Ameddig csak vissza tudta keresni a plébániahivatalban, 1713-ig – felmenői mind Sümegen éltek. Ő maga is ebben a Balaton-felvidéki városkában született nagycsaládban. Minden testvérének valamilyen építőipari szakmája van, és ez sokat segített neki abban, hogy vállalkozása, amelyet kezdettől a családra épített, idáig fejlődött.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Hogyan lett vállalkozó?

– Ha szabad így mondani, szorgalmas munkáscsalád gyerekeként. Apai dédapáim fuvarosok voltak, anyai dédapáim pedig bányászok. Én is szakmát tanultam, villanyszerelő lettem, és mivel szerettem volna tovább tanulni meg sportolni is, Budapestre mentem tizenhét éves koromban, 1967-ben.

– Mit sportolt?

– Birkóztam és cselgáncsoztam egyszerre, ami most nagyon jól jön ehhez a kaszkadőrmunkához, amit itt a sümegi várban meghonosítottunk a középkori lovas játékokkal. Egy év múlva már egy nagy gyár építkezésénél vezető szerelői beosztást kaptam, én irányítottam a villanyszerelőket, pedig még csak tizennyolc éves voltam. Láthattak bennem valamit a főnökeim, talán mert a minőség mindig is fontos volt nekem. Sokszor átéltem életemben, hogy ami munkát én jó érzéssel, örömmel elvégeztem, abban mások is örömüket lelték. Még manapság is, mikor befejezem a napot, végiggondolom, hogy amit végeztünk, az jó volt-e, másoknak is hasznos volt-e. Miután letöltöttem a katonaidőmet, technikus végzettséget szereztem, és egyre följebb léptem a vállalatnál, mígnem megkaptam egy épülő négycsillagos szálloda villanyszerelési művezetését. Mikor 1982-ben átadtuk az épületet, megkértek, maradjak ott műszaki igazgatóhelyettesnek. Ott fertőződtem meg az idegenforgalommal, vendéglátással.

– Mi volt az első tünete ennek a fertőzésnek, ha szabad így kérdezni?

– Úgy kezdődött, hogy esténként, meg szombat-vasárnap egy szűk csapattal jártuk Budapestet, villanyszerelési munkákat végeztünk. Ez volt a gazdasági munkaközösségek korszaka, mikor már kezdett beszivárogni a szocializmusba a kapitalizmus. Főleg büfék, vendéglők villamos szerelési munkáit végeztük, és gondolkozni kezdtünk rajta egyik munkatársammal, hogy nekünk is kellene valamilyen kisebb üzlet, ha már ennyit szerelünk másoknak. Igen ám, de hol, amikor már minden terület annyira drága a városban, hogy nem tudjuk megfizetni. Akkor pattant ki a fejemből a sümegi vár ötlete, hogy itt kéne egy kis pavilon, hiszen rengeteg kiránduló jár oda, és még egy üdítőt sem lehet meginni. Egyből felhívtam az öcsémet, hogy menjen be az idegenforgalmi hivatalba, és kérdezze meg öt évre visszamenőleg a vár forgalmát. Még azon a nyáron belevágtunk. Vettünk néhány rekesz üdítőt meg sört, fölvittük a várba, és elkezdtük ott a romok között árulni. Kíváncsiak voltunk, komolyan lehet-e venni egy ilyen büfé ötletet, addig nem akartunk belevágni az építésébe. Maga a várrom borzalmas állapotban volt, alig lehetett benne közlekedni, falak leomolva, tető beszakadva, de a forgalom jónak látszott. Már a következő héten bent voltunk a tanácselnöknél, és egy évvel később, 1986-ban állt a pavilonunk.

– Gondolom, ön nem hagyta ott emiatt a szállodát. Ki üzemeltette a büfét?

– Egy-két nyarat mi vittünk, a szűkebb család, aztán, mivel minden testvérem itt lakott Sümegen, átadtuk annak az öcsémnek, aki kőműves volt. Ő meg, mikor nem volt vendég, elkezdte rendbe hozni a várfalakat, nem tudta elnézni, hogy olyan állapotban vannak. Mint rendes munkásember, folyton tevékenykedni, építeni akart. Volt fönt egy raktárban cement, sóder, homok, mész, csak nem akadt, aki használja. Aztán megigazította a cserepeket a kápolna tetején, ehhez már kellett egy kis segítség, akkor apám fölment neki segíteni, aztán másik testvéreim is fölmentek, mert szerettek volna tenni valamit a sümegi várért. Minden sümegi szerette a várat, és mindenkinek fájt, hogy a szemünk láttára pusztult le a mi ifjúkorunkban. Mármint ami megmaradt belőle, mert 1713-ban a bécsi haditanács utasítására hadgyakorlat ürügyén felrobbantották, a védműveket tönkretették, hogy használhatatlan legyen katonai célokra, ugyanúgy járt, mint két kivétellel minden vár a Rákóczi-szabadságharc után. A két kivétel Siklós és Sárospatak, mert ezeknek magyar parancsnokaik voltak, akik nem hajtották végre a parancsot.

– Ha jól veszem ki, önt ebből az egészből nem is annyira a megélhetés, mint inkább a vár sorsa érdekelte.

– Úgy valahogy. 1989-ben döntöttünk úgy, hogy visszaköltözünk Sümegre, és elvállaljuk nemcsak a vár üzemeltetését, hanem karbantartását, felújítását is, és később, ha lehet, a teljes felépítését. A legnépszerűbb család lettünk a városban. Akkor már harminc éve nem éltem itthon, mégis az első önkormányzati választásokon negyvennégy jelölt közül harmadikként futottam be. Mindenki örült a vár megújulásának, ugyanakkor cikkek jelentek meg rólunk, elkezdtek minket az újságok sajnálni, hogy ki ez az őrült, aki húszforintos belépőkből újjá akar építeni egy romos várat.

– Meddig lehetett eljutni az építkezésben húszforintos belépőkből?

– Semeddig, sőt a Pestről magunkkal hozott pénzünk is hamar elfogyott. Ki kellett találni valamit, főleg, mert néhány helyen életveszélyes volt az épület, és a legfontosabb munkák elvégzése nélkül nem is tudtunk volna vendégeket fogadni. Még az unokatestvéreim is jöttek segíteni. Na de honnan lesz pénz a további munkákra? Feleségemmel nyakunkba vettük a Balaton-parti utazási irodákat, és elmondtuk, hogy épül, szépül a vár. Akkor is ilyen meleg volt, mint most. Emlékszem, a pult mögött ülő nő részvéttel rám nézett, és megkérdezte, mondja meg, drága Papp úr, kit érdekelnek a puszta falak? Ez egyébként most is így van, pedig már sokkal szebb a vár. A történelmet mindig is szerettem – mostanra a hadtörténet lett a kedvencem -, kitaláltuk, hogy várjátékokat szervezünk. A veszprémi színház igazgatója segített, ő rendezte, egy korabeli történetet dolgoz fel, hatalmas siker lett. Az elsőn egyszerre ezer vendég volt a várban – addig évente összesen ötezer látogatót fogadtunk. Hallottam a tömegben, hogy a rengeteg embert látva valaki mellettem megszólalt, hogy te jó isten, most gazdagodott meg a Papp Imre. Már így gondolkoztak a népek. A következő választáson nem is kerültem be a testületbe. Öt évig ment a várjáték abban a formában háromszáz fős szereplőgárdával. Időközben annyira kitanultuk a rendezést, a forgatókönyvírást, a kaszkadőrszakmát, hogy az eredetiből kialakítottuk a mostani előadást, amit mi Történelmi Lovas Játékoknak nevezünk, és mindennap megy vagy kint a küzdőtéren, vagy a lovagteremben. Mindkettő itt van lent a vár alatt, mert ilyen melegben oda fölvinni erőszakkal sem lehetne a vendégeket. Volt olyan egy-egy több száz fős csoport esetében, hogy a lovagi torna utáni vacsorán a győztes magyar vitéz az asztalok között táncoltatta a lovát cigányzenére. A vendégek kiejtették a kezükből a libacombot meg a fényképezőgépet. 1996-ra a vár látogatottsága évi ötezerről százötvenezerre nőtt. Akkor még kilencven százalék volt a külföldiek aránya, ez a kilencven százalék azóta szinte teljesen elmaradt, viszont a magyar vendégek bőven pótolják. Mára felépítettünk egy négycsillagos szállodát, ott is hasonló a helyzet. Egyre inkább látják a magyarok, mennyi szép hely van ebben a hazában.

– Meddig szeretnének eljutni a vár felújításában, és honnan tudják, milyen volt az eredeti formája?

– Felvettük a kapcsolatot a hadtörténeti múzeummal, hogy segítsenek a már újjáépített helyiségekben kiállítást berendezni, ők a szakmai háttér. Szerencsére fennmaradtak a vár korabeli tervrajzai, kicsinyített mása látható is nálunk egy tárlóban. Szeretnénk eljutni egészen az eredeti állapotig, ez ügyben egyezkednünk kell a műemlékesekkel, emiatt döcögősebben megy, de folyamatos a munka. Százhúsz embernek adok munkát, ha a családtagokat nem számolom, ebből húsz csak az építéssel foglalkozik, és ha bármit akarunk építeni magunknak, azt is ők végzik, a szállodát is mi építettük. A vár tövében állt egy részben elbontott Várcsárda, azt felújítottuk, megmentettük alatta a hétszáz éves pincét, amihez hozzáépítettünk egy hatvan méter hosszú, nyolc méter széles lovagtermet. Istállókat építettünk, most már saját lovainkkal dolgozunk a lovas játékokon. A fejlesztésekre folyamatosan rá vagyunk kényszerítve, mert ez az életben maradás záloga.

– Azt mondta az előbb, százhúsz embernek ad munkát, ha a családtagokat nem számítja. Ezek szerint minden családtag a közös vállalkozásban dolgozik?

– Lényegében igen. Feleségem magyar-ének szakos tanárnő. Mikor annak idején felvetettem neki a vári pavilon ötletét, nagyon fellelkesült, mert pedagógus lévén nyaranta úgyis unatkozott. Most már nem unatkozik, sokszor azt sem tudja, mihez fogjon először, annyi a feladat. Fiam és nagyobbik lányom idegenforgalmi diplomát szerzett, illetve fiam előtte építésznek tanult, amit én ajánlottam neki, mivelhogy úgyis sokat kell építenünk, jó, ha ért hozzá. Kisebbik lányunk pedig, aki a várjátékok során beleszeretett a lovakba, lovas szakedzőire jár, rendszeresen fel is lép nálunk mint műlovarnő. Igyekeztünk a gyerekeinket úgy nevelni, hogy a szakma iránti szeretet vezesse őket munkájukban, azt hiszem, ebben sikeresek vagyunk, mind itt dolgozik. A céget, vagy ahogy mi nevezzük, ezt az idegenforgalmi várbirtokot javarészben már ők irányítják, meg vannak osztva köztük, illetve menyem között a feladatok. Két fiúunokánk is beállt már, apródok a várjátékokban, őket még csak óvatosan terelgetjük a közös munka felé.