A végtisztességet meg kell adni

Feketébe öltözött Kerepesen a Gyár utcai cigánytelep. Sirató asszonyával, négy gyerekével, 11 unokájával együtt több mint kétszáz közeli-távoli rokon vagy barát várja haza az 51 esztendős Edmundot, utoljára. A házudvaron felállított románkék színű sátrak alatt megterített sörasztalok mellett ücsörög, iszogat a gyásznép, szemben pedig a gyerekek műanyag kismotoron meg lyukas zománcvájdlingban ülve versenyeznek az embermagasságú utcai szeméthegyek között.

– Nálunk a temetés akkor igazán méltó és tisztességes, ha úgy csináljuk végig, mint az őseink – szippant nagyot gyatrán sodort cigarettájából az özvegy Noémi asszony. – Mivel kórházban halt meg, a szertartás előtt hazahozzuk az emberemet, hogy elbúcsúzzon a házától, a lovaitól, a családjától, aztán zenés kísérettel, gyászhintón visszük vissza a temetőbe.

Zárt kamion tolat a kerepesi temető parkolójába, ahol a szokatlan látványtól riadt járókelők először a platóról kigördülő, műanyag virágokkal dúsan díszített gyászhintó, majd pedig a négy, patacsapkodással lecurikkoló fehér ló láttán ámuldoznak. Talán ijedtségükben, a Fortuna, aztán a Cézár nevű is potyogtatni kezdi a szagos lócitromot a bámészkodók meg a gyászhuszárok lába elé, akik miután helyükre kerültek a pompás kellékek, kihozzák a ravatalozóból és hintóra emelik a koporsót. Majd a négyes fogat sárgán villogó polgárőrautós felvezetéssel elindul a búcsú fájdalmától elcsendesedett romatelepre.

Eddig is, pontosan a halála napjától minden este tőle búcsúztak, csak nélküle, mert azt rendeli a cigány hagyomány, hogy a temetés napjáig kötelező az elhunyt melletti virrasztás, lehetőleg a házában. A tradíciót azonban felülírja a temetkezési törvény, hiszen akár otthon, akár kórházban hal meg valaki, maradványainak hűtés nélküli „mozgatását” a közegészségügyi előírások betartása mellett csak a proszektúra, vagy a házi- esetleg a tisztiorvos engedélyezheti.

Amiként az özvegy, a felnőtt gyerekei és a szűkebb rokonság engedélye nélkül a Demokrata munkatársa sem vehetett volna részt a temetés előtti utolsó halott nélküli virrasztáson, amit olvasóink nevében is köszönök, hiszen lehetővé tette, hogy a magyar cigányságnak a túlvilágba, a lélek halhatatlanságába vetett hitéről, istenfélelméről és a halott ősök tiszteletéről tárgyilagos és tapintatos beszámoló készüljön.

A virrasztásra, akár a keresztelőre, felpakolva érkeznek a résztvevők: ki süteményt, ki cukorkát, ki pogácsát, kávét, ki pedig üdítőt, bort vagy éppen mézes barackpálinkát nyom kölcsönös könnyek közepette az özvegy kezébe, majd helyet keres magának, mert a ház és a sörpados udvar már kora este megtelik emlékezőkkel, annyira, hogy a ház előtt, az utcán is állnak, ahol hasábfából rakott máglya lobog.

– A mi hitünkben a halottak ugyanúgy élnek tovább a túlvilágon, mint a földön. Esznek, isznak, dohányoznak és ugyanazzal foglalkoznak, mint itthon – sorolja Noémi, aki a lányára meg a sógornőjére bízza a tésztaöblítést, amíg anyósával, Rózsával leülnek velem a konyhaasztal mellé kicsit beszélgetni. – Ma este milánói makarónit osztok a siratóknak – tol odébb a viaszosvászon terítőn egy tányérnyi tésztát. – Ez az Edmund adagja, ehhez nem nyúlhat senki. Ilyenkor a kedvenceit kell főzni. Tegnap disznópörkölt volt vágott tésztával, előtte cigánypecsenye, és lesz még ma estére sült hurka savanyú uborkával. Az ő adagját másnap tesszük ki az udvarra, a macskák, kutyák rohannak érte.

Miután megemlítem, hogy az ötnapos virrasztás, a speciálisan légmentes, üvegtetős koporsó, a hintó, a zene, a kripta meg a többi egy vagyonba kerülhet, könnyes szemmel azt feleli:

– Ilyenkor nem a pénz számít. Edmund nagyon jó ember volt. Igaz, tegnap éjjel, amikor álmodtam vele, ő is azt mondta mosolyogva, hogy köszöni szépen, de nem kellett volna ennyi pénzt költeni rá.

– Meghoztam a hurkát – állít be egy húszkilós hűtőládával Arnold, Noémi sógora.

Most érkezett a mogyoródi hentestől, a hurka még gőzölög. Az asszonyok beizzítják a sütőt, előveszik a papírtálcákat meg a kovászos uborkás üvegeket.

– A tüdőrák meg a szívelégtelenség vitte el. Nagyon hirtelen – mondja fátyolos hangon az édesanya –, pedig még fiatal volt, nagyon jó gyerek és jó apa, aki mindig dolgozott, sosem ivott, de azt szokták mondani, a rosszak odafönt sem kellenek – néz fel a konyha mennyezetére.

– Miért épp Edmund volt a neve? – kérdezem.

– Hát azért, mert 1970-ben, amikor született, a Monte Cristo grófja sorozat ment a televízióban. Abból vettük át Kálmánnal.

Kálmánt, a halott édesapját életében nem annyira fizikálisan, mint inkább erkölcsileg tartották derék cigány embernek Kerepesen, aki hulladékvas gyűjtésével meg lovakkal foglalkozott és akit inni, verekedni sosem láttak, de a máséhoz nyúlni sem. Noémi, noha kilencen testvérek, a szülei botrányos viselkedése miatt mégsem családban cseperedhetett fel, hanem a Velencei-tó környékén egy állami gondozó intézetben, míg 14 évesen össze nem ismerkedett a szilasi bisztróban a Modern Talking egyik slágere alatt az akkor 15 esztendős Edmunddal, aki hazavitte és akivel innentől 18 éves korukig, az állami házasságkötésig már együtt éltek. Egyházi esküvőről szó sem lehetett, noha Kálmán meg Rózsa szerették volna, de Noémi nincs megkeresztelve.

– Akkor mindenki dolgozott, a cigányok közül a legtöbben a kistarcsai szövőgyárban meg a híres Szilasmenti MGTSZ-ben – meséli Erika asszony, aki már fiatalon kitört a Gyár utcából és nyomdásznak tanult, közben belépett a mozgalomba meg a szocialista munkáspártba is. – Attól még karácsony szentestéjén ugyanúgy forró halászlével meg üveg pezsgővel tapostuk a térdig érő havat apám sírja körül, nehogy nélkülözzön az ünnepen.

Bizony, akkoriban gyakori volt az emberek, a családok életében a Mennyből az angyal és az Internacionálé „együttállása”, ha biztos kenyeret akartak a szülők családjuk asztalára. Rózsa mama például 18 évig volt fonónő abban a gyárban, ahová később Edmund is bekerült anyagmozgatónak, a másik rokon, a Jani meg pártkáderként művezető lehetett a cérnázóban.

– Ma már különösebben nem érdekel a nagypolitika, nekem jó a Fidesz is, csak legyen munka, és hál’ Istennek most van is dögivel – érvel Jani, aki a kistarcsai meg a Pest megyei cigány önkormányzatnak is a tagja, és vállalkozóként keresi a kenyerét, mivel se cérnaüzem, se művezetőköpeny 30 éve nincsen. – Szeretik a cigányok ezt a mostani életet, szóval, ami most van, mert egyre jobban megbecsülik őket, és egyre nagyobb szükség van rájuk a munkahelyeken. Csak ez a rengeteg szemét ne volna a telepen, már a patkány is megterem benne. Sok építési vállalkozó idehordja a bontott bútort meg a WC-kagylót, a buta roma meg elfogadja tőlük, mert ingyen van.

A virrasztás első napjai valóban siratással telnek, aztán lassan felenged a hangulat és megindul a beszélgetés, szolid poharazgatás, és nemhogy hangos szó, de még csúnya nézés sincsen. Némelyikük cigit sodor, vagy sörösdobozzal a kezében a szagos lóistálló, aztán az utca felé sétál, ahol ropog az emlékező tűz, és futkosó gyerekek árnyai táncolnak a házfalakon, miközben egy fiatal anyuka a lépcsőn ülve szoptatja kicsinyét. Ebbe a gyásszal keretezett képbe lép be egyenesen Nógrád megyéből Rikárdó, akit az RTL-es X-Faktorból nekem is ismernem kellene, de szégyenszemre ilyen műsorokat nem nézek. A 17 éves kamasz, noha elmondása szerint hamar kiejtette a zsűri, mégis maszek énekórákra jár Balassagyarmaton, mert amit abban a szemét műsorban művelnek, az szerinte parasztvakítás, nem tehetségkutatás. Úgy gondolja, a győztest előre kiválasztják, leszerződnek vele, a többi csak műbalhé tapsológépekkel meg ovációfelelősökkel. Hülyének nézik a jónépet, ráadásul az RTL egy fillért se fizet.

Most ha valaki fizet, akkor az Noémi meg a gyerekei, hiszen a halottnak kijáró kötelező végtisztesség még szerényebb ceremónia esetén is tetemes anyagi terheket ró a roma családokra. Hogy mégis miért vállalják, talán a művezető Jani felesége, Terus, aki a kistarcsai kórházban dolgozik, fogalmazza meg a legérthetőbben:

– Elnézem a szegény betegeket a kórtermekben. Alig akad közöttük, akit rendszeresen látogatnának a hozzátartozói. Legtöbbször csak telefonon érdeklődnek a hogylétük felől, és amikor haldokolnak, gyermeket, unokát nem engednek közel az ágyukhoz, sőt haza sem viszik őket, mert csak a macera lenne velük. Mi nem ilyenek vagyunk. Nálunk hat hétig minden étkezésnél a halottnak is terítünk, és a férfiak a gyász jeleként hat hétig nem borotválkoznak.

És „a mi nem ilyenek vagyunk”-ért nagy árat kell fizetni. Az özvegy beleegyezésével, miután sorba vettük a történéseket meg a kiadásokat, a következőkre jutottunk: a város temetőjében vásárolt, majd kibetonozott kripta 600 ezerbe került úgy, hogy a tapétacsempét már a család ragasztotta fel az oldalára. Az üvegfedeles, ahogyan ők mondják, speciális koporsóért 650 ezer forintot fizettek, míg a négylovas gyászhintóért, mivel a házhoz is kivitte a halottat, 450 ezret, a hintó keréknyomába szórandó három zsák rózsaszín és piros műsziromért százezret, a sírba öntendő drágább whiskyért, unikumért újabb százat, az öt napig tartó virrasztásért pedig, meg a temetés utáni 40 kilogramm disznópörköltért kagylótésztával – ami eredetileg toros káposzta lett volna, de a bevásárlóközpontban savanyú káposztából nem volt ekkora mennyiség – közel 800 ezer forintot.

– Közelebb járunk a 3 millióhoz, mint a kettőhöz – csóválja a fejét Noémi, miközben mézes pálinkát tölt és újabb sodort cigarettára gyújt. – Edmund meg a család tisztességére nem sajnálom, pedig a négy gyerekünk közül a 32 éves nagy­fiunk vesebeteg, nem dolgozik, kétnaponta jár dialízisre. Most ő meg a három ló is egyedül rám maradt.

Azzal győzködi magát, hogy mivel a munkától sosem féltek, magányosan sincs mitől tartani. Edmund volt segédmunkás, vizsgázott biztonsági őr, dolgozott szemétbányában, építkezésen, beállt polgárőrnek meg zöldségboltosnak, míg Noémi takarított, üzemi meg iskolai konyhán ételt osztott, a SPAR-ban köpenyes munkát végzett, a hétvégeken pedig mutatványosként gyerekkörhintával, lovakkal járták a környékbeli búcsúkat és majálisokat. Idáig élére állítva gyűjtötték sifonérba a bankót; a tragédia után ami maradt, már lapjával és szellősen is megfér a konyhakredencen.

Polgárőri felvezetéssel befordul a Gyár utcai cigánytelepre a gyászhintó. Bravúros ügyességgel lavírozza fel fehér négyes fogatát a gazda az útszélen magasló szeméthegyek között a család háza előtti szűk tisztásra, ahol tegnap este még a hasábfából rakott máglya lobogott. Pillanatnyi megilletődés után csaknem félszázan hangos zokogásba kitörve rohannak a riadt lovak mögé, és a koporsóról leemelt üvegtető után csókolva, simogatva borulnak búcsúzni érkezett halottjukra. Közben egy rozsdás kisteherautó platóján felzúg az áramtermelő aggregát, és a mellette ülő orgonista kihangosított akkordjaira Berényi Palika cigányzenész kezd rá hokedlijéről felállva Edmund kedves nótájára: „Úgy szeretem a testvéreimet, hogy nekik adnám mindenemet.”

Egyszerre az aggregát leáll, de szerencsésen újra berúgják, és feláll a visszamenet: elöl a sárga villogós autó, benne Edmund polgárőrkollégái, utánuk Palika meg az orgonista zenés teherautója, akiket a gyászhintó követ, mögötte az unokák haladnak, akik nem mentek iskolába, mert műselyem szirmokat hintenek zsákszámra a kerekek nyomába, végül pedig több száz fekete ruhás gyászoló zárja a sort, akik a piszkosfehéren virító sitthalmok között úgy festenek, mint szomorú varjúsereg a téli vetésben.

Vonulnak keresztül a telepen, a fél városon és miközben a zenés gyászmenet láttán ledöbbent gyalogosok, autósok esnek ámulatból ámulatba, a sort alkotók arról beszélgetnek, milyen szép a családtól ez a drága ceremónia, meg nem árt tudni azt, hogy a Grófót is ezzel a hintóval vitték a temetőbe, és egy ilyen jármű legalább kétmillióba, a fehér lovak darabja meg ötbe kerül.

A ravatalozó elé érve hatalmas művirág koszorúk övezte asztalra emelik a koporsót, és az üveglap eltávolítása után, akár a telepen, a közeli rokonok itt is siratva csókolják, simítják halottjuk arcát, miközben Palika keservesen énekli a következő siratóst: „Ha már ennek így kell lenni, tőled, apám el kell válni.”

Vékony nő alól futnak ki lábai, széket tesznek alá az irodából, kólásüveget erőltetnek a szájába, miközben türelmetlen kisgyerekek futkosnak siratva, szüleik leégett cigarettacsikkeket pöckölnek a sírok közé, némelyek pedig meghúzzák az unikumosflaskát.

Frajna esperes úr röviden beszél és csak néhányan mondjuk vele együtt a Miatyánkot és vetjük a keresztet, mert a többség öntörvényű, egymással van elfoglalva. Nyugat felől beborul az ég, a gyászhuszárok már tennék vissza a fedlapot, de az özvegy nem engedi, fiai nyugtatják, sógornői ölelik. Toporogva, vonakodva mégis elindul a menet, egy féllábú gyászoló tolószékének küllős kerekei hangosan pattognak a sárga murván, mellette egy messzeségbe révedő asszony kezéből piros rózsa pottyan a homokos földre, a sírásó, kezében a feliratos fejfával, lehajol érte, közben a lovak fejdísze szinte súrolja a ravatalozó falát a kriptához vezető kanyarban.

Palika újabb siratós énekével együtt elered az eső, a gyászhuszárok serény lapátolásba kezdenek, és a koporsó fedeléről kövér eső- és whiskycseppek verődnek vissza az arcukba.