A Hajdúság fővárosában, Debrecenben született, és a közeli Sárándon nevelkedett. Nagyszülei mindkét ágon földművesek voltak, anyai ágon szőlővel, borral is foglalkoztak. Sokan vettek tőlük a környéken, annak idején egy lakodalomban két-háromszáz liter bor is elfogyott.

Írta és fényképezte: Boros Károly

– Kereskedtek is a borral?

– Kereskedtek is, mellette dinnyét termesztettek, meg nagyanyám kenyeret sütött, azt hordta fel Debrecenbe a heti vásárba szekérrel, abból éltek. Anyám testvérei már tanultak, nővére az egészségügybe ment, bátyja tanítóként kereste a kenyerét, de ő maradt a földnél, valakinek vinnie kellett a gazdaságot. Bátyjának különben elég kacskaringós élete volt, mert az ötvenes években kicsit máshogy képzelte el a világot, mint ahogy akkor szokásos volt. Fiatalon, ereje teljében még verseket is írt, főleg az akkori életről, meg az oroszokról. Az egyiket felolvasta a vonaton, mikor Budapestre utazott. Mire felért a Nyugati pályaudvarra, már várták az ávósok, bevitték az Andrássy útra, nagyon megverték. Utána csak kis eldugott helyeken, peremvidékeken taníthatott egészen a nyolcvanas évek közepéig.

– Édesapja és a testvérei a földnél maradtak?

– Nemigen, inkább az ipar, a város felé mentek. A testvérei között volt vasutas is, villanyszerelő is, az akkor nagyon menő szakmának számított. Apám iparosember lett, több szakmát is kipróbált, végül a kőművességnél maradt, középvezető lett az építőiparban. A mesterséget még a háború után a szétbombázott budai Vár újjáépítésén tanulta meg.

– Ön merrefelé kereste a boldo-gulást?

– Mezőgazdasági gépszerelő szakmát is szereztem, meg a csőszerelést is kitanultam, de nem maradtam sem egyik, sem másik, hanem tizenkilenc évesen, 1981-ben elkezdtem táncolni a Debreceni Népi Együttesben, és ez meghatározta az életemet. Szinte magától adódott, hogy ezen az úton elinduljak. A tánchoz jó erőnlét kell, én fociztam előtte, és az arra is jó volt, hogy a néptánc, a mulatság hangulatát megszerettesse velem. Annak idején úgy volt, hogy akár győzött a csapat, akár nem, utána mindig éneklés jött, jó közösség alakult ki. Könnyen felvettek a táncegyüttesbe, nem azért, mert olyan ügyes voltam, szerintem még mindig keveset tudok, pedig már nekem is vannak tanítványaim, hanem mert fiúból mindig kevesebb akad ilyen helyen. Jó alapokat kaptam az együttes vezetőjétől, Béres Andrástól, egyébként nála lettem vőfély egy táncelőadáson a színpadon, ott látott meg egy család, ők kértek fel, hogy vállaljam el az esküvőn ezt a szerepet.

– Nem minden néptáncosból válik vőfély. Ön mióta gyakorolja, és hogyan mélyedt el ebben a szakmában, ha lehet annak nevezni?

– Talán most már lehet, kialakult egy réteg, amelyik ebből él. Szeretnénk egységesíteni bizonyos szabályokat, hogy nagyobb becsülete legyen, ezért szerveztem meg a Kárpát-medencei vőfély-találkozót is Földesen, idén már a harmadik lesz. Itt a különböző vidékekről valók találkozhatnak egymással, tanulhat egyik a másiktól. Alaposan megnézem, hogy kiket hívok meg vőfélynek, részletes kérdőívet kell kitölteni a jelentkezőknek, az alapján döntöm el, mert vigyázni akarok a színvonalra. Vendégként persze jöhet bárki. Én huszonkét éve kezdtem komolyan, először a családon belül, aztán a barátok, végül már idegenek is hívtak, így lassanként ez lett az életem nagyobbik része. Most lesz pár hét múlva a hatszázötvenedik lakodalmam. Ahogy mondani szokták, az még gombócból is sok.

– Mi a pontos feladata egy vőfély-nek? Vegyük sorjába attól kezdve, hogy eldől, mikor lesz az esküvő.

– Mindig is volt egy gerince a lakodalomnak, ami mai napig is megvan. Nem nagyok az eltérések, de mégis igaz, hogy két egyforma nincs. Először is felkérik a vőfélyt meg a zenekart, és kiválasztják a helyet, ahol megtartják a lagzit. A vőfély vezényli az egészet, ő a lakodalom karmestere, felelős a jókedvért és a rendért. Itt, az Alföldön az volt a szokás, hogy mindkét család, a fiús is, a lányos is felkért egy vőfélyt, a fiús házból valót nevezték nagy vőfélynek. Mindegyiknek megvolt a feladata. A nagy vőfély járta végig a a fiús ház meghívandó vendégeit, a kicsi a lányos házéit, ezt nevezik hívogatásnak, ez egy héttel az esküvő előtt történik. Mindig vasárnap délelőtt kezdődik, ahogy hazaérnek az emberek a templomból, és tart késő délutánig, attól függ, mennyi a vendég. Régen ezután jöttek a kaláka munkák, volt, ahol sátrat építettek, ha nem akadt akkora terem, ahol elfértek volna, hiszen rendszerint több száz vendégnek kellett a hely, ebben a vőfély már segédkezett. Hétfőn, kedden elkezdték a süteményeket sütni, utána jött a disznóvágás vagy marhavágás, aztán a tyúkkopasztás, egy teljes hétig készültek testileg, lelkileg. Ott szintén volt feladata a vőfélynek, mikor hozták be a nyersanyagokat – minden meghívott család vitt valamit -, azt ő jegyezte. Ezt azért kellett, mert nem volt elég, ha valaki hívogatáskor igent mondott, hanem ha utána még a tyúkot is elhozta, az már biztos, hogy jött a lakodalomba. Az érkezőket megkínálta valami itallal, süteménnyel, egy keveset beszélgettek. Meg aztán régen nem lehetett edényeket, evőeszközöket kölcsönözni, azt is mindet olyankor vitték a meghívottak. Ebből néha keveredés lett a végére, ezért az üstök is, a tányérok alja is meg volt jelölve, hogy jó helyre kerüljenek vissza, de nem mindig sikerült így sem. Végül eljön az esküvő napja. A vőfély a násznaggyal a fiús háznál várja a vendégeket, ugyanígy a lányos háznál a kis vőfély. A vőlegényt elbúcsúztatták a háztól, és elindult a vendégsereg kikérni a menyasszonyt, az is a vőfély feladata. Közben mindenféle mókák előkerültek, mert általában nem egyből adták ki, csak harmadik kérésre, meg mindenféle álmenyasszonyokat adtak ki helyette, kislányt vagy öregasszonyt öltöztettek be. Volt egyszer olyan a Nyírségben, hogy teljesen zárt kapukkal fogadtak minket, éppen hogy be nem volt szegelve a kapu. A ház előtt vagy tíz asszony gereblyézett, kapált, mintha hétköznap lenne, oda volt készítve még egy csomó gereblye meg kapa, kérdezték, hogy mit akarunk, miért jöttünk ilyen nagy hangzavarral, ők ugyan nem vártak minket, de ha gondoljuk, beállhatunk dolgozni, van elég szerszám. Ilyenkor a vőfélynek fel kell ismerni, hogyan lehet a legjobban szórakoztatni a vendégeket az ilyen helyzetekben, tudni kell, mi elég, meddig lehet elmenni, nehogy az legyen, hogy ő jól érzi magát, a vendégek meg már unatkoznak. Mikor megkapja a vőlegény a menyasszonyt, azt is a vőfély köszöni meg, akkor jön a menyasszonybúcsúztató zenével, ha annak vége, mindenkit beállít a rendbe: elöl a násznagyok, ők a legrangosabb személyek egy lakodalomban, általában keresztszülők, a vőfély fölött állnak, utánuk a két fiatal, mindegyik a maga kísérőjével, mert akkor még nem együtt mennek, mögöttük a koszorúslányok, aztán a szülők, és így sorban, hátul a legények a zenészekkel, meg a jó énekesek. Hogy a templomban ki hol áll, azt is ő tudja, irányítja a népeket. A lakodalmas asztalnál is ő ültet, mert manapság már nem mindenki tudja, hol a helye, pedig még tíz-tizenöt éve is mindenki tudta. Feladata még a vőfély­nek, hogy a menyasszonytáncnál az ajándékokra felügyeljen, a lakodalmi vacsora minden fogását megfelelő rigmusokkal vezeti be, a köszöntőket ő mondja, a zenekart irányítja, rendet tart, és egyébként is végig viszi a szót hangulatteremtő tréfákkal, versekkel, rigmusokkal fűszerezve.

– Ön hol tanulta ezeket?

– Annak idején mindenki vőfélykedett, aki alkalmas volt erre, harminc-negyven lakodalmat is végig vitt egy-egy jó beszédű ember. Nagyapámat is gyakran megkérték, tőle sokat tanultam, meg a debreceni népi együttes vezetőjének, Béres Bandi bácsinak is volt elég szép gyűjtése ilyenekből, ösztönzött is, hogy gyűjtsek, itt a faluban is figyeltem az idősebb vőfélyeket, azoktól is csíptem valamit, később már tudatosan eljártam olyan vidékekre, ahol komolyabb lakodalmak voltak, a csángóktól a felvidékig sokfelé megfordultam, ahova meg tudtam magamat hívatni. Előszedtem néprajzi filmeket, utánaolvasgattam a szakirodalomban, de az alapokat innen, a faluból szedtem össze.

– Kalotaszentkirályon szembesültem egyszer azzal, hogy az esküvő és a halotti tor között milyen kicsi a különbség, annyira, hogy ott a menyasszonykísérő nóta és a halottkísérő egy szó kivételével megegyezik: egyikben a vőlegény visz, másikban a halál. Miért van ez?

– Mert a nőnek az esküvő beteljesedés: halál és újjászületés. Itt az Alföldön is szokás volt, hogy ha olyan lány halt meg, akinek még nem volt esküvője, akkor a halotti toron megrendezték, megülték az esküvőjét is, és menyasszonyi ruhában temették el. Az is gyakori, hogy esküvőkön megjelennek hívatlan maskarások szórakoztatni a lakodalmi népet, és ilyenkor temetésparódiákat is előadnak. De a temetési szokásokba ne menjünk bele, mert az külön beszélgetést érdemelne.

– Mióta szokás, hogy pénzért fogadott vőfélyek vannak?

– Az 1650-es években már vőfély céh működött Debrecenben, szigorú szabályokkal. Ez az 1900-as évek elején megszűnt, de a hivatásos vőfélyek megmaradtak. Valamikor az európai ceremóniamesterek közül a magyar vőfélynek volt a legszélesebb feladatköre. Ez mára leszűkült, felgyorsult a világ, a háromnapos lakodalomból maradt egy gyors vacsora, és hajnali háromra már mindenki elfárad, mert nincs is már olyan igény a népekben, mint valamikor, amikor már alig várták, hogy valahol a rokonságban lakodalom legyen. Jó lenne, ha a vőfélyek valamennyit segítenének visszahozni a régi jó szokásokból. Egyre többen közülünk az adott tájegységre jellemző viseletben jelennek meg a lakodalomban, de vissza lehetne hozni a kaláka munkákat is, jó példát mutathatnánk összefogásból. Aztán a lakodalmi ének szokásokból is vissza lehetne hozni valamit, nem énekelnek már az embe-rek, ezért is tehetnénk valamit. Nekünk, vőfélyeknek sokat kell még dolgoznunk azon, hogy ennek a népszokásnak olyan ereje s fénye legyen, mint az 50-100 évvel ezelőtti lakodalmakban volt.