Für Lajos a szakadásokról, a hatalomtechnikusokról és a Magyar Gárdáról

Minden tisztességes és szolid nemzettársamnak ajánlom: olvassák el figyelmesen a Magyar Gárda Alapító Oklevelét. Mert benne aligha találnak olyan mondatot, olyan szót, amiről heteken át az irracionális hévvel tomboló propaganda itthon és a nagyvilágban gyűlölködött, hazudozott, amivel riogatott – mondta a Demokratának Für Lajos volt honvédelmi miniszter.

– Miniszter úr, nemrég jelent meg önéletrajzi ihletésű könyve Fölrepülni rajban címmel. Szép a kép. Miért ezt választotta?

– A visszaemlékezés közéleti szereplésem indulásával kezdődik, az 1956-os forradalommal. Majd a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években létrejött kisebb-nagyobb csoportosulásokról írok. Főként azokról, amelyek a kommunista diktatúra alatt formálódva, végül is, sok más mellett elvezettek a Kádár-rendszer első nyilvános mozgalmának, a Magyar Demokrata Fórumnak a megalakulásához. A cím azt akarná kifejezni, hogy mint a valódi madarak, úgy repültünk föl rajokban mind többen és többen a diktatúra posványos világából. A könyv tehát az MDF fölfelé ívelő, kezdeti korszakáról szól. A kép egyébként Nagy Lászlótól, nemzedékem legnagyobb költőjétől való.

– Hol szakadt meg ez a repülés?

– Az első nagyobb döccenő akkor keletkezett, amikor el kellett dönteni, párttá alakuljon-e az MDF. Ez 1989-ben történt. A párttörvény ugyanis azt írta elő, hogy a választásokon csak pártok indulhatnak. Ekkor jó néhányan elhagytak minket, főként az értelmiség java részéből, írók, tudósok. Kormányra kerülésünk előtt és alatt, merőben más okokból, ugyancsak többen húzódtak háttérbe vagy egyenesen kiléptek, mint például Bíró Zoltán. Az igazi nagy szakadás azonban akkor történt, amikor Csurka István kivált, mert kizárták az MDF-ből, és híveivel új pártot alapítottak. 1996-ban pedig, amikor Szabó Ivánék durván és ostobán szakítottak, már-már a megsemmisülés szélére sodródott az MDF. Sajnos, elmondhatjuk, hogy az MDF addigi és azutáni története némiképp a szakadások története is.

– Hasonló ez a lengyel Szolidaritás történetéhez, amely a diktatúra kimúlta után szintén számos eszmei áramlatra szakadt szét. Ezt akár természetesnek is tekinthetjük?

– A mi esetünkben ez a folyamat szomorú volt, mert így vált lehetővé, hogy a mai MDF, száműzve valamennyi értékes embe­rét, mára már csak bitorolja a nevet, tartalmilag semmi köze nincs ahhoz, amit a párt valaha képviselt. Nemcsak nálunk persze, de a rendszerváltozás környékén létrejött vagy újraszerveződött minden pártban voltak kisebb-nagyobb vagy éppen drámai szakadások. Sorolni lehetne, de közismertek.

– Nyilatkozataiban többször emlegette, hogy nálunk a rendszerváltozással csak egy „úgynevezett” demokrácia jött létre?

– Sokan módszerváltásnak nevezik azt, ami 1989-90-ben történt. Ennél azért több vagy nagyobb volt a fordulat, ami bekövetkezett. Hiszen nemcsak a közjogi keretek változtak meg, hanem a tulajdonrendszer is gyökeresen át- vagy visszaalakult. Persze tudjuk, hogy miként ment végbe a tulajdonváltás. A gond az, hogy a demokratikus kereteket is át lehet forgatni, olyannyira, hogy eltorlaszolódjon bármiféle okos, építő gondolat. Így teremti meg a kontraszelekció a látszatdemokráciát. Nagy szakértők ebben az úgynevezett balliberálisok. Ma tehát amolyan demokratikus keretek között bár, de egy diktátumokra épülő rendszer uralgását szenvedjük el nap, mint nap.

– Tavaly ősszel világossá vált, hogy a jelenlegi jogi keretek között gyakorlatilag leválthatatlan a mindenkori kormány, kövessen el bármit. Úgy tűnik, a tizenhét évvel ezelőtt felállított alkotmányos keretek nem jók…

– Számunkra 1989-ben a politika egyik alapkérdése volt, hogy alkotmányozó nemzetgyűlést kell összehívni. Sajnos a körülmények végül rákényszerítettek bennünket a rosszabb megoldásra, a kerekasztal-tárgyalásokra. Ahol főként az SZDSZ, a Fidesz és az MSZP indítványaira az akkor hatályos alkotmány átalakítása zajlott, és lett belőle, ami lett, tele jogi és politikai ellentmondásokkal. Nincsenek pontosan körülírva az egyes jogkörök és elválasztva világosan a feladatkörök. Valóban, mai bajaink jelentős része ebből ered.

– Az Erdélyi Magyar Ifjak és az Egyesült Magyar Ifjúság gyergyószentmiklósi táborában ezen a nyáron azt mondta, tévedésnek bizonyult az a gondolat, hogy egy diktatúrából demokratikus eszközökkel lehet új világot teremteni. Lett volna lehetőség másként cselekedni?

– Kicsit talán egyszerűnek hangzik, amit ott is elmondtam. De ma már valóban úgy gondolom, hogy egy diktatúrából ilyen kínosan szabályos demokratikus eszközökkel nem lehet demokráciát teremteni. Ha már egyszer valaki fölhatalmazást kapott a kormányzásra, ahogy akkor a kormánykoalíció azt megkapta, és arra, hogy valóban végrehajtsa a kommunista rendszer megváltoztatását, hogy eltüntesse annak minden karakteres jegyét, ahhoz a diktatúrában érintett személyeket is el kellett volna távolítani a közéletből. Ki kellett volna mondani, hogy az MSZMP utódpártja mondjuk tíz évig semmiféle demokratikus választáson nem szerepelhet. És ugyanez vonatkozzék azokra is, akik bizonyos szint fölött tisztségeket töltöttek be, a politikától a kultúrán át bármilyen területen. Nem azt mondom, hogy az egyik diktatúrából egy másik diktatúrát kellett volna teremteni, de azt igen, hogy ki kellett volna tiltani azokat, akik a diktatúra szereplői és végrehajtói voltak. Nem tettük. Így itt maradtak, rávetve magukat a vagyonra és minden másra, vagyis gátlástalanul átmentették a hatalmukat. A Kádár-rendszer minden szennye, hálózatvilága itt ül a nyakunkon, megfojtva, szétverve amit csak lehet. A Gyurcsány-féle ifjabbakról az is kiderült, hogy semmihez sem értenek a harácsolást és a rablást leszámítva. Ezek közönséges kis hatalomtechnikusok, akik az égvilágon mindent a saját gyarapodásuk érdekében – szó szerint is – kamatoztatnak.

– Húsz éve már a lakiteleki találkozónak. Az akkor kiadott nyilatkozatot olvasva mintha egy perc sem telt volna el…

– Bármelyik mondatát idézhetném, a legmegdöbbentőbb az, hogy az ország és a magyar népközösség sokkal rosszabb helyzetben van, mint akkor volt. „Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. (…) Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában.” Hát nem erre lenne ma is szükség?

– Vagyis vissza az alapokhoz?

– Hasonló népmozgalom kibontakoztatására volna szükség, mint akkor. De a megnyomorított társadalom ma sokkal elesettebb, enerváltabb, borúlátóbb, semmint hogy bölcsője lehetne egy ilyen kezdeményezésnek. Mai vezetése pedig olyan, hogy képtelen a nemzeti érdekérvényesítésre. Ha az Európai Unió bármelyik tagállamát nézzük is, valamennyien keményen kiállnak a saját közösségük érdekeiért. A huszadik század egyik nagy magyar tragédiája, hogy nálunk olyan baloldali világ alakult ki, amelynek szereplői – az ötvenhatos Nagy Imre és társai kivételével – soha nem kötődtek igazán ehhez a népközösséghez, hanem mindig valamely külső erőknek akartak megfelelni, már 1918-19-ben is. Hiányzik az a baloldal, amelyik átérezné ezt a felelősséget. És ma sem látni semmi jelét annak, hogy lenne, születhetne egy ilyen. A legfiatalabbak is elődeik rossz vagy még rosszabb nyomdokain haladnak.

– Netán a Magyar Gárda lehet egy ilyen új népmozgalom magja?

– Nem hiszem, hogy önmagában a Magyar Gárda lenne a megváltás, de ez is segíthet. Ha a fiatalok körében elindul egy tisztultabb gondolkodás, talán véget lehetne vetni ennek a materialista, konzumidióta világnak, ennek a globalista őrületnek, ami ma a nemzeti közösségekre ömlik. És van még valami. Azért is álltam ki e mozgalom mellett, mert a biztonságnak – mindenütt a világon – három pillére van: az egyéni létbiztonság, a közbiztonság és a nemzetbiztonság. Utóbbit a külpolitika, a külkereskedelem és főleg a jól működő és a jól fölszerelt hadsereg biztosítja. Magyarországnak ma semmilyen biztonságpolitikája nincs. Sikerült 1994 óta teljesen leépíteni, szétverni annak fő pillérét, a hadsereget. Nincs általános hadkötelezettség, fiatal nemzedékek nőnek fel úgy, hogy nem tudják, mit jelent egy váratlan pillanatban megvédeni saját népközösségüket. Van egy általános katonai keretszerződés, amit 1990 novemberében Európa minden állama aláírt. Ebben megszabták az egyes országokban hadrendben tartható harckocsik, 100 milliméter fölötti tüzérségi lövegek, harci helikopterek, harci repülők és páncélozott harcjárművek maximális számát. Ezek alkotják a hagyományos, de modern fegyverzet gerincét. Eszerint nekünk lehetne 840 harckocsink – ma 52 van még. Hadrendbe állíthatnánk ugyancsak 840 tüzérségi löveget, ehelyett mára megszüntették az egész tüzérséget. Száz harci helikopter helyett mindössze 14 áll rendelkezésre, a lehetséges 180 harci repülő helyett 14 gépe lesz a honvédségnek. 1700 páncélozott harcjárművet engedélyez a keretszerződés, mára néhány száz maradt. A szerződésben limitált százezer fős hadsereg helyett pedig mindössze 20-25 ezer fő szolgál a honvédségben. Kijelenthető, hogy Magyarország teljesen védtelen. Ha pedig így van, akkor alkotmányos és természetes joga, sőt kötelessége minden magyar állampolgárnak gondoskodni a közösség védelméről, az önvédelméről. S ha szükséges, annak megszervezéséről. Mi lesz, ha bármilyen váratlan fordulatban veszélybe kerülünk? A NATO-nak vannak ugyan közös programjai, vannak közös kötelezettségek, de a csatlakozási szerződés kimondja, hogy minden országnak kötelessége, hangsúlyozom, kötelessége gondoskodni saját védelméről. Ráadásul a NATO nem szokott a közösségen belüli konfliktusokba beavatkozni. (Lásd az EU-tag Ciprus helyzetét, a két NATO-tag, Törökország és Görögország közötti feszültségeket.) Tudom, hogy a honvédelem propagálásával, a látszólagos nagy nyugalomban nemigen lehet voksokat szerezni. Mert nem hozza, hanem viszi a pénzt. És rablásra sem nyílna itt akkora tér, mint mondjuk a privatizációban. A közösség védelme azonban kutya kötelessége lenne a politikának. Ha van benne felelősségtudat és a szándéka eltökélt, magától teszi, amit tennie kell. A francia hadsereg vezető tábornoka, amikor 1993-ban azt kérdezte tőle magyar kollégája, hogy ők miért nem csökkentik hadseregük létszámát, fegyverzetét, ezt válaszolta: „Önök ne tudnák, hogy ha egy nemzetnek vannak védelemre méltó értékei és érdekei, az törődik a hadseregével? Ez nálunk a közgondolkodás, az országvezetés természetes része.” Hála istennek vannak olyan fiatalok, akik testileg-lelkileg és szellemileg is mások akarnak lenni, mint amilyenné egyébként ebben a sorvasztó, lélekpusztító világban lehetnének. Mondtam az előbb, kiálltam mellettük. S amíg ezt a jó szándékú, ügyvállaló utat járják és az Isten éltet, ott is maradok. Nem a rikácsolós, aljas koholmánygyártóknak, nem a szemenszedett rágalmak kiagyalóinak, de minden tisztességes és szolid nemzettársamnak ajánlom: olvassák el figyelmesen a Magyar Gárda Alapító Oklevelét. Mert benne aligha találnak olyan mondatot, olyan szót, amiről heteken át az irracionális hévvel tomboló propaganda – itthon és a nagyvilágban – gyűlölködött, hazudozott, amivel riogatott. És itt szeretném kifejezni őszinte nagyrabecsülésemet két derék zsidó honfitársamnak, Gyepes-Gilbert Ottónak és Reiner Péternek, akik szintén kiálltak a Magyar Gárda mellett.

– Visszatérve közhelyzetünkre, megszűnni látszik az Egyesült Államok világhatalmi monopóliuma, és átrendeződik a világ. Hogyan érinti ez Magyarországot?

– Mi több mint negyven éven át egy birodalom megszállása alatt szenvedtünk. Nézzük meg most, mi zajlik Oroszországban! Összeszedték magukat. Bár a nagy tömegek nyomorban élnek, ám a hatalmas állami bevételek jelentős részét újra a hadseregre költik. Putyin elnök nemrég bejelentette, hogy az előbb emlegetett haderő-csökkentési szerződést ők felfüggesztik, vagyis rájuk többé nem érvényesek a kötelező fegyverzeti-katonai limitek. Az új miniszterelnök, Viktor Zubkov pedig a minap két nagy célt tűzött kormánya elé: az infláció letörését és a hadiipar fejlesztését. Eközben az Egyesült Államok rakétaelhárító bázisokat készül Európa közepébe telepíteni. Nem kétséges, újraosztozkodás kezdődik az USA és Oroszország között, és az új hatalmi rendszerben fontos tényező lesz Kína is. Azt se felejtsük el, hogy valamennyi szomszédunk még a miénknél rosszabb helyzetben is megőrizte vagy megteremtette hadserege harcértékét. Aki ilyen körülmények között ennyire kiszolgáltatottá teszi ezt a maradék Magyarországot, bárhogy nevezze is magát, az alighanem politikailag hazaáruló. Így hát ma is elmondható, amit Esze Tamás komája mond Ady Endre versében: „Rákóczi, akárki, / Jöjjön valahára: / Kígyóinknak, Esze komám, / Lépjünk a nyakára”.

Ágoston Balázs