A diadalmas lektűr győzelme az irodalomban

Nem lehet elmenni néhány olyan jelenség mellett, amely az ifjúsági irodalom változásaira, és így a fiatal olvasók könyvválasztására is hatással van. Miközben a Harry Potter-sorozat hetedik részét töretlen siker övezi, az eddig biztos befutónak tartott Pál utcai fiúkat éppen születése 100. évében érte utol a végzet, egyre több diák, sőt még néhány tanár is követeli, hogy „korszerűtlensége” miatt lekerüljön a kötelező olvasmányok listájáról.

Nyilvánvalóan a két történet összehasonlítása az eltérő kor, cselekmény és szellemiség miatt direkt módon nem is lehetséges, de azt érdemes megvizsgálni, hogy milyen tényezők okozhatják az angol írónő, J.K. Rowling meglepő sikerét. Vajon ezek hatása befolyással bírhat-e a mai tizenévesek ítéletére, akik a régebbi műveket avíttnak, unalmasnak és régimódinak tartják? Az ifjú varázslótanonc mesebeli világa tulajdonképpen kiskamaszok számára íródott történet, mégis rajonganak érte a fiatal felnőttek, sőt nem ritkán az idősebb generációk tagjai is, és a könyvesboltok előtt az újonnan megjelenő köteteket már-már őrjöngésig fokozódó rockkoncert-hangulat várja. Ebben az esetben is látható, hogy eredményes médiatámogatással egész kultusz építhető az amúgy gyenge lábakon álló történetecskékre is. Az írónő népmesébe illő sorsa – ahogyan a munkanélküli, egyedülálló anyukából szupergazdag, boldog feleséggé válik – szintén megalapozója a Roxfort varázslóiskola sikerének. Kétségtelen ugyanis, hogy a siker kulcsa nem a sztori vagy a szereplők jellemének kidolgozottságában van. Az alapszituáció, bár ötletes, nem túl eredeti és a helyszínekkel is mintha már találkoztunk volna. Az árva fiú – aki egy fátumszerű jóslat alapján megküzd a gonosszal – ezeréves téma. A jó és a rossz háborúja, vagy a szeretet mindent legyőző ereje pedig szinte az összes mese vagy meseszerű történet alapja, nem beszélve az egyes csoportok értékalapú szembeállításáról. Mindezeken túl a regény nyelvezete igen egyszerű, a fiktív tulajdonneveken kívül rendkívül gyér szókinccsel rendelkezik, és szinte lecsupaszított szerkezetű, egyszerű mondatokból építkezik. Így összehasonlíthatatlanul eredetibb, és könnyebben olvasható a műfajban közel álló, ám sokkal rafináltabb kidolgozású Tolkien-mű, A gyűrűk ura. Tény persze, hogy egy oxfordi nyelvészprofesszor máshogy bánik a szavakkal, mint egy hangulatos varázslómesét író, bár klasszika-filológia szakot végzett hölgy, és a megszólaltatni kívánt korosztály is merőben eltérő. Ennek fényében viszont igen nehezen érthető, hogy a magyar fordításra miért kell várni jövő februárig. Csak nem ez is a médiacirkusz része?

Kifejezetten jó ötlet az írónőtől, hogy a gyerekszereplők együtt öregszenek az olvasókkal, így a felnőtté válás beavatási rítusát is együtt élhetik át. A sztori összekötő eleme a barátság, a szerelem, és az együvé tartozás, ami ebben a korban rendkívül fontos és izgalmas élmény, az idősebbekben pedig erős nosztalgiát ébreszt. Az írónő finom humorát és a felnőttvilágot főként a tanárok figuráiban „leleplező” szándékát a gyerekek jól érzik. Eközben a valóság vágányán túli varázslatos világ utáni vágy, a kamaszkorra oly jellemző elvágyódás az idősebbeknél is működik. A szemüveges, satnya Harry, akinek átlagos külseje és „külvárosi” sorsa csodás képességeket takar, mi vagyunk mindannyian, akik felnőttként is várjuk a csodát.

A Harry Pottert a statisztikák szerint többen olvassák szerte a világon nyugattól keletig, mint ahányan egyáltalán könyvet olvasnak. A nagy népszerűség ellenére valószínűleg mégis téves az a jól csengő összehasonlítás, amely egy internetes portál révén már elterjedt, miszerint a Harry Potter olyan lenne az irodalomban, mint a marihuána a kábítószerek között, azaz rászoktatná a fiatalokat az olvasás örömére, és komolyabb könyveket is a kezükbe vennének, akik addig nem tették. Az a sajátos világ azonban, amit a Roxfort varázslóiskola képvisel, annyira zárt és egyedi, hogy önmaga mítoszává válva kifelé nem vezethet. A jó időben, jó helyen robbant fantasy legfeljebb a hasonló irodalmak elburjánzását segítheti elő (ez a tendencia az elmúlt tíz évben egyébként már érzékelhető), de innen startolva kevés az esély eljutni Dosztojevszkijig. Kérdés az is, hogy a hetedik kötettel lezárulni látszó történet vajon évek múltán is ilyen izgalmas lesz-e, mikor nem kell a titokzatos események fokozatos kibontására várni.

S a bevezetőhöz visszakanyarodva, mi lesz szegény Pál utcaiakkal? A barátság, állhatatosság és hűség alapmintáját felvonultató, immár klasszikussá érett regény, ha nem is tűnik el végképp, jó eséllyel beállhat a rosszízűen kötelező olvasmányok közé. Az új évezred sms- és e-mail-gyermekeinek lecsupaszított kommunikációs rendszere már nem vevő a gittegyletre és az einstandra, sőt fogalma sincs, mi az a törökméz. A közös kód elvesztése is rájátszik, hogy az izmos, férfias Bokát a kis gyenge Harry fél kézzel, varázsszóra elintézi. Felelős pedagógusok dolga eztán, hogy mindkettejük békében éljen egymás mellett.

Farkas Anita