Ökológiai változások bolygónkon

A világsajtó állandó témái között leggyakrabban a most már bizonyított globális klímaváltozás szerepel, párhuzamosan az energiaproblémával. A kettő olyan szorosan függ össze, hogy rajtuk múlik az emberiség jövője. Ennek ellenére néhányan még mindig cinikus módon fogadják – az ember által okozott természeti változásokat kétségbe vonva – a globális fölmelegedés és az általa okozott ökológiai változásokat. A mértékadó The Times nemrég megjelent világatlaszában bemutatják azokat a katasztrófákat, amelyek drasztikus sebességgel rajzolódnak ki bolygónk egyes területein.

A harmadik évezredre mérföldkőhöz érkezett bolygónk. Már a XX. században sem volt kétséges komoly szakemberek előtt, hogy merre is halad az emberiség úgymond fejlődése. Mert hogy mit nevezünk fejlődésnek, az nézőpont kérdése is. A rohamos gazdasági hajszában és pénzgyűjtő őrületben a „fejlődés” egy szűk rétegnek extraprofitot hoz, ugyanakkor az emberek többségének egészségét, életminőségét, utódaik jövőjét, egyáltalán a népesség szaporodását igencsak kíméletlenül figyelmen kívül hagyják, nem szólva a környezeti rombolásról. Mivel a vidéki élet több szempontból ellehetetlenedik – nincs munka, energia, közművek, közlekedés, oktatási intézmények, egészségügyi ellátás, tiszta víz és egyebek -, az emberek szerte a világon kezdenek beszivárogni a hatalmas világvárosok környékére. Ha ez a tendencia így folytatódik, lassan csak gigantikus városokban fog élni az emberiség, amelyekben a lakosok ellátása, a rend megtartása szinte lehetetlenné válik. Számos példa van rá eddig is, hogy a túlburjánzott népességű városokban az embertömeg a civilizált élet gátjává válik.

A Föld lakosságának kétszáz évvel ezelőtt még csak három százaléka élt városban, mára minden második ember. Előrejelzések szerint a 2030-ra prognosztizált nyolcmilliárd ember kétharmada aszfaltdzsungelben tengeti életét. Mondhatni, hogy száz év múlva az óriási települések összeolvadnak, mint vízcseppek az üvegen, és az emberiség a túlzsúfolt, átláthatatlan, szeméthegyektől bűzlő falanszterekben éli le életét, ha azt egyáltalán életnek lehet majd nevezni. Jelenleg erre tartunk és szándékot sem fedezünk föl ennek megakadályozására.

Megavárosoknak nevezik ma a szakemberek azokat a településeket, ahol legalább tízmillió ember él és legkevesebb kétezer lakos jut egy négyzetkilométerre. ENSZ-szakértők szerint 2015-re már 22 ekkora monstrummal számolnak. Az sem titok, hogy a megavárosok lakói nem mind lakásban élnek. Többségük – csaknem egymilliárd ember – hulladékokból összetákolt bádogviskókban, papírból készített fedél alatt élnek. Megdöbbentő szám olvasható a legelmaradottabb országokról: Etiópiában, Malawiban, Ugandában, Bangladesben a lakosság 90(!) százaléka ma is nyomornegyedekben él.

Egy megaváros egy fékezhetetlenül növekedő gigantikus élőlényhez hasonlít, amely táplálkozik, hulladékot termel, mozog (közlekedik). Ezt megszervezni még a mai fejlett technika mellett is meghaladja az emberiség képességeit. London 7,4 millió lakosa évente 7 millió tonna élelmet tüntet el, és 26 millió tonna hulladékot termel. Pedig London még távol áll a me­ga­város-mérettől. Elképzelhető, hogy mi lesz majd azokban a gigantikus városokban, ahol a szemét eltakarítása komoly akadályokba ütközik szervezetlenség, közlekedési dugók vagy éppen égetőművek, megsemmisítők hiányában.

A hulladék mellett a közlekedés lesz a megavárosok másik nagy kihívása. A személygépkocsik nagy száma nemhogy segíti, inkább akadályozza a közlekedést. A brazil Sao Paulo város 18,3 millió lakosát kétezer vonalon legalább 26 ezer busz szállítja. Nem véletlen, hogy éppen itt szorgalmazzák a BRT (gyorsbuszközlekedés) programot, mivel kiszámították, hogy amíg a földalatti vonalak építési költsége kilométerenként 50-200 millió dollárig terjed, addig a gyorsbuszé 1-20 millió dollárig. Az energiakimaradásokról és következményeiről, a kommunikációs nehézségekről már nem is szólunk részletesen, mert azokról könyvek ezreit írták. A 2007. év mérföldkő az emberiség történetében: idén először haladja meg a városban élők száma a vidéken élőkét. Az említett világatlasz 1895 óta jelenik meg, mindig aktualizált formában. A legutóbbi, 11. kiadás óta négy év telt el, ezalatt a kartográfusok folyamatosan frissítették az adatokat. Az 1975-ös kiadásban még csak öt város – Tokió, New York, Sanghaj, Mexikóváros és Sao Paulo – szerepelt a 10 millió lakost elérő nagyváros kategóriában, ám az idei atlaszban már 19 hatalmas világváros szerepel. 2015-re 22-re emelkedik ez a szám, köztük lesznek az első afrikai monstrumok, Lagos és Kairó, de nem lesz köztük egyetlen európai város sem; ami nem is baj.

Az előző kiadás óta a világ népessége 6,8 százalékkal nőtt 6,3 milliárdra. Ázsiában él a Föld népességének 60 százaléka; Afganisztán és Pakisztán jóval a globális átlag fölött népesedik be, Kína jóval az átlag alatt. 2050-re India lesz Földünk legnépesebb országa.

A globális fölmelegedés és az emberi tevékenység bolygónk felszínére mért leglátványosabb csapásait is bemutatja az atlasz. A világ legnagyobb létesítménye – a kínai nagy fal megépítése óta – a Jangce folyó Három-szorosában megépítendő gát lesz Kínában (2335 m széles és 185 m magas). A gát egy Balatonnál nagyobb tavat duzzaszt a folyón visszafelé. Megépítéséhez több mint 100 várost és falut töröltek le a térképről. A műholdfelvételeken kitűnően látszik a gigantikus építmény, amely hullámsírba temette a múltat. (Hasonló hatású volt Egyiptomban a Nasszer-gát megépítése, ott is több emlék veszett el.) A zöld műhold felvételei között nagyon szemléletesen szerepel az antarktiszi jégmező Larson B nevű, 720 millió tonnás, 3000 négyzetkilométer területű jégdarabjának összeroskadása és leválása. Az ökológiai katasztrófát a klímamelegedés számlájára írják. Tény, hogy a terület hőmérséklete 0,5 Celsius-fokkal emelkedik évtizedenként. A hatalmas jégdarab vándorlását azóta is figyelik, útja során több ezer kis darabra tört.

Az Aral-tó négy évtizede még Földünk negyedik legnagyobb tava volt, mára lassan eltűnik a térképről. A műhold felvételei alapján jól láthatóan kisebb-nagyobb sós vizű öblök láncolatává sorvadt, amelyek hatalmas, sivatagos földnyelvek és a felszínre kerülő hajóroncsok között kanyarognak. A Times-atlasz 1967-es kiadása óta a tó felszíne 39 994 négyzetkilométerrel csökkent.

Egy másik fantomtó is kialakulóban van, a Niger, Nigéria, Csád és Kamerun határán található Csád-tó. Az elmúlt négy év során a hatalmas és ökológiailag rendkívül fontos víz 1963-as állapotához képest elvesztette vizének 95 (!) százalékát, amiben szerepet játszottak a ’60-as évek óta a térséget sújtó szárazságok és lecsapolások. A tó, amelyik egykor Afrika legnagyobb tava volt, mára mindössze 1350 négyzetkilométerre zsugorodott. Elképzelhető, hogy ez mennyit rontott a tó környezetének élővilágán és az emberek megélhetésén, a helyi klíma kellemesebb voltán. És ez a tendencia csak folytatódik, mivel a csapadékhiány okán nem pótlódik vissza a víz. A Termékeny Félhold, a Tigris és az Eufrátesz deltájának vidékén lévő mocsaras terület – a Shatt-al-Arab deltája – valaha mintegy 20 ezer négyzetkilométernyi területet borított be. Mára ez a csodálatosan gazdag vízivilág a 7 százalékára zsugorodott. Irak és a szomszédos országok gátakkal állítják el a folyók útját, így nyernek öntözővizet, ideig-óráig, mert a mocsaras terület gyorsan szárad, helyén kietlen pusztaság marad, növények és állatok nélkül.

A fenti példák azt bizonyítják, hogy eltekintve a katasztrofális természeti csapásoktól, mára az ember vált a leghatékonyabb és leggyorsabb felszínformáló erővé bolygónkon. A természet átalakítását gazdasági okokkal indokolják, a Három-szoros erőmű például Kína növekvő áramfogyasztásának fontos forrása lesz. Az emberiség felelőssége ugyanakkor, hogy ezeket az átalakításokat a lehető legnagyobb körültekintéssel és a legkisebb szükséges beavatkozással tegye meg, amire sok esetben nincsenek tekintettel. E gyökeresen megváltozott szemléletre lenne szükség ahhoz, hogy egy élhető világot építsen föl az emberiség. Ez mindaddig nem fog sikerülni, amíg a politikai akarat, a nagyhatalmak fölülírják a környezetvédők tanácsait, figyelmeztetéseit. Pedig bizonyítékok is vannak arra nézvést, hogy az emberi igyekezet és odafigyelés még az elrontott folyamatokat is képes megfordítani.

Arizonai légkörkutatók legújabb mérései azt igazolják, hogy a 20 évvel ezelőtt született Montreáli Jegyzőkönyv nem hiába jött létre. A Földet védő sztratoszférikus ózonréteg függ az évszaktól és a földrajzi szélességtől. Természetes állapotban a trópusok fölött van a legkevesebb, a sarkvidékeken a legtöbb. Tavasszal vastagabb az ózonréteg, télen vékonyabb. Az emberi tevékenység az utóbbi évtizedekben olyan vegyületeket bocsátott a levegőbe – klór-fluor-karbonok -, amelyek elbontják a hasznos ózont. Ezért ezek használatát 1987-ben Montreálban betiltották. Napjainkban végzett mérések szerint a HCl (sósav) légköri koncentrációja 1993 óta évenként átlagosan 1,8 százalékkal csökkent. Az ózonréteg ezzel nem menekült meg, mert a légköri brómkoncentrációról még nincsenek adatok, márpedig brómvegyületeket használtak a ’80-as években a tűzoltó készülékekben.

Az emberiség léte a tét, ezért minden jelzés üdvözlendő, amely a környezettudatos gazdálkodás eredményességét bizonyítja.

(hankó)