Ahogy mondja, nagy hálát adhat a Jóistennek, mert olyan családba született apai és anyai ágon is, ahol mélyen hívő embereket ismert meg.

Írta: Eperjes Károly Fotó: MTI, Bara Szilvia

– Édesapja mivel foglalkozott?

– Tanárember volt a faluban, Hegykőn, ahol laktunk. 1956-ban megválasztották a forradalmi bizottság elnökének. Kapott is egy szép díjat érte, már nem él szegény, Isten nyugosztalja. Olyan egyetemesen viselkedett, hogy később az ÁVH-sok védték meg a kivégzéstől. Egyébként egyik pap nagybátyámat a börtönben ütötték, a másikat pedig úgy megverték, hogy Münchenig menekült. És akkor még nem beszéltem nagyapámról, aki a legnagyobb keresztény volt a családban.

– Édesapjának nem lett bántódása?

– Kirúgták az állásából. Érdekes, hogy akkor éltünk legjobban, már ahogy én emlékszem, mert mint matematika-fizika-földrajz-rajz szakos tanár mindig olyan mesterek mellett kapott munkát, akiket azelőtt az iskolában tanított. Hol asztalosnál, hol másutt segített, tervezett, jó kézügyessége volt. Aztán visszakerült a pályára, mikor már felcseperedtünk, de csak a közeli Fertődön kapott tanári állást. Mikor látta, hogy gyönge kezekbe kerültem az iskolában, gondolta, nem lesz ennek jó vége, inkább visszajött a faluba tanítani, pedig olyanok is akadtak a tantestületben, akikkel különben nem szívesen tartózkodott egy fedél alatt.

– Ön hány éves volt 1956-ban?

– Már majdnem három. Annyi emlékem mégis maradt, hogy mikor az oroszok fölvonultak a falu mellé a csökkentett trianoni határ szélére, a házunk előtt mentek el, és én pont kint játszottam az utcán. Tartották rám a csúzlit a katonák, szüleim mesélték, hogy anyám sikoltani akart az ablak mögött, de apám befogta a száját. Én meg derűsen néztem a tankokat, ahogy vonulnak előttem, mint valami kis tábornok.

– Ritka, hogy valakinek négyéves kora előttről vannak emlékei.

– Nekem az első emlékem a Bodri nevű kutyánk, akit aztán vagy elemésztettek, vagy elcsaltak, vagy nem tudom, mit csináltak vele, de az a hatalmas fehér kutya annyira szeretett, hogy a szájában járkálhattam könyékig, nem harapott meg. Ma is tudom, hogy melyik fához volt kötve, emlékszem a szögre, a láncra… Egyszer csak reggel nem volt ott. Azóta kutyához nincs közöm.

– Hamar kibújt önből a színész?

– Ezzel mindig gondjaim voltak az iskolában, folyton bohóckodtam meg beszéltem, az is lett a becenevem, hogy Kacsa, mert ugye jár a szája, mint a kacsa hátsója. Állandóan szerepeltem. Nem jelentett gondot föllépni valamilyen iskolai rendezvényen, soha nem kellett kétszer kérni, hogy vállaljam el. Pedig rettenetesen izgultam mindig. Sokszor mondták, hogy te valami ilyesmi leszel, bohóc, vagy efféle. Parodizáltam a tanárokat, tévéből ismert személyeket, mindenkit. De soha nem gondoltam, hogy színész lesz belőlem. Ki mit tudon is indultam paródiával, de hála istennek, nem nyertem. Meg is köszöntem egyszer a Hofinak, Isten nyugosztalja, aki az utolsó szűrőn a bíráló bizottság elnökeként nem engedett a tévé képernyőjére. Ha akkor tovább juttat, valószínű, hogy parodista lettem volna. Érdekes, hogy aki megnyerte, azt később nem hívták szerepelni, engem meg állandóan, még a Ki mit tud klubba is bekerülhettem. Ott láttam, hogy mások hogyan mondanak verseket, és én is elkezdtem, és több versenyen is az élen végeztem.

– Még akkor sem gondolt a színészetre?

– Még akkor sem, borzasztóan gyerek lehettem. Érettségi előtt volt a Ki mit tud. Utána futballozgattam a Videotonnál – bár Fradi-drukker vagyok -, és éppen, mikor át akartam igazolni a Vasasba, összeszedtem egy komoly sérülést, olyat, hogy fél évet ki kellett hagynom. Úgy látszik, a Jóisten a tenyerén hordozott, mert ha nincs ez a sérülés, akkor meg lehet, hogy focista lettem volna. Most is igazolt játékos vagyok a Vasasban mint öregfiú.

– A Jóisten egyszer megvédte a parodista pályától, egyszer a focista pályától, de hogyan terelte a színészi pályára?

– Nem ment könnyen. Borzasztó kanyarok voltak, rengeteg mindenbe belefogtam. Már a Videotonban dolgoztam mint számítástechnikai műszerész, mikor egyszer sérülten lődörögtem a városban, nem tudtam, mit csináljak, és megláttam, hogy amatőr színjátszói tanfolyam van a színházteremben. Benéztem, nagyon megtetszett, ott ragadtam. Ha akkor nem iratkozom be oda… De még ott sem fogtam fel, hogy lehetnék színész. A vizsgán a Szent Iván-éji álomban nyolc mondatom volt óriási sikerrel, én meg azt hittem, hogy olyan ciki, amit csinálok, és azért röhögnek rajtam. Ennyire nem esett le, hogy van bennem valami. Montágh Imre, aki beszédművelést tanított, mondta a vizsga után, hogy jó vagyok, iratkozzak be a főiskolára. Mivel logopédus volt, gondoltam, hogy a gyógypedagógiai főiskoláról beszél, eszembe nem jutott a színművészeti. El is mentem felvételizni a Bárczyra, és csodálkoztam, hogy nincs ott a tanár úr, ő meg hiányolt engem a színművészeti felvételijéről. Nagy nehezen ment bele a focista fejembe, hogy merre is kéne keresnem önmagamat. Végül csak azért hittem el, mert ő mondta. Nagyon szerettem őt, sokszor kimegyek a sírjához.

– Ki volt önre a legnagyobb hatással a tanárai közül?

– Major Tamásért rajongtam, őt tartom az első mesteremnek. De a legnagyobb tanítást Hegedűs Géza bácsitól kaptam. Az első órán azt mondta, hogy művész, azaz hivatását teljesítő szakember csak abból lesz, aki két könyvet elolvas, azt mélyen a szívébe zárja, és mikor megérett a fejében, akkor sugározza. A két könyv a Biblia és Arisztotelész Poeticája. A Biblia, a szívhez szól, a Poetica az észhez. A szívnek az erkölcs a nevelés, az agynak a bölcselet az okítás, a kettő együtt a tanítás. És még hozzátette, hogy kérem, szórakoztatva tanítani, az a művészet. Akkor nekem ott leesett valami. Nem tudom, a többiek hogyan élték meg, de én úgy éreztem, kinyílt egy ajtó. Addig is már olvastam Latinovits Zoltán Ködszurkálóját, ami szinte a Bibliám volt, ma is az íróasztalomon tartom az ágyam mellett. Sok mindent nem értettem belőle, csak tetszett, de akkor egyszerre kinyílt az is. Kinyíltak olyan darabok, amiket addig is kedveltem, de akkor egyszerre meg is értettem őket. Attól kezdve mindig ezt kerestem mindenben, ezt a szív-agy összhangot. A magánéletemben is eljutottam odáig, hogy rájöttem, valójában kettős életet élek. Megpróbáltam ikonfestő lenni színpadon meg filmen, a magánéletemben meg nem akartam jel lenni. Jártam templomba, meg a gyerekeket beírattuk hittanra, de amolyan liberális keresztény voltam, sok mindent megengedtem magamnak, gondoltam, katolikus vagyok, majd meggyónom. Ezt kellett rendbe tenni. Rájöttem, hogy nincsen liberális keresztény meg szocialista keresztény, meg nacionalista keresztény. A kereszténynek nem kell más, az teljes.

– Nincs egészséges nacionalizmus?

– Ez a szó azt jelenti, hogy a nemzet van a gondolkodás középpontjában. De ott csak Isten lehet. A keresztény embernek egészséges nemzettudata van, nem lehet nacionalista. Isten, család, haza, egység – ez a helyes sorrend az örök élet felé. Mert az, hogy megszületünk, Isten dolga, hogy milyen családban, a család dolga, hogy milyen nemzethez tartozunk, az pedig szellemi, lelki döntés, nem faji kérdés. Ezért olyan fájdalmas nekem a december ötödiki népszavazás, a lelki Trianon. Mélypont… Az ország hatvankét százaléka el sem ment, ezek az emberek azt sem tudják magukról, hogy kicsodák.

– Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország többségének nem fontos a másik ember.

– De miért nem fontos? Mert Isten sem fontos neki. Mert énközpontú, önző, azt hiszi, hogy csak ő van a világon. A tízparancsolat első három és második hét parancsolata között összefüggés van. Az első három az isteni, a második hét az emberi parancsolat. Csak az első hármat betartani nem más, mint fanatizmus. Csak a második hetet betartani, nem más, mint humanizmus. A kettő együtt a harmónia – a hívő egyetemes. Az első három összefoglalója: szeresd Uradat, Istenedet, és csak őt imádd, a második hét összefoglalója: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Jézus mondja is, hogy a törvény betartása a szeretet. Ezen munkálkodni kell. De azt is mondja a farizeusoknak, a szívükről leszakadt agyasoknak, a csak értelmiségieknek, hogy az első az első. Miért mondja ezt? Azért, mert az Isten teremtette az embert, nem az ember az Istent. A francia forradalom óta nagyon szeretné bebizonyítani az ember, hogy ő majd talál egy maga teremtette istent: hol a globalizmust, hol a nacionalizmust, hol a szocializmust, hol a fasizmust, hol a kapitalizmust… a nihilizmust. Mindig valamilyen izmusba akar tömörülni, azt hiszi, hogy az a megoldás. Mára oda jutott, hogy Jézus és Mária helyett Schwarzenegger meg a Barbi baba az ideál. Nem mondom, azokat tényleg egyszerűbb követni. Akik Jézust követik, azok a való világ mocskában nehezen tudnak közlekedni, de ez a mi dolgunk, embereké, hogy az igaz felé menjünk.

– Mikor először beszéltünk telefonon, és említette, hogy a Hortobágyon forgat filmet egy Móricz-elbeszélésből, arra gondoltam, bárcsak a Komor ló lenne az, mert az a kedvencem Móricztól. Nincs már sok helyünk, csak annyit kérdeznék, mit üzen a film?

– Azt mondja, hogy ha jól tartasz bűnbánatot, akkor van irgalom. Ez akkora reményt ad az embernek… Óriási elbeszélés. Remélem, hogy méltó lesz hozzá a film.