Egy mizantróp művész pályaképe

1918-ban Uppsalában született Ingmar Bergman. A csenevész csecsemő azonnal belázasodott, nem evett, és sokáig kérdéses volt, túléli-e a családban akkor dúló spanyolnáthát. Aztán megerősödött. Mégis éveken át súlyos rendszerességgel hányt, krónikus hasmenése és álmatlansága pedig élete végéig elkísérte. Ennek ellenére Ingmar Bergman nyolcvankilenc évet élt, s eközben több mint hatvan filmet rendezett.

A svéd filmkészítőmester lutheránus lelkész fiaként született, s nehéz gyermekkora volt, habár olykor ő maga is meghökkentő dolgokat művelt. Többek között megkísérelte meggyilkolni húgát, majd később bátyját is. Önéletrajzi írása, a Laterna magica szerint egész művészi pályájára és az emberekkel való viszonyára is erőteljesen kihatottak fiatalkori évei, valamint gyerekkori álomvilágnak fontos szegmensei, az otthoni bábszínházépítés és a bátyjától egy hisztériás rohama után megszerzett karácsonyi ajándék, egy filmvetítő gép. Végül 19 évesen megszökött a családi házból, majd 1944-ben a helsinborgi városi színház rendezője lett. Művészi munkáját a „kimondhatatlan pedáns adminisztrálásának” tartotta, direktori szerepét a közvetítés, organizálás, ritualizálás szolgálatába állította. Rendezéseit teljes önfegyelemmel, lehetőség szerint maximális érzelemmentességgel, a legnyugodtabb körülmények között szerette végrehajtani, magához képest jóval esendőbbnek tartott színészeit pedig kifejezetten megvetette, undort érzett irányukban. Bergman a színházat olyan munkának tartotta, amelyben a színésznek nem emberként, hanem fizikális mechanizmusként kellett volna részt vennie, miközben a direktor felügyeli a szövegek és a munkaidő pontos betartását. A rendező szerint ez a „tisztaságelmélet” tartotta őt meg életében.

Bár forgatókönyveit eleinte visszautasították, 1955-ben megalkothatta első általános népszerűségű, egyaránt anyagi és szakmai sikert hozó filmjét, A nyáréjszaka mosolyát, amely a nemzetközi ismeretség kapujává vált számára. Alig egy évvel később pedig leforgatta talán legismertebb, mára kultuszalkotássá vált filmjét, A hetedik pecsétet. A mozi alapmotívuma a rendező szkepticizmusa, hitetlensége, valamint a Jelenések Könyvének vizuális szimbolikája. A film középkori képisége, sötét, visszatérő jelei, a Halál, a pestis következményeinek motívumai, s az ördög víziószerűen jelennek meg a filmben, amely végső tanulságként kifejti, hogy az ember számára az Isten nem, csak a halál lehet bizonyosság. Bergman munkásságának mára klasszikussá vált képeit láthatjuk, amikor a keresztes lovag sakkjátszmát folytat a Halállal.

A film alapmotívuma, Isten létezésének kérdése további munkásságában is folyamatosan jelen van, mérvadó alaptémává válik műveiben. Az 1960-as Tükör által homályosan szereplőinek önmagába zártsága, magánya képezi a dramatikus szituáció alapját, de Isten létének megnyilatkozása, a családon belüli szeretet, támogatás adná a feloldást. Bár Bergman szerint az ember teljesen elidegenedett, és a tehetetlenség, a kapcsolatok valódi mélységének hiánya végső kétségbeeséshez vezet, a szeretet és Isten létezésének reménye végül mindig megjelenik valamilyen módon filmjeiben. A 70-es évek elején a szexualitás lélektani hatásának megjelenítése is társul mindehhez, kiváltképp a Jelenetek egy házasságból moziverziójában, valamint a Suttogások és sikolyokban, amely Bergman „évek óta látott” víziójából kelt életre, operatőre, Sven Nykvist által. A film ismét a családon belüli elidegenedést mutatja be, testi-lelki kínokat ábrázol, igen nagy feszültséggel fokozva a létezés valójában cselekvés nélküli vegetációját. A szintén világhírűvé vált 1982-es Fanny és Alexanderben egyértelműen, nyílt párhuzamokkal jelenik meg a családon belüli lélektelenség, melyet a lutheránus püspök nevelőapa hordoz magában. A família korábban örömteli életet élt, a két gyermek édesapja színész volt. Ezzel Bergman nyíltan kimondja: életét a színház tette szabaddá, míg embertelen és rideg apja megszomorította.

Bergman, bár folyamatosan működött színház- és operarendezőként, forgatókönyvíróként is, mégis filmes képi látásmódja által vált a vizuális művészet különleges alakjává. Filmjeiben mesterien ábrázolta az emberi arc kifejezéseit, a léleknek az arcon keresztüli megnyilvánulását. Így írt élményeiről: „Filmrendezőnek lenni néha különös boldogság. Soha el nem próbált arckifejezés születik egy pillanatban, és a felvevőgép rögzíti ezt a kifejezést. Ma pontosan ez történt. Alexander váratlanul, eddig nem látott módon elsápadt, és valódi fájdalom jelent meg az arcán. A kamera rögzítette ezt a pillanatot. A megfoghatatlan fájdalom, melyet korábban nem láttunk, és később sem tért soha vissza, néhány másodpercre megjelent, és a filmszalag elfogta a pillanatot. Ilyenkor úgy érzem, hogy érdemes volt napokon és hónapokon át kiszámítottan és tervszerűen dolgozni. Talán ezekért a röpke pillanatokért élek. Akár a gyöngyhalász.”

A színészeit meggyötrő rendezői stílusáról is ismert, szakmai körökben a filmkészítés világszerte egyik legzseniálisabbnak tartott alakja filmjeinek is jellegzetes helyszínén, Farö szigetén játszotta utolsó játszmáját a Halállal, 2007. július 30-án.

(hádé)