerek fejjel persze az asztal fölött, az őr észrevette. Puskatussal ráütött a kezemre. (Sír.) Így kezdődött az életem. Tizenhárom éves voltam, mikor hazajött, a hátán egy spárgával összekötött kis zsákkal, abban volt mindene, a pályaudvaron vártunk rá, sose felejtem el, mikor megláttam. Akkor már rokonoknál laktunk, mert az ilyen ítélet teljes vagyonelkobzással is járt, semmink sem maradt, az utolsó szögig elvettek mindent. Mindazt, amiért két nemzedék dolgozott. Házat, műhelyt, gépeket, szerszámokat, tizenkét embernek adtunk munkát, azokat szélnek eresztették, szétesett minden. – Milyen megélhetést talált az édesapja? – A Klauzál téri vásárcsarnokban akadt munkája, rakodó lett. Reggel ötkor elment, és este hét-nyolcra jött haza. Azt monda, jó helye van… Úgy kerültünk egy kicsit jobb helyzetbe, hogy élt a régi házunk közelében egy idős hentes bácsi, az egyszer megkereste, és azt mondta neki, Peller úr, magával nagyon elbántak. Én a kollégája voltam, már öreg vagyok, nincs senkim, jöjjenek ide hozzám lakni, tartson el engem, halálom után maguké lehet a házam. Ez az a ház, ahol most is vagyunk. A bácsit eltartottuk, és mikor meghalt szegény, becsülettel eltemettük. – Az ön életét a hentes mesterség és a galambászat egyszerre jellemezte. Mikor ismerkedett meg az egyikkel, mikor a másikkal? – Még aznap, mikor befejeztem az iskolát, elmentem dolgozni – hentesinasnak álltam természetesen. Három év volt akkor az inasidő, de engem fél évvel hamarabb felszabadítottak a jó munkám miatt, és egy év gyakorlás után már üzletet kaptam itt az erzsébeti Közértnél, tizennyolc évesen, attól kezdve végig üzletvezető voltam. Így is azt mondom, keserves volt ez az út. A galambászatba temetkeztem, a sportba, ott próbáltam sikert elérni magamnak és a magyaroknak. Tizenegy éves koromban már beiratkoztam a Magyar Postagalamb Sportszövetségbe, éppen idén ötven éve, hogy megszakítás nélkül tagja vagyok. Mellesleg a világ legrégibb szövetsége, most ünnepli százhuszonöt éves fennállását. – Milyen eredményeket ért el? – Tizenegy olimpián vettem részt megszakítás nélkül, három aranyérmet szereztem, két ezüstöt, három bronzot, 2001-ben Dél-Afrikában világbajnoki címet nyertem Magyarországnak, 2004-2005-ben pedig Horvátországban három számban is Európa-bajnoki címet. A harmadik olimpiai aranyat 2005-ben Portugáliában nyertem, az ottani sportminiszter díjat alapított a tiszteletemre, az van ráírva az oklevélre, hogy „Kimagasló teljesítménye elismeréséül, amely példátlan, és talán megismételhetetlen”. Oszkár-díjnak nevezte el, ez az egy van belőle a világon. Hogy három olimpián aranyat nyer egy tenyésztő, az önmagában is példátlan, hiszen még kettőt sem nyert soha senki, ráadásul 2003-ban a párizsi olimpián Villámmal nyertem, 2005-ben Portóban pedig a fiával. Ilyen még nem volt, hogy apa és fia két év különbséggel olimpiát nyerjen. Tudni kell, hogy ebben a sportban kétévente rendeznek olimpiát, mert a galambok hamarabb öregszenek. Azonkívül százötvenszeres gyorsasági első helyezett vagyok, de ez csak az utolsó tíz évre vonatkozik. Ennyire felgyorsultak a galambjaim, mert olyan tenyésztést folytatok, ami a világon egyedülálló. Ehhez a tenyésztéshez jön még az úgynevezett özvegységi módszer, ennek az a lényege, hogy a hímeket versenyezteti az ember, és a tojók itthon várják őket, de csak akkor mutatjuk meg nekik a tojót, ha eredményesen térnek haza. Újabban fordítva is kipróbálták, így még jobb az eredmény, hiszen a tojók sokkal jobban vágynak a hímekre. Az eget leszakítják, úgy jönnek hazafelé. Ez egyfajta játék velük, amit a tenyésztésben egyébként nagy hírnevet szerzett belgák találtak ki, és azt hiszem, talán én fejlesztettem tökéjre. Világszerte kíváncsiak rá, hogy mi a titkom. A házam elől majdnem minden héten ellopják a kukát, hátha találnak benne valamit, amiből következtetni tudnak, mondjuk, hogy mivel etetem őket, vagy milyen vitaminokat kapnak. – Az ember ebből arra gondolhatna, hogy sok pénzt lehet keresni ezzel a sporttal. – Nyugaton ugyanúgy fogadnak a galambokra, mint itt a lovakra, és komoly pénzdíjas versenyek vannak hetente. Magyarországon ilyen még nincs, itt mindenki szeretetből foglalkozik ezzel. – Bámulatos ez a fal itt mellettünk, ahol üveg mögötti polcokon mennyezettől a padlóig megszámlálhatatlan mennyiségű díj, érem, kupa, és mindenféle ajándék van. Számon tartja, hogy mennyi? – Több, mint ötszáz, de ez csak a fele az összesnek. A nagyobb, fontosabb versenyek díjai, amelyek számomra a legértékesebbek. – Hogyan alakította ki a sok száz egyedből álló tenyészetét? – 1984-85-től kezdtem kijárni Németországba, ott tudtam beszerezni világhírű egyedeket egy ismerősömtől, aki Németország legnagyobb hentes családjából való, száztíz hentesüzletük van szerte az országban, nagyon jó barátságba kerültünk az idők során. Ezek adták az alapot, és persze a rengeteg munka. Nekem az egész napomat ez tölti ki, reggeltől estig a galambokkal foglalkozom. Minden egyed esetében megtervezem, hogy melyik hímnek melyik tojó lesz a párja. A vérvonalakat úgy hozom öszsze, hogy minél sikeresebbek legyenek az utódok. Nekem csak a győzelem számít, semmi más eredménnyel nem vagyok elégedett. Természetesen ez nem mindig sikerül, hiszen állatokról van szó, nem lehet pontosan előre látni, hogyan hasadnak a gének, melyiket örökli. Mindig több rossz születik, mint jó, ez minden állatnál így van. A párokat hagyom, hogy saját maguk neveljék fel a kicsinyeiket. A galamb nagyon szapora, minden évben kétszer két tojást szoktam kikeltetni minden párral, tizenhét napra kikelnek a fiókák. A tavasziak életképesebbek, az ősziek kevésbé. – Hogyan lehet edzeni a postagalambokat? – Mindennap a lehető legkorábbi időpontban kiengedem őket, mikor világosodni kezd, és másfél órát kötelesek egyfolytában repülni. – Ezt hogy lehet betartatni velük? – Kint van egy zászló, amíg azt látják, tudják, hogy repülniük kell, ez ösztönösen bennük van, tudják, mi a kötelességük. Egy-egy esetben persze előfordul, hogy valamelyik leül, de azt felzavarom. Nem a szüleiktől tanulják meg, mert soha nem röptetem együtt a szülőkkel, huszonegy napos korában elválasztom, és megy az óvodába. Tudniillik a fiatalnak és az öregnek a röpmodora teljesen más. Repülés után egész nap pihennek, leengedem a redőnyöket, hogy sötétben legyenek. Aztán már csak etetek, itatok, a vizet naponta háromszor cserélem. Mikor közelednek a versenyek, harminc-ötven kilométeres távolságra elviszem őket, onnan jönnek haza, ez gyakorlás is nekik, meg edzés is. Itt pedig, a ház fölött, naponta lerepülik a százötven kilométert. Kell az edzés, mert például a világ leghosszabb versenye Brüsszelből indul, onnan 1160 kilométer az én házam, be van mérve műholdról. Ilyen távon – hátszélben nem ritkán száztíz kilométeres sebességgel repülve – akár a testsúlyának majdnem felét elveszítheti egy galamb. – Mennyi ideig él egy ilyen madár? – Az első olimpiai bajnokom, a First Lady most tizenhat éves. Az eddigi legjobb galambom, a Golden Boy – tőle születtek a legjobb gyerekek – tizenhat évig élt, a legidősebb huszonnégy évig. Elhasználódnak, mint egy sportoló, az út megöli őket, az a rettenetes sok viszontagság. – Tudunk valamit arról, hogy miért térnek haza mindig? – Nem. Arról is csak keveset, hogyan találnak haza. A japánok végeztek egy kísérletet, leragasztották a madarak szemét, és mind hazatalált. Aztán leragasztották a csőrük tövén lévő orrdudort, és egy sem tért haza soha többet. Puskás Öcsit nagyon szerettem, jó barátom volt. Kértek a temetésére hétszázkilencven galambot, mert ugye az éveinek a számát megszorozták tízzel, így jött ki ez a szám. Mikor el kellett engedni őket, már sötét volt, ezért a sporttársaim, félve attól, hogy nem találnak haza, nem adtak, de nekem volt ennyi, és nagyon szerettem Öcsit, hát kockáztattam. Mind hazajött. Igaz, hogy volt, amelyik csak reggel, de az is megérkezett. Három nem jött meg, azokkal valami történt, ilyesmi előfordul. Mondjuk a nagy tömeg miatt nekiszáll egy villanyvezetéknek. Volt egyszer, hogy nyolc év után tért vissza egy galambom, és mikor megjött, ugyanarra a padlásra ment és ugyanarra az ülőre ült, ahonnan elveszett nyolc évvel korábban. – Hogy ismerte meg? – Ma már mindent számítógép végez, a madarak lábán van egy gyűrű, ami jeladó is, mikor beül, azt a gép érzékeli és azonosítja a galambot. Magának nem is kell otthon lenni, mikor versenyről térnek vissza, mert a telefonján kijelzi, hogy mondjuk a prágai versenyről ez és ez a galamb megérkezett. Nekem mindent ők jelentenek, nagyon szeretem őket. Gyerekkoromban lakott a szomszédunkban egy bácsi, aki foglalkozott postagalambokkal, annyira megtetszett a verseny hangulata, ahogy várta őket időre, hogy azonnal beleszerettem ebbe, és azóta nem tudok szabadulni. Szépen a galambok fogságába estem, most már így is maradok, így szeretnék meghalni is.