Gulyás László a magyar gyengeségről és a Benes-dekrétumokról

A pozsonyi törvényhozás nemrég határozatban erősítette meg a kollektív bűnösség elvére épülő, jogfosztó Benes-dekrétumokat. Bár Magyarországon sokan beszélnek a hírhedt rendeletekről, igen kevesen tudják, hogy pontosan mit is jelentettek. Jellemző, hogy a dekrétumok hazánkban mindmáig nem jelentek meg könyvben. A jogfosztó rendeletek tovább éléséről dr. Gulyás László történésszel, a Szegedi Tudományegyetem PhD. docensével, a téma kutatójával beszélgettünk.

– Gyakran hallani az úgynevezett Benes-dekrétumokról, amelyek most ismét központi témává váltak, miután a szlovák parlament politikai határozatban minősítette érinthetetlennek őket. Ki volt az az ember, akiről ezek a dekrétumok a nevüket kapták?

– Edvard Benes cseh filozófus, szociológus volt, a csehszlovák állam történetének legfontosabb személyisége. 1914-ben került a közéletbe, s egészen 1948-ban bekövetkezett haláláig ő volt a legmeghatározóbb csehszlovák politikus. Tomás Masarykkal együtt Csehszlovákia szülőatyja. 1918-tól 1935-ig megszakítás nélkül csehszlovák külügyminiszter volt, függetlenül attól, ki töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Ez európai csúcs. A második világháború előtt Amerikába emigrált, visszatérése után haláláig államelnök volt.

– Eszmeileg hol helyezhető el Benes?

– Nem nevezhető kommunistának, de elvakult szocialistának igen. Ehhez ugyanakkor vad sovinizmus társult. Sajátos ideológiai együttállás ez. Kevesen tudják, de a pártját Nemzeti Szocialista Pártnak hívták. Gyakran fölmerül vele kapcsolatban, hogy szabadkőműves lett volna. Erre nézve nincs határozott történelmi bizonyíték, ám Fejtő Ferencnek van egy könyve az Osztrák- Magyar Monarchia szétzúzásáról, amiben közel száz oldalon tesz ilyen értelmű utalásokat. Az tény, hogy a párizsi szabadkőműves páholyok minden segítséget megadtak neki, így 1916-ban már szabad bejárása volt a francia külügyminiszterhez. A kapcsolat nyilvánvaló, de hogy ő maga szabadkőműves volt-e, azt nem tudjuk biztosan.

– Mik azok a Benes-dekrétumok?

– A totális jogfosztás kinyilatkoztatásai. Ugyanakkor érdekes jogi konstrukciók. Amikor 1939-ben a csehszlovák állam összeomlott, Benes már amerikai emigrációban élt, gyakorlatilag civilként. Ekkor azonban saját magát kinevezte köztársasági elnökké, és törvényhozási joggal is felruházta magát.

– Ez erősen megkérdőjelezhető legitimitás, hogy finoman fogalmazzunk…

– Német jogászok rendre meg is kérdőjelezik, hogy Benesnek egyáltalán volt-e bármiféle joga törvényeket, dekrétumokat hozni, miután hazatért. Mindenesetre 1945 májusától októberig mintegy kilencven tör­vény­erejű elnöki rendeletet hozott Benes, ezeket nevezik összefoglaló néven dekrétumoknak. A leghírhedtebb a harminchármas számú dekrétum. Ez mondja ki, hogy a Csehszlovákia területén élő németek és magyarok a dekrétum kihirdetésekor elveszítik állampolgárságukat. Mit is jelent ez? Azt, hogy nem választhatnak és nem választhatók, nem alapíthatnak egyesületet, semmiféle emberi és polgári jog nem védi őket. Ez teljes jogfosztás. A hetvenhetes számú dekrétum kimondja, hogy azok, akik a harminc­hármas rendelet értelmében elveszítik állampolgárságukat, közmunkára kötelezhetők. Ez nem volt egyéb a gyakorlatban, mint deportálás. Páriaként kezelt embereket fegyverekkel hajtottak kényszermunkára. A tizenkettes dekrétumban az áll, hogy a magyaroktól és a németektől el kell venni a földeket, a huszonnyolcas pedig arról szól, hogy ezeket szét kell osztani a csehek és a szlovákok között.

– Vagyis nyílt faji, nemzetiségi megkülönböztetést alkalmaztak?

– Így van. Ebben az időszakban a magyarokat és a németeket megfosztották minden joguktól, ingó és ingatlan vagyonuktól, iskoláiktól. Volt olyan eset, hogy egy pozsonyi magyar család elment a vasárnapi misére, és mire hazaértek, idegenek voltak a házukban. Még a családi fényképeket sem adták vissza. Totálisan embertelen, jogfosztó intézkedéssorozat volt ez.

– Amelyet most a szlovák parlament egy politikai határozatban érinthetetlennek minősített.

– Éspedig ideológiai hovatartozástól függetlenül minden szlovák politikai párt támogatta a Szlovák Nemzeti Párt ezen kezdeményezését. Ez azt mutatja, hogy a szlovák politikai osztályellenséget lát a felvidéki magyarságban. Ugyanakkor tudni kell, hogy a dekrétumok ki sem kerültek soha sem a cseh, sem a szlovák jogrendből, igaz, az ezek alapján elveszített állampolgárságot később egy párhuzamos és ellentétes értelmű törvénnyel visszaadták. De a Benes-dekrétumok ma is benne vannak a prágai és a pozsonyi jogrendben, még ha nem is alkalmazzák nyíltan azokat. A szlovák parlament mostani döntése mögött gazdasági mozgatórugók sejthetők, hiszen mint említettem, a dekrétumok a vagyont is elkobozták. A parlamenti határozat azt a célt szolgálja, hogy megelőzzenek minden olyan törekvést, amely a kifosztottak kárpótlására irányulna. Bizonyára tartanak tőle, hogy valaki Magyarországon követi az elűzött szudétanémetek példáját, akik folyamatosan, keményen perlik a cseh államot, mert vissza akarják kapni a jussukat. Bajorországban egy kemény, jobboldali szudétanémet párt működik kifejezetten ezzel a céllal.

– A Benes-dekrétumok Csehszlovákiában születtek, ez az állam azonban megszűnt. Miként élhetnek tovább más államok jogrendjeiben ezek a jogfosztó rendeletek?

– A dekrétumokkal párhuzamosan az akkor még létező Szlovák Nemzeti Tanács is hasonló értelmű magyarellenes döntéseket hozott. Az ezekből következő tulajdonviszonyokat nem akarják feladni. A szlovák állam fiatal, és az önérzetük szempontjából érthető, hogy nem minősítenék embertelenségnek mindazt, ami 1945 után történt.

– A gyakorlatban mit jelent a dekrétumok mostani megerősítése?

– Azt, hogy bizonyos alapvető nemzeti minimumban minden szlovák politikai erő megegyezik. Ilyen nemzeti minimum Pozsonyban a magyarellenesség. A szociálpszichológia területére tévedve kijelenthető, hogy a vélt vagy valós külső ellenség léte a csoportot tömöríti. Ha megnézzük az egymást követő szlovák választási kampányokat, a magyarkártya előhúzása mindig sikert hozott azoknak, akik ezzel operáltak. Másrészt azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy becsaptak minket, hiszen 2002 körül a liberális szirénhangok azt mondták, milyen jó, hogy Szlovákia csatlakozik az Európai Unióhoz, mert ott majd nem lehet elnyomni a nemzeti kisebbségeket. Tény, hogy akkoriban a szlovákok visszafogták magukat, de a belépést követően újra a régi hangot ütötték meg, következmények nélkül. Naivitás azt hinni, hogy az Európai Unió megoldja helyettünk a gondjainkat. Nincs is ilyen jogköre, hatalma, követelményrendszere az uniónak. A tanulság az, hogy nemzeti ügyekben egységesen kell fellépni, és magunknak kell foglalkozni a problémáinkkal, mert mások ezt nem teszik meg helyettünk. A nemzeti akarat érvényesítését meg kell hogy tanuljuk a szomszédos államoktól. A huszadik századi magyar történelmet sajnos végigkíséri az érdekérvényesítésre való képtelenség. Két háborút elveszítettünk, két békediktátumot kényszerítettek ránk. Mindig futottunk az események után. A magyar külpolitika nem sikertörténet. Leszámítva mondjuk a Horthy-korszak részleges sikereit. 1945 után azonban a teljes behódolás időszaka következett. Ennek szimbóluma, amikor 1988-ban Aradon Grósz Károly beült Nicolae Ceausescu Daciájába. 1990 óta bátortalan, tétova lépések történtek, de messze nem elégségesek. Ráadásul Károlyitól Gyurcsányig, 1918-tól napjainkig a hazai baloldal egyszerűen nem tud mit kezdeni a nemzeti kérdéssel. Gondoljuk csak meg, hogy Horn Gyula miniszterelnökként magyar-szlovák alapszerződést kötött Vladimír Meciarral! Mára pedig eljutottak oda, hogy nyíltan tagadják az elszakított nemzetrészek autonómiához való jogát. Ez a világon egyedülálló jelenség.

– Nemrég Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke fölvetette egy kölcsönös bocsánatkérés gondolatát. Van okunk megkövetni a szlovákokat?

– A szlovákok az ezeréves együttélést elnyomásnak érzik. Nemzeti mítoszaik között szerepel a dölyfös magyar földesúr által elnyomott szegény szlovák jobbágy képe. Ezen-kívül történelmi sérelmük az első bécsi döntés, amellyel a Felvidék magyarlakta részei visszatértek Magyarországhoz. Nekünk pedig Trianon, a dekrétumok, illetve a felvidéki magyarság elnyomása a sérelmünk. Ez messziről egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy döntetlenre állunk, de közelről, érintettként nem ilyen egyszerű a dolog. Politikai szempontból volna realitása egy kölcsönös történelmi kiengesztelődésnek, de csak a valós történelmi tények alapján. A jelenlegi viszonyok között nem látok erre esélyt.

Ágoston Balázs